– Rolfikám, csak ügyesen – dörmögte az orra alá, amikor belépett az üzletbe. Nem volt büdös, ezt ellenőriztette a kint várakozó Mályvával, aki viszont az volt. Ráérősen sétált körbe a boltban. Kint esett, így bár érzett némi lelkiismeret furdalást, hogy a nő ázik, de a hozam, hogy egy száraz és meleg helyen sétálgathat, sokkal nagyobb volt annál.
Megállt a csomagolt felvágottak előtt. Megnézte az árakat. Tudta, hogy nincs esély, de attól még átböngészte a tasakokat és elképzelte, hogy vesz néhányat belőlük, aztán majd nézi Mályva arcát, amikor elővezeti a kincseket. Komótosan a sokkal reálisabb választási lehetőségek felé sodródott. Konzervmájkrém. Laktató, bármire rá lehet kenni és az íze sem olyan rossz. Ha pedig megszokja az ember, akkor már egyenesen kívánja, amikor éppen éhes. Szóval majdnem mindig. Egy kicsit felment az ára, de hát ilyen időket él az ember, ezt mindenki mondja. El kell fogadni, mint annyi más dolgot is az életben. Egyetlen pillanatra felmerült benne a lehetőség, hogy egyet vesz és kettőt visz. Magánakciós termék. Végül inkább hagyta a dolgot. Annyit nem ér, és ha lebukik, akkor Mályva tényleg ronggyá ázik, mire ő végre előbukkan a boltból.
A kasszánál nem volt senki. Újra felrezgett benne a kísértés, de megint elnyomta. Végül felbukkant valaki. Fiatal, színeshajú lány volt. Amióta az ember úgy változtathatja a hajszínét, mint a ruháját, már senkit sem lehetett biztosan felismerni. Mályva vágyott egy ilyen kütyüre. Nyilván. Mályva nő volt, mindig szép akart lenni. Akkor is, ha erre már nem sok esélye volt ebben az életben. „Rolfi, amíg szép akarok lenni, addig nő vagyok. Akkor van baj, ha erről már letettem. Akkor elértük a feneket”, mondogatta néha, amikor megálltak egy kirakat előtt és ő kiröhögte a nő vágyait.
– 310 – húzta le a terméket a színeshajú.
– Aha! – bólintott Rolf és odanyújtotta csuklóját a leolvasóhoz.
A gép barátságtalanul pittyentett egyet. Jól ismerte a hangot. Valahol számított is rá. A legutolsó kéregetés nem ment valami fényesen.
– Nincs rajta pénz – mondta a lány közömbös hangon.
Újra elhúzta csuklóját a gép előtt. A barátságtalanság nem változott.
– Még mindig nincs. Töltse fel a központi számlájáról. Biztos adathiba.
Rolf a nőre nézett, majd halványan megrázta a fejét.
– Nincs ott sem? – kérdezte a lány.
– Úgy látszik nincs. Akkor itt hagyom – válaszolta a lehető legnyugodtabban. Nem kell rádobni a terhet másra, pláne, ha az nem is az övé.
A konzervet a lány elé tolta és elindult kifelé. Legalább a séta jó volt itt bent.
– Hé! – kiáltott utána a lány. – Ezt itt felejtette.
Megfordult. A konzerv már a pakolópult szélén várta. Zavartan motyogott valamit, amiben benne volt a hála, felkapta a fémdobozt és kisietett az utcára.
– Hova megyünk ma vacsizni? – fogadta a csurom vizes Mályva.
– Májkrémországba.
– A kedvenc helyem – vigyorgott rá a nő.
A konzervet este ették meg egy park szélvédett pihenőjében. A közelben laktak egy ideje, de ott túl sötét volt ahhoz, hogy kellemesen elbeszélgethessenek. Az elhagyott és ajtó nélküli garázst Mályva találta pár héttel ezelőtt. Azóta csinos otthon lett belőle. Egyszer talán még áramot is szereznek maguknak valahonnan, akkor pedig jöhet a Kánaán.
Olyan gyorsan ütöttek rajtuk, hogy szinte fel sem fogta. Mályva visított ugyan, de ő is későn. A három egyenruhás egy szempillantás alatt vette körbe őket.
– Rolf Elbrecht Ozymandiás? – kérdezte a középen álló nagy darab férfi. Arcán védelmi maszk volt, övén ezernyi céltudatos tárgy.
– Úgy is tudja, nem? – válaszolt Rolf.
– Tudom! – bólintott a férfi és a kijelzőre nézett, melyet Rolf csukja fölött tartott.
– Akkor minek kérdezi?
Az egyenruhás nem válaszolt. Maszkja alatt mormogott valamit, talán a központba szólt be, hogy halat fogtak, vélte Rolf.
– Rolf Elbrecht Ozymandiás – fordult újra figyelmével Rolf felé a férfi. – A 2039. évi. XXCLII. törvény 1. paragrafusa értelmében ön három órával ezelőtt elérte a kivonási határt, ezért leiratkoztatjuk a rendszerből.
– Tényleg?
– Igen. Ennek értelmében önt megfosztjuk azonosító rendszerétől.
– Azt meg hogyan képzelik? – kérdezte Rolf holott pontosan tudta, hogy mi vár rá. Mályva elmesélte már a kalandjait. Arra nem gondolt ugyan, hogy ez vele is megtörténhet egyszer, de az élet már csak ilyen, megtörténik anélkül is, hogy az ember el tudná képzelni. Hagyta, hogy az egyik férfi megragadja a karját és egy akkora kockát húzzon a kezére, amelyben éppen eltűnt a tenyere.
– Most érezni fog egy kis szúrást, de ne féljen.
A fájdalom erős volt, de csupán átmeneti. A doboz lekerült róla. Tenyere közepén egy vörös kis folt éktelenkedett.
– Kivették a chipet? – nézett fel a férfira.
– Ki.
– De miért? Ennek semmi értelme. Miért nem hagyták benne? Attól, hogy nincs rajta pénz, nincs rajta jogosultság…
– Ez a parancs.
– Hülye egy parancs.
– Talán – vont vállat az egyenruhás. – Szegény ország ez, nem pazarolhatunk. Kell a chip másnak. Na, akkor viszlát. Vigyázzon magára.
A három egyenruhás hátra lépett néhány lépést, majd a közeli jármű felé indultak.
– És akkor most mi van? – kiáltott utánuk Ralf.
– Most? – fordult vissza a nagydarab férfi – Mostantól a rendszer számára maga nem létezik. Kihullott a hálóból. Nem látjuk, nem törődünk magával. Leiratkozott. Meghalt.
– De hát élek. Itt beszélgetünk.
– Számunkra már nem.
– Ki az a mi?
– Akik fel vannak iratkozva.
– És mit csináljak?
– Amit csak akar. Szabad ország ez. Arra ügyeljen, hogy ne vegyük észre. Az sok kellemetlenséggel járna magára és ránk nézve is. Na, csak ügyesen, nem szeretnék újra találkozni magával.
Az egyenruhások beszálltak és az autó elsuhant.
Egy ideig csendben nézték az esőt.
– Azért nekem létezel – szólalt meg Mályva.
– Kösz! – karolta át Rolf. – Ez megnyugtat.
*
Október 17. A szegénység elleni küzdelem világnapja.
A világ mintegy 7.7%-a (600M) ember él mélyszegénységben.
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:
Kedves Olvasóm!
Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
- 1.130-nál több novella.
- 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
- 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
- 3 kisregény;
- 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
Előre is köszönöm és maradok íród:
Varga Lóránt
Közösségi író
