Artúrt behívták. Nem volt kedve bemenni, de hát a hívás már csak ilyen: vagy mész, vagy online osztanak ki, és akkor nincs fellebbezés, nincs „jaj, én ezt nem akarom”. Persze ha bemegy az ember, akkor sem minden fenékig tejfel, de legalább tudod, hogy mi vár rád, és nem váratlanul nő uszonyod a hátad közepére vagy farkad a tomporod fölé.
Artúr tehát bement, mert így kívánta a rend, a társadalmi felelősségvállalás és persze a zsigeri félelem minden hivatalos szervtől.
Az iroda hatalmas volt. Legalább kétszáz ügyvivő beszélt kétszáz behívotthoz. Lárma. Mint egy állatkertben.
– Jó napot, Rajmund vagyok! – állt fel az ügyvivő és kezet nyújtott.
Artúr meglepetten fogadta el a felkínált kezet. Eddig azt hitte, hogy itt csak parancsok vannak és kiosztott szerepek.
– Meglepődött? – kérdezte Rajmund. Az ügyvivő nagydarab, jókedvű férfi volt. Vékonyka bajuszát mintha egy porondmesterről lopta volna le álmában. – Üljön csak le, nem lesz semmi baj.
Cirkusz, és én vagyok az idomított, gondolta Artúr, de azért leült.
– Nos! Kedves Artúr. A helyzet az, hogy magán a sor.
Artúr biccentett. Semmilyen sort nem akart magán, de nem volt mit tenni.
– Tudja, én személy szerint büszke vagyok magára – mondta Rajmund és az aktába mélyedt.
Artúr nem hitte el az ügyvivő büszkeségét. Ilyet csak az mond, akinek nincs félnivalója.
Rajmund hosszú ideig nem beszélt hozzá. Az aktát bújta, majd valamit megnézett a csak számára láható képernyőn.
– Nos? – kérdezte Artúr.
– Hát, elsőnek fel kell olvasnom a nyilatkozatot – vont vállat az ügyvivő.
– Muszáj? – kérdezte Artúr.
A nyilatkozatot még nagyobb átverésnek tartotta, mint a csodálatot.
– Igen. Attól tartok – mondta Rajmund és felállt.
– Nekem is állni kell?
– Nem muszáj, de illik.
Artúr felállt, és az ügyvivő ünnepélyes hangon szavalni kezdett.
– A XXXI. törvény /45. cikkelye értelmében, ön – rápislantott a kijelzőre – Artúr. M. Jurhur, önként és örömmel vállal szerepet a fauna-megszemélyesítő és fenntartó szolgálatban.
Artúr arra gondolt, hogy „örömmel a frászt”, de az ügyvivő folytatta. – Az emberiség önző és kegyetlen magatartása miatt bevezetett törvény értelmében ön, Artúr M. Jurhur, vállalja önzetlen szerepét bolygónk egészségének megőrzése érdekében, és a hivatal által megszabott forma felvételével egy teljes évre beáll állatnak. A feladatot tudomásul vettem: a jövő engem úgy segéljen!
Csönd lett. Artúr a szózat számos részét hallotta viszont a többi ügyvivői fülkéből. Biztos így megy ez reggel óta.
– Nos? – kérdezte Rajmund.
– Nos mi?
– Mondja azt, hogy úgy segéljen!
– Minek?
– Mert ezt a szabály.
– És ha nem mondom?
– Akkor mehet haza. Majd a gép dob magának valamit – vigyorodott el az ügyvivő. – Tudja: az állat is ember és az ember is állat. „Ha vállalod, legalább lehetsz büszke. Ha nem, akkor legyél tetű”.
Artúr ismerte a szlogent. Ismerte és utálta.
– Segéljen – dünnyögte Artúr.
Leültek.
– Nos. Ahogy nézem az ön aktája nem olyan rossz.
– Nem rossz? Én azt hittem, hogy egyenesen jó.
– Mindenki azt hiszi. Tudja hány emberrel találkozom nap mint nap, akik mind azt hiszik, hogy makulátlanok? Mindenki oroszlán akar lenni, és senki sem akar bélféregnek menni. Senki. Pedig az is csak egy állat.
– Azért az én sem akarok lenni – vont vállat Artúr.
– Nyilván. Nos. Erre nem is kerül sor. Ahogy nézem, önnek van egy-két kis kihágása, némi adókésés, pár pont a jogsiján, ilyesmi. Semmi komoly. Ez persze nem teszi lehetővé az oroszlánt, de lesz egy kis játékterünk. Mit szólna mondjuk valami halhoz?
Artúr elgondolkodott.
– Hal?
– Hal. Úszik, nincs gondja. Párzik, néha a szájában tartja a csemetéit?
– Mi?
– Bölcsőszájú halra lenne egy üresedés. Úszik, párzik, bekapja a kölyköket és a szájban tárolja.
– Nem! – hördült fel Artúr.
– Akkor legyen pók. Kicsit undorító, de szárazföldi.
– Nem! Fúj!
– Jó, akkor legyen meztelen vakondpatkány.
– De mért? – fakadt ki Artúr.
Az ügyvivő elmosolyodott. – Miért? Maga kérdezi? Mert ezeket mind kipusztította.
– Én nem…
– Ezt ne! – csattant fel Rajmund: – Mindenki ezzel jön. Maga ember?
– Igen.
– Na, akkor maga is volt. A faja. A fajunk. Kipusztítottuk őket. Mind egy szálig. Szóval most be kell állni helyettük. Csak egy év. Nem nagy ügy. Lehet például nyálkahal. Vagy harlekin béka. Annyi minden lehet, hogy csak na. Hiszen annyi minden… halt ki. egy kis szerepcsere csak nem esik nehezére.
Artúr felállt. – Újra mondom, nem én pusztítottam ki őket.
– Újra mondom: De igen. Maga volt. És én, és mindannyian. Szóval ne érzelgősködjön, hanem usgyi átformálódni, párzani, szaporodni, ahogy azt kell.
Artúr mereven nézett Rajmundra. Nem hitte el, hogy ez következik.
Az ügyvivő állta a tekintetét. – Maga nem akarja ezt, ugye?
– Nem. Most léptettek elő, jól vagyok…
Rajmund aprókat bólogatott. – Értem én. Értem. Maga olyan munkamániás, ugye?
– Szeretek dolgozni – bólintott Artúr.
– De nem szeret részt vállalni a dolgokban.
– Nem erről van szó, csak…
Nem tudta befejezni a gondolatot. Végül is erről volt szó. Semmi köze nem volt a csupasz vakondpatkányhoz.
Az ügyintéző szótlanul nézte egy ideig.
– Tudja – mondta –, lenne itt valami.
– Van valami felmentés?
– Nem éppen. Állat ez is.
– Tudom, csúszómászó.
– Nem. Nem. Madár.
Artúr lassan bólintott. – Eddig jó! Nyilván nem tud repülni.
– De tud. Magáé az ég. Mehet amerre csak lát. Szabadon repkedhet amerre csak akar. No?
– Mi a csel?
– Egy madárnál, ami repülni tud? Mi lehetne? – tárta szét kezét az ügyintéző.
– Mit tudom én? Vak vagyok.
– Vak repülő madár? Az milyen?
– Biztos van ilyen. És ki is pusztult. Mondjuk azt nem csodálom.
Rajmund hosszasan és felszabadultan nevetett.
– Nem. Ez szemes madár. Szárnya van, repül. Boldog. Nos?
Artúr nem válaszolt.
– Mondja, hogy igen, vagy mehet póknak. Na, gyerünk! Egy év. Madárként. Ennél jobb ajánlata
nem lesz.
– Ha nincs más.
– Nincs! – csapott az asztalra Rajmund, és kattintott egyet a képernyőn. Akkor kedves Artúr, ön mától egy évig sarlósfecske.
Artúr meglepetten nézett a férfira. – Az egész jó.
– Ugye? – vigyorodott el Rajmund. – Nem akarok én rosszat magának. Meg aztán szeret dolgozni is, szóval tiszta haszon.
– Ezt miért mondta? – kérdezte Artúr gyanakodva.
– Hiszen sarlósfecske lesz. Annak nincs nagyon lába.
– Mi van?
– Nincs lába. Vagyis csak egy kis izé, láb helyett. Azt hittem, tudta.
– Akkor hogy áll?
– Sehogy, Artúr. Sehogy! Repül – vigyorgott Rajmund.
– Repül? De mennyit?
– Amennyit csak tud. A sarlósfecskék nem nagyon szoktak leszállni. Csak a meló és a meló. Kész güzü.
– De csak alszik valahol – kérdezte elkeseredetten Artúr.
– Persze. Az égben.
– Repülve?
– Bizony. Tente-tente huss-huss. Na! Készüljön. Mozgalmas éve lesz.
– Maga átvert.
– Nem. Bár meg kell mondjam, kis élvezettel tölt el, amikor arra gondolok, hogy maga és Jolika a huszonhatodik kerületből…
– Tessék! – kérdezte kissé emelt hangon Artúr.
– Semmi. Csak pár órája járt nálam egy rémes hölgy. Jolika. Őt is rábeszéltem a fecskére. szinte biztos összefutnak. Mármint összeszállnak. És ha arra gondolok, hogy maga és Jolika a levegőben…
– Mit csinálunk a levegőben? – hüledezett Artúr.
– Hát amit Jolikák és Artúrok szoktak, ha rájuk jön a szerelem.
– De repülve?
– Úgy bizony. Jolika majd költeni fog, az nem megy az égben, de maga… maga dolgozik tovább. Huss-huss! Egyébként csodás madár. Büszke lehet magára.
Artúr megrökönyödve nézett a férfira: – Én nem akarok fecske lenni. Nem akarok Jolikával repülve… én nem akarok…
– A fecskék sem akartak kihalni. Ugyan már, Artúr! Egy csodás állatot kapott. Majd elmondja, hogy milyen volt egy év múlva. Higgye el, talán vállal még egy turnust – mondta Rajmund és felállt. – Na, szálljon csak haza. Jó lesz. Ne aggódjon. Most már vár egy ügyfél. És csak hogy felvidítsam: ő szúnyognál jobb ajánlatot nem kaphat. A végén még öt fogja megenni holnap.
Artúr még mondani akart valamit, de az ügyvivő már rá sem hederített.
Artúr hazafelé úgy érezte, hogy szívesebben repülne a metró helyett. Felnézett az égre. Néhány galamb szállt el fölötte. Önkéntesek, vagy igaziak? Ki tudja? Viszketni kezdett a háta. Ezek már a tollak? Talán. Megállt egy utcasarkon. Egy felhőkarcoló meredezett előtte. Az a perem pont jó lenne egy kis fészeknek. Bizony. És ha Jolika jól néz ki… és elég gyorsan repül… hát ki tudja…
Érezte, hogy az ing már nagy rá, és ahogy zsugorodott egyre eszeveszettebb vágyat érzett arra, hogy repülhessen. Fel. Egészen az égig. Aztán át a folyón. Legyek, szúnyogok, Jolika… Nem is rossz ez. Nem is rossz!
*
Június 7. A sarlósfecske (apus-apus) világnapja.