Maxim kiállt a pult elé. A könyvtár üresen kongott, aznap még senki sem tette be a lábát az épületbe. Lídia és Ida az elektronikus katalógusban rendezgettek valamit reggel óta, nem igazán törődtek mással. Két napjuk volt a munkára, és nem volt felesleges idejük. Olga, a könyvtár feneketlen gyomrában végezte soha véget nem érő küldetését. A könyvtári munka maraton volt, nem rövidtávfutás.
– Kollégák! – kiáltotta el magát Maxim.
– Jesszus, a frászt hozod rám – hördült fel Lídia. – Nem hallottál arról a szabályról, hogy könyvtárban nem üvöltözünk?
Maxim meg sem rezzent.
– Jól vagy? Olyan furán nézel ki – kérdezte Ida.
Maxim nem válaszolt, helyette viszont újra ordítani kezdett.
– A hétszentségit, Maxim. Még egy ilyen és leültek egy lexikonnal.
A zajra Olga is előkeveredett a hátsó traktusból.
– Hívott valaki?
– Maximba beszorult néhány hang, és éppen most jött ki belőle.
– Aha. És az jó?
– Az infarktusomnak semmiképpen – rázta meg fejét Ida.
Együtt nézték a férfit, aki rezzenéstelenül állt előttük.
– Maxim, édesem, megijesztesz minket – mondta a lehető legnyugodtabb hangján Lídia.
– A könyvtár kertjében álló fa mit mond a rajta csivitelő madaraknak? – kérdezte Maxim és félrebiccentett fejjel várta a választ.
– Mit mond a kicsoda?
– A könyvtár kertjében álló fa, mondjuk egy juhar, a rajta csivitelő madaraknak? Legyen öt madár, rigók, vagy nem, inkább széncinkék. Parus majorok. Na?
– Nem akarsz leülni inkább? – kérdezte Lídia.
– Miért?
– Az enyhe szélütés ponti ilyen. Az apósom kísértetiesen ezt csinálta. Félrebeszélt.
– Nem beszélek félre. Szóval mit mond?
Lídia Idára nézett, majd Olgára.
– Nem hiszem, hogy a fák túl gyakran beszélnének a madarakhoz. Nincs nekik szájuk.
– Tudom, hogy nincs, de ha lenne, akkor mit mondanának?
– Hol lenne a szájuk, ha lenne? – kérdezte Olga.
– Gondolom, valahol középen, a törzsön – válaszolt Ida.
– A beszédhez tüdő is kell és gége és hangszalagok.
– És agy sem árt – fűzte hozzá Olga.
– Ebből egy sincs a fának, szóval nem mond semmit a madaraknak. Ez jó válasz? – kérdezte Olga.
– Vegyük úgy, hogy ez a fa tud beszélni. Ez egy antropomorf fa. Tüdővel, hangszalaggal és a többi. Mit mondana a rajta csivitelő széncinéknek?
– A széncinkék értelmesek? – kérdezte Olga. – Mert ha nem, akkor tök mindegy, hogy mit mond, úgy sem értik.
Maxim elgondolkodott a válasz előtt. – Igen. Azt hiszem, hogy a széncinkék ebben az esetben értelmesek.
– Aha – bólintott Ida. – És értik egymást is?
– Már miért ne értenék egymást? – kérdezte Lídia. – Hiszen egy faj. Csak úgy nem adunk ki hangot magunkból egymás számára értelem nélkül.
– Kivéve Maximot az előbb.
– Jó, de azt leszámítva, gondolom a csipogás ebben az esetben a beszédnek felel meg. Nem, Maxim?
– Igen. Ez feltételezhető. A széncinkék értik egymást.
– Oké. És miről beszélgetnek? – kérdezte Olga miközben felült az asztalra, aminek eddig támaszkodott.
– Ez miért érdekes? – kérdezte Ida.
– Mert nyilván ehhez szólt hozzá a fa. Azt tudjuk, hogy juhar, de milyen, japán?
– Hát – tűnődött el Maxim. – Igen, Valószínű, hogy japán juhar.
– Akkor japánul beszélhet. A széncinegék tudnak japánul?
– Japánban? – húzta fel szemöldökét Ida. – Ha azt feltételezzük, hogy a fa és a széncinkék ott élnek, akkor nem a Parus majorról beszélünk, ami főként Európában és Észak Amerikában él, hanem a japán széncinkéről a Parus minorról. Azokról van szó, Maxim?
– Igen.
– Sejtettem. Akkor gondolom, mind japánul beszélnek, hiszen ott a kommunikáció nyelve az antropomorf lényeknél alapvetően a japán. Ez így nehéz. Tényleg kéne tudni, hogy miről beszélgetnek.
– Hát nem is tudom. Mondjuk a cseresznyefavirágzásról.
– Akkor tavasz van – vágta rá Olga.
– Úgy van. Tavasszal. Pontosabban áprilisban – helyeselt Ida. – Ez a könyvtár, aminek a kertjében a juhar áll, hol van?
– … az hiszem, Fukuokában – ráncolta össze szemöldökét Maxim.
– Akkor április 30. környékén lehetünk. Március 30. és április 8. között van a cseresznyefavirágzás csúcspontja.
– A cinkék is akkor fészkelnek – tette hozzá Lídia. – Gondolom, arról beszélgettek, hogy a cseresznyefán hol lehet fészket rakni.
– Vagy arról, hogy a sok nézelődő miatt nagyon hangos a cseresznyefa. Közel járunk, Maxim?
– Én nem is tudom. Azt hiszem, hogy inkább a színekről dumálnak.
– Ez érthető – bólintott Ida. – Az emberekkel ellenétében, akik trikromatikusak, tehát három csatornájuk van a színlátáshoz, a legtöbb madár tetrakromatikus, négy csatornával. Látják az ultraviola fényt is. Szóval nekik Pazar lehet a cseresznyefavirágzás. Pláne, ha ott fészkelnek. Ezek szerint arról áradoznak, hogy milyen szépségben van részük.
– Szegény juhar. Nem mehet oda megnézni – csóválta meg a fejét Olga. – A bánatáról beszél a madaraknak, ugye?
– Hát… most, hogy mondjátok? Lehet.
– Igen – sóhajtott Ida. – A mozgáskorlátozottság nagyon beszűkíti a világot. Szegény juhar. Nyilván azt mondta, hogy de jó nektek. Mivel a japán juharnak csak kicsi, jelentéktelen virágai vannak, nyilván féltékeny a cseresznyére.
– Vagy szerelmes belé – kacsintott Lídia. – Arra kérte a cinkéket, hogy legalább a magjait vigyék el a cseresznye közelébe.
– Nem hiszem – mondta Olga. – A juhar termése, az ikerkaszat, szárnyas mag. Egy kis szél messzire viszi. Szerintem inkább ő is lelkesedett. Mondjuk azt mondta, hogy neki is tetszik tavasszal a cseresznye.
– Aha! Nőt akart magának – vigyorodott el Ida.
– Erről van szó, Maxim? – kérdezte Lídia. – Arra kérte a cinkéket, hogy hozzák össze őt az egyik cseresznyefával? A vén kujon.
– Hát… – hümmögött Maxim.
– Ez az! Erről van szó. Biztos azt mondta, hogy „hé, cinkék, azt üzenem a cseresznyének, hogy jó lenne egy kis kereszteződés”.
– Az nem jöhet össze. Túl távoli fajok. A juhar a szappanfavirágúak, sapindales rendjébe és a szappanfafélék, Sapindaceae, családjába tartozik, a cseresznye a rózsavirágúak, Rosales, rendjébe és a rózsafélék, Rosaceae, családjába tartozik. Nem passzolnak. Mintha Maxim összeállna Olgával – legyintett Ida.
– Hülyék vagytok – vörösödött el Olga.
Maxim feje már egy ideje vörös volt.
– Akkor csak egy kis faszexről van szó. Kitaláltuk, Maxim?
Maxim Olgára nézett, aki nem mert ránézni, majd Idára, majd megint Olgára.
– Hát, nem teljesen – mondta végül rekedt hangon.
– Pedig már majdnem rájöttünk, ugye Olga, ugye Maxim? – vigyorodott el Lídia.
– Akkor mit mondott a japán juhar Fukuokában egy könyvtár udvarán, március 30. és április 8. között a rajta csivitelő parus minoroknak, Maxim?
A férfi szeme kikerekedett és úgy tűnt, hogy össze fog esni.
– Azt mondja, hogy csöndet kéreg – vinnyogta halkan, és kifutott a teremből.
Után csönd keletkezett. Aztán tavaszi, ég felé szálló, jóleső nevetés.
*
Április 14. A „nevess egy jót”, nemzetközi napja, a Könyvtárosok világnapja.
