Merő szeszély

Az irodától egy saroknyira bukkant fel a metróból. Nem sietett, mert a metró is pontos volt, így ki lehetett számítani, hogy kényelmes tempóban is jó negyed órával a munkaidő megkezdése előtt be fog érni az irodába. Egy kicsit elbámészkodott a sarki könyvesbolt előtt, majd hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy a mellette lévő kávézóban vesz egy nagy pohár kávét, tele cukorral, sziruppal és egyéb nem kávéba illő, de finom kiegészítővel, amit aztán tüntetőleg fogyaszt el majd az automata jelenlétében. Hátha megpukkad az a kis szemét.

Kávéval a kezében sétált át az úttesten. A sarokról ránézett az épületre. Fent, jó magasan, az egyik ablak mögött az ő íróasztala lapul. Ezt a röpke gondolatot minden alkalommal lepergette magában, és mindig gondosan figyelt arra a kellemes érzésre, mely a gondolatot követte.

Már messziről látta, hogy a bejárati lépcsősor – tizenhárom lépcső – előtt valaki tegnap óta egy fémkerítést húzott ki, mely szinte teljes hosszában elbarikádozta az épületet. Az elkerített terület mögött hatalmas raklapokon modern térkövek halmai várakoztak.

– Csak nem? – dörmögött az orra alatt Gordon, miközben elhaladt a kerítés mellett. – Barbárok.

A beléptető rendszer után a liftek felé sietett, ahol összefutott Armanddal és egy nővel. A nő csinos volt, és Gordon lopva meg is szemlélte magának. Vörös, magassarkú cipő, fekete blúz, fáradt barackrózsaszín nadrágkosztüm. Veszettül jól nézett ki, mintha katalógusból ugrott volna elő. Néhány másodpercig azon tűnődött, hogy melyik iroda recepcióján látja majd újra ezt a csinos kis arcot. Talán a nyolcvanhatodikon most felújított jogi osztályon lesz díszlet. Minden esetre, jól nézne ki az ő irodája előtt is.

– Szerinted mit csinálnak? – kérdezte Armand, és ezzel kizökkentette Gordont az álmodozásból.

– Tessék?

– Mit csinálnak kint? Azok ott térkövek.

– Ja – vont vállat Gordon.

– De minek ide új térkő? A régiek miért nem jók ott, ahol vannak? – hőbörgött Armand.

A lift megérkezett és ők beszálltak. Gordon újra megszemlélte a nőt, aki a tágas lift távoli sarkába húzódott. Még mindig jól nézett ki.

– Hát azt nem tudom, talán valakinek pénz kellett.

– De azok majd háromszáz éves kövek – hőbörgött Armand. – Gyönyörűek. Körbeveszik az egész épületet, mint régen a várakat a vizesárok. Gordon, azok a kövek nem bántottak senkit.

– Igaz. Szerintem is barbárság – hagyta rá Gordon.

– És nem csak barbárság. Tudod, hogy mit hallottam? – halkította le hangját Armand, bár Gordon úgy vélte, hogy a nő éppoly távol áll Armandtól, mint ő, szóval az egésznek semmi értelme.

– Mit?

– Azt, hogy ez egyetlen nő miatt van.

– Ki miatt? – nézett rá Gordon.

– Egy nő miatt – csóválta meg fejét Armand hitetlenkedve. – Mert már itt tartunk. Ha egy nő azt mondja, hogy ugrottak a kövek, akkor ugrottak a kövek. Ennyi. Világörökség, huss!

– De miért mondaná? – kérdezte Gordon, és azon tűnődött, hogy vajon a nő hallja-e őket. Talán nem. Pláne, hogy fülhallgató lóg ki a füléből. Csak remélni lehet, hogy nem hallókészüléket visel.

– Azt nem tudom. Ottokár mondta nekem fentről. Márpedig ő mindent tud, amit tudni kell. Tudod, Ottokár nagy haverom. – Gordon biccentett, hogy tudja. – És ő mondta, hogy egy nő miatt van az egész. A cégnek meg egy vagyonába kerül.

– De miért?

– Mert neki nem tetszik. Ezért, apám. A polkorrektség jegyében mindent lehet. Itt tartunk. Bezzeg ha te, vagy én közölnénk, hogy nem tetszik az épület színe, át kéne festeni. Hát tennének ránk egy nagy lapáttal. De egy nőért? Apám, egy nőért mindent.

Gordon látta, hogy Armand kezdi belelovalni magát a témába, de nem állította le. Van még hátra húsz emelet, legalább szórakozik kicsit.

– De legalább lenne értelme, Gordon – túráztatta magát Armand. – Ha még egy felvonót kérne, vagy nem is tudom, hogy legyen több női mosdó az emeleteken, na, nem mintha nem lenne így is elég, azt még megértem. De a kockakő? Mi a fenét bántotta az őt? Semmit. Maximum a szépérzékét. Lakberendez a drágám. Milliókért. Nem számít neki. Mert tudod, most már abba járnak, amibe csak akarnak. Én nem vehetek fel az öltönyön kívül mást, de ők magukra ránthatják a teljes gardróbot. Legyünk őszinték, Gordon, hátrányban vagyunk. Ez egyértelmű. Szó nélkül le kell nyelnünk mindent. Még ezt a marha térkövezést is, mert őnagyságának, bárki legyen is, nem tetszik a macskakő. Merő szeszélyből. Tudod. Ez azért elkeserítő.

Gordon nem keseredett el, de hagyta, hogy Armand még elpuffogtasson néhány mondatot arról, hogy a nők most már egyáltalán nincsenek tekintettel a férfiakra, pedig a férfiaknak is van lelkük, nem csak a nőknek.

– Szerintem fel kéne lázadni. Meg kéne mutatni nekik, hogy nem játszhatnak kényükre kedvükre velünk. És tudod mit? – fordult Gordon felé Armand, amikor kinyílt a lift ajtaja. – Meg fogjuk akadályozni azt a térkövezést. Nekünk jogunk van a történelmünkhöz, a hagyományainkhoz, a macskakövekhez. Ezt nem veheti el egy nő. Nem! Na, szevasz. Ebédkor kereslek.

Armand elszelelt, ő pedig beállt és a kávégép előtt nagyot kortyolt a pohárból. Az automata jól láthatóan megsértődött. Legalább is Gordon így látta.

A délelőtt munkával telt.

Már éppen ebédhez készülődött, amikor számítógépén befutott az üzenet. Megnyitotta a videót.

– Kedves munkatársak – jelent meg egy nő a képernyőn. Gordon azonnal felismerte az arcot és a barackszínű kosztümöt. – Stella Diderot vagyok, a cég új ügyvezető igazgatója. Hamarosan bővebb tájékoztatást adok önöknek számos dologról, mely a céget és annak jövőjét érinti, azonban most csupán egyetlen bejelentés erejéig zavarom önöket. Ez pedig a következő. A cég egységes arculatának kialakítása igen fontos az új vezetőség számára. Ez megköveteli, hogy alkalmazottaink ruházatukban is képviseljék az összetartozás, a közösen vallott értékek image-ét. Ennek fényében holnaptól további egyeztetésig a cég minden alkalmazottja számára, beleértve a férfiakat is, kötelezővé teszem a tűsarkú cipő viselését. Felhívom figyelmüket, hogy az épület tulajdonába tartozó macskaköves rész is már csak ezen lábbeliben közelíthető meg. Hamarosan újra jelentkezem. További jó és eredményes napot kívánok minden kedves munkatársunknak.

– Armand, te hülye! – suttogta Gordon, és elképzelte magát magassarkúban, majd egy kórházi ágyon.