Magfúzió a Bajza utcában

Megállt az ajtó előtt és mélyeket lélegzett, hogy a szívverése a normális értékek közé ereszkedjen. Nem szerette a lépcsőzést, de az adatbázis szerint kénytelen kelletlen ugyan, mégis vállalnia kellett a vesződséget.

A bérház csendes volt. Ránézett a karján világító kijelzőre, és ellenőrizte az adatokat. Semmi kétség, az állomány bent sürgött forgott a konyhában. Nem igazán szerette az állomány szót, de a szakma már csak ilyen, nem sok helyet hagy az érzelmeknek. Az érzékelőn át még figyelte a lakásban mozgó alakot, majd egy utolsó ellenőrzést tartott. Gondolatának egy kis rezdülésére szondák ezrei léptek ki tenyerének felületéről, hogy fürge suhanással áthatoljanak az ajtó résein, a kulcslyukon és a gangra kinyitott konyhaablakon. Az aprócska, szemmel nem látható gépecskék szinte egyszerre tapadtak tá a bent izgő-mozgó állomány bőrére. Megjelent a bejövő adatok áradata. Újra kijelzőre pislantott, és újra csak elégedetten vette tudomásul, hogy a felderítés nem tévedett: jó helyen járt és jókor. Az állomány tökéletes állapotban volt, az időpont pedig pontosan úgy volt kalibrálva, hogy a következő néhány percben minden a leghatékonyabb legyen.

Újra sóhajtott, majd határozottan kopogtatott az ajtón.

Az állomány bent megtorpant. Ezt még látta a kijelzőn, majd karjára visszahúzta az ingujjat, hogy innentől teljesen átlagos őslakosnak tűnjön.

– Már este van? – nyitotta ki az állomány az ajtót, és amikor észrevette, hogy nem az jött haza, akit várt, elnevette magát. – Elnézést, nem magára számítottam.

– Jó napot asszonyom – hajolt meg.

– Jó napot! Parancsol valamit? – kérdezte a nő.

– Parancsolni? Én? Dehogy. Én csak kérdezek.

– Kérdez? De mit? És ki maga?

– Én? Képviselő vagyok – vágta rá a választ. Már számított erre a kérdésre.

– És mit képvisel?

– Hát… mondjuk úgy, hogy a jövőt.

– Az szép – bólintott a nő. – És ezt akarta elmondani nekem, vagy esetleg van még valami más is?

Az állománynak vágott az esze. Tudta ezt. Ezért jelölték ki ezt a nőt. És persze kellett az állomány másik tagja is, aki most éppen a mérnöki irodában tevékenykedett.

– Asszonyom…

– Nem veszek semmit.

– Nem is akarom, hogy vegyen valamit. Inkább adni szeretnék.

– Maga? Mit? Tudományt?

– Hát… így is lehetne fogalmazni.

– És még hogyan lehetne fogalmazni?

Érezte a nő idegességét, a testében megnövekedett adrenalin szintet. Sajnálta a dolgot. Úgy beszélgetett volna még egy kicsit.

– Asszonyom, lenne egy kérdésem: mit szól ön a magreakcióhoz?

A nő szeme kikerekedett.

– A mihez?

– Magreakció? Mond ez a szó önnek valamit?

– Uram. A magról egy csomó szó jut az eszembe. A reakcióról is. És most mintha az a szó jutna az eszembe, hogy viszlát.

– Az nem jó szó. Tudja, a magreakció az, amikor két atommag ütközik és ennek eredményeképpen más atommagokat kapunk.

– Jó. Viszlát – biccentett felé a nő és már csukta volna az ajtót, de ő gyorsabb volt. Egy lépést előre lépett és a nő homlokára tette a kezét, aki azonnal megbénult.

– Asszonyom! Elnézést – mondta ő. – Tudom, hogy most ez kicsit furcsa, de nincs más módszer. Szóval a magfúzió. Két valami összeütközik és egy új dolog jön létre belőle. Ez így lesz. Vagyis már most is így van. De tudja, vannak olyan helyzetek, amikor három magnak is ütköznie kell. Nem kettőnek, hanem háromnak. Egyszerre. Érti?

A nő, mivel béna volt, nem válaszolt, de szeme rémülten csillogott.

– Persze, hogy érti. Maga okos. Szóval figyeljen ide. Az a helyzet, hogy a három magból maga az első. Az ura lesz ma este a második, és én… bocsásson meg, de én leszek a harmadik. Ez van. Néha kellenek az irányított fúziók, hogy valami komoly dolog jöhessen létre. Ezt majd később a fia érteni fogja.

A nő nyilván érdeklődött volna, hogy milyen fiúról beszél, de a szája nem mozgott.

– Asszonyom. Én ezt magamnak mondom, mert maga úgy sem emlékszik majd erre. De azért én elmondom. Számomra nagy megtiszteltetés, hogy én lehetek a harmadik mag. Még akkor is, ha csak véletlenül kaptam ezt a megbizatást. De higgye el, boldog vagyok. És tényleg, őszinte örömömre szolgál az, amit mindjárt teszek. És ne féljen. Tényleg ne féljen. Semmiség. Csak egy kis marsi praktika – mondta majd egy csókot nyomott a nő szájára. A nő szeme üvegessé vált, mely szépen jelezte, hogy kikapcsolt a tudata.

Hosszú csók volt, mely alatt a szondák, melyek a harmadik állományt tartalmazták, eljutottak a kívánt helyre, a női test mélyébe, hogy ott harmadik szereplőként lesben álljanak a ma esti amúgy is megtörténő fúzióhoz.

Hátralépett és a nő újra visszanyerte teste fölött az irányítást.

– Már este van? – kérdezte a nő, majd zavarában elnevette magát. – Elnézést nem magára számítottam.

– Semmiség. Egy régi rokonomat kerestem, de nem érdekes, már meg is találtam – vigyorodott el ő is.

Az utcán a karján életre kelő kijelzőre nézett.

Rendben, akkor most van öt évem, hogy lesétáljam azt az ötszáz métert. Felnevetett. Talán érdemes lenne egy lakás után nézni. A térképre pillantott. A Bajcsy-n majdcsak talál egyet. Onnan könnyed séta csak az egész küldetés. Addig pedig majd valahogy elüti az időt.

Fütyörészve indult el az Andrássy út felé.

*

1964. május 30-án hunyt el Szilárd Leó, a nukleáris láncreakció atyja. Azokban az években szó szerint pár száz méterre egymástól (a Bajcsy-Zsilinszky út mentén) látott napvilágot Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Kemény János (a BASIC programnyelv megalkotója). A (már az Államokban dolgozó) magyar tudósokat közös néven „marslakóknak” nevezték.

Mert részben azok is voltak.