– Mester, meg akarok világosodni – támadt mesterére a tanítvány.
– Már megint? – horkant fel a mester.
Éppen fagylaltot evett a kertben. Vanília. A kedvence.
– Még mindig. El akarom hagyni az egom.
– Hát hagyd el! Én nem tudom elhagyni helyetted.
– De nekem nem megy.
– Próbálj meg gyorsabban futni! Talán úgy.
– De mester. Ne vicceljen velem!
A mester mélyen a tanítvány szemébe nézett, és mélységes elszántságot fedezett fel benne.
– Rendben van. Elmondom, hogy mit kell tenned.
A tanítvány szeme felcsillant. Öröm tükröződött benne.
Csupa elszántság, csupa öröm.
– Fogd ezt a követ! – mondta a mester, és felvett a földről egy kavicsot. – Ez az egod.
A tanítvány átvette tőle.
– Oh! Tényleg?
– Persze. A feladat az, hogy nyalogasd addig, míg fényes nem lesz.
– Mármint a nyelvemmel? – nézett tágra nyitott szemmel a tanítvány.
– Miért, mivel szoktál nyalogatni?
– A szellemi nyelvemmel…
– Neked van olyan? – hökkent meg a mester.
– Azt hittem, hogy ez egy átvitt értelmű nyalogatás – szabadkozott a tanítvány.
– Ha átvitt értelemben fényesre tudod nyalogatni ezt a követ, akkor persze lehet úgy is – bólintott komolyan mester. – A lényeg, hogy fényes legyen.
– Értettem. Dörzsölni ér?
– Jobb szeretem a nyalogatást. Az meghittebb – vont vállat a mester.
– Rendben, mester. És ha már fényes?
– Akkor jön a nehezebb rész: addig kell szopogatni, míg átlátszó nem lesz.
– Ezt a követ?
– Ja. Lehet persze egy másikat is, de akkor elölről kell kezdeni a nyalogatást. Nem javaslom. Fölösleges munka.
A tanítvány egy ideig némán nézte a tenyerében nyugvó kavicsot.
– Hát nem tudom, elég koszos.
– Ezért kell fényesre nyalni előtte.
– De minek szopogatni?
– Az már haladó dolog. Ha eléggé intenzíven és sokáig szopogatod, akkor áttetszővé válik és felsejlik benne egy csodálatos drágakő.
– Komolyan?
– Hogyne!
– Ebben a kavicsban drágakő van? – emelte fel a kavicsot a tanítvány kétkedve.
– Naná!
– De átvitten, ugye?
– Mi átvitten?
– Hogy átvitten van benne drágakő? Ugye? Így érti? Az egom kitisztul és áttetszővé válik, mire leszopogatom a követ. Valami ilyesmi, ugye? És ehhez kitartás kell, állhatatosság, lemondás. Erről szól ez az egész kavics dolog, nem?
A mester nem válaszolt. Úgy nézett a tanítványra, mintha az valahonnan az űrből jött volna.
– Figyelj! Ennél többet nem tudok mondani. Nyalogasd, szopogasd, és amikor átlátszó, gyémántszerű lesz, akkor gyere vissza – mondta végül mogorván.
– De mester, ez egy kavics. Ebben nincsen gyémánt.
– És ha van? Hátha.
– De nincs, mester! Ez egy kavics.
– Hát én arról nem tehetek – vont vállat a mester.
A tanítvány felváltva nézett hol a tenyerében pihenő kavicsra, hol a mesterre. A mester felváltva nézett a kavicsra és a tanítványra. Fura párbaj volt.
– Mester, ennek semmi értelme – szólalt meg végül a tanítvány.
– De azért nyalogatod egy kicsit? A kedvemért!
– Nem hiszem.
– Na, akkor csak szopogasd! Hátha ott lapul benne a drágakő…
– Mester, ebben nincs semmi. Ez csak egy kavics.
– Ez tuti? – nézett csodálkozva a mester. – Legalább kapd be…
– Kapja be maga…!
Összesűrűsödött a levegő.
– Hátha jó íze van – folytatta a mester, mintha mi sem történt volna. – Na! Gyerünk! A kedvemért! Milyen lenne már, hogy visszahozol egy áttetsző kristályt? Gondolj bele. Az nagy dolog ám.
A tanítvány hosszú ideig nem szólt semmit. Merőn nézte a mestert, aki úgy hunyorgott, mintha a napba nézett volna.
– És ha mégsem? – kérdezte tétován a tanítvány.
– Ugyan már! Legalább megpróbáltad. Söpörd le a hangyákat és nyami!
– Mester! – nézett rá könyörgőn a tanítvány.
– Ennél többet nem tudok segíteni – vont vállat a mester. – Kavics, nyal, szopogat, drágakő.
– És ha ott a drágakő? Akkor mi van?
– Mi az, hogy mi van? Az egy csomó pénzt ér. Ennyit sem tudsz?
– De mester! – háborodott fel a tanítvány. – Eladni? Azt hittem, el kell dobni, hogy a kötődés, a gőg megszűnjön, hogy a tiszta szándékkal történő lemondás megtörténjen.
– Ja, tényleg. Úgy is lehet. Ez nem jutott az eszembe. De el is adhatod. Az is ér. A lényeg a drágakő.
– Ami ebben a kavicsban van.
– Hát ja.
– Nem is tudom.
– Figyelj! Ki hív mesternek?
– Én.
– Na, akkor én jobban tudom, nem?
A tanítvány lassan kinyújtotta a nyelvét.
– Ez az! Csücsöríts is – bólogatott lelkesen a mester.
A tanítvány nyelve hozzáért a kavicshoz.
– Úgy van! Na, milyen?
– Poros. Hangyás.
– Nem édeskés?
– De, az is van benne.
– Ugye? Később édesebb lesz. Szinte zamatos.
– Tényleg?
– Persze. Szopogatni már kifejezetten szuper.
– Oh! Értem már mester. Értem a tanítást. Az ízben van a lényeg, ugye? Ahogy egyre inkább kiüresedik az íz és én akkor döbbenek rá, hogy a lényeg máshol van.
– Hát, ha te mondod. Na, jól van! Csak ügyesen. Majd akkor gyere vissza, ha áttetsző.
A tanítvány meghajolt és elsietett.
A mester addig nézte, míg el nem tűnt a kertkapuban.
– A francba már! Majdnem megvolt neki! – csóválta meg fejét, és egy kanál fagylaltot lapátolt a szájába bosszúsan.
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)
Mélységi mámor!(4)