Átok Ivánnal

Pontosan tudta, hogy ha ő szurkol, akkor kikapnak. Így volt ez ezer éve. Kiment a meccsre, és kikaptak. Leült a TV–elé és kikaptak. Én egy anti-világból jöttem, ahol csak az történhet, amit nem akarok, mondogatta mosolyogva.

De belül nem mosolygott. Semmi öröme nem volt abban, hogy csalódottan állt fel a meccsek végén szüntelen. A vesztes lét valahogy megette a lelkét, és ezt minden egyes alkalommal egyre hevesebben érezte. Nem jó fogyó lélekkel élni, ezt mindenki tudja.

Különösen igaz volt ez a nagy meccsek esetében. Amikor tényleg számított az eredmény. Fájt a gyomra, amikor leült a képernyő elé, és a végén fájt a tudat, hogy megint miatta, az anti-kabala miatt történt mindez.

Pedig imádta a csapatot. Bármit megtett volna értük. Bármit. Már az apja is fanatikus volt, de az öreghez képest ő eszelősnek tűnt. Persze nem csak a csapat látta kárát, ha ő szurkolt. Bárkit képes volt kicsinálni. Nem kellett több, mint egy kis szimpátia, lelkesedés, és az, hogy végig nézze a meccset. Bármilyen meccset. Ha szurkolt, akkor a kedvenc sorsa meg volt pecsételve.

Sok trükköt kipróbált. Többet, mint kellett volna. Ott voltak például a szertartások. Évekig kísérletezett, amivel csak tudott. Mikor ül le, mikor áll fel. Ha pontot lőtt, vagy rúgott vagy szerezett a csapat, játékos, akkor ivott, vagy éppen akkor nem ivott, mikor szerzett. Eleinte csak úgy próbálkozott, de aztán teltek az évek, és jobbnak látta, ha rátér a módszeresek életére. Innentől fogva naplót vezetett. És bizony voltak ígéretes próbálkozások. Egy teljes évig azt hitte, hogy megtalálta a megoldást. Nem volt ugyan egyszerű, és bizony költséges is volt. Még jó, hogy Nóra nem tudott róla. A módszer észérvekkel megtámasztott elgondoláson alapult. Mi van akkor, ha a sors nem akarja, hogy nyerjen? Mármint nem ő, hanem az, akinek drukkol. A sorson itt valami ködös, misztikus dolgot értett, mely mint valami pókháló, különös és érthetetlen módon összeköti őt és a sport világát. Van ilyen nem? Állítólag vannak, akik megérzik az esőt. Csak úgy, semmi rákészülés. Jön egy érzés és tudja, hogy esni fog. Őket a sors az esővel kötötte össze. Őt pedig a sporttal. Pontosabban a győzelemmel. Talán éppen ő a mérleg másik serpenyője. Ha igen, akkor kell lennie egy alaknak valahol a világon, aki állandóan nyer, amikor szurkolni kezd. De ha esetleg egy kicsit megcinkelné a mérleget, vagyis a sorsot, akkor talán lenne esélye. Nem akar ő nyerni. Dehogyis! Az pont olyan unalmas lenne, mint veszteni. Ő izgulni akar. Úgy akar leülni, hogy nem tudja, mi lesz a vége. Ennyit akar csupán. Mert ugye az nem jöhet szóba, hogy ne nézzen meccseket. Akkor minek az egész? De az sem működik sokáig, ha csupa kudarc az élet. Próbálta. Tényleg megpróbált, hogy leszokik a sportról. Egyszerűen nem foglalkozott vele. Néha megnézte ugyan az eredményeket, de semmi más. Persze ilyenkor jól kirajzolódott a statisztika. A sors csak akkor hurkolja rá a lasszóját, amikor szurkol. Ha nincs tudomása a meccsről, akkor a sors rá sem hederít. Azonban ahogy odafigyel, csak egy kicsit is érdeklődik – hát annyi biztos, hogy a sorsot hétköznapi cselekkel átverni nem lehet. De aztán matekozott, számolt, gondolkodott és végül kijött egy módszerrel, ami úgy tűnt, megtöri az átkot. Nem kellett hozzá más, mint pénz és egy kis furfang, hogy Nóra ne tépje le a fejét, amikor rájön, hogy sportfogadásokat köt.

A módszer így festett: arra fogadott, akinek nem akart szurkolni. Egyszerű kis csel volt. Mert mit tehet a sors, amikor az áldozatában két erő munkál? Hiszen az ember általában arra tesz, akinek szurkol. Mi van akkor, ha a veszteség okozta félelem, vagy talán méginkább a sok pénz gondolata összezavarja az esélyeket? Mi van akkor, ha a szeretet, ami a választottjához fűzte, és a kellemes érzés, hogy most visz haza egy rakás pénzt egyszerre jelenik meg elméjében, a sors pedig erre azt válaszolja: menj te a francba, ha nem tudod, hogy mit akarsz.

És úgy tűnt, a csel bevált. Egy ideig csak nyert. Meglehetősen sok pénzt vitt haza. Nóra persze gyanakodni kezdett, de némi furfanggal és hazugsággal megoldható volt a dolog. A probléma csupán az volt, hogy szurkolni továbbra sem szurkolhatott örömmel. Ez kérem nyereségvágyból elkövetett szándékos szurkolás, gondolta, minden alkalommal, amikor bekasszírozta a pénzt. És persze jól jöttek a bankjegyek, de az élvezet kihalt belőle. Mindegy, gondolta, legalább milliomos lesz. Az sem hátrány a mai világban.

Aztán a sors rájött a turpisságra. Mintha kifigyelte volna a taktikát. Történt ugyanis, hogy egy szép napon irdatlan sok pénzt vesztett. Nem értette az egészet. Hiszen kedvenc csapata ellen fogadott, és tényleg, de tényleg szurkolt nekik. És mégis: a pénz elszállt és ő ott ült bambán a képernyő előtt, miközben a feketekékek ujjongva borultak egymás nyakába.

Most ez mi?, suttogta maga elé.

A sors nem válaszolt, csak felvillantotta a neten az elúszott pénzt, és vigyorgott: Látod, kis haver, átlátok rajtad.

Napokig nem nézett sportot. Most akkor mi van? Az rendben, hogy működik a csel, de hogyan? Kire kell tegyen, hogy holnap ne veszítsen a csapata és ne fogyjon a pénztárcája? Újra megpróbálta, de újra vesztett. Aztán nem fogadott, és lám, a rend visszaállt, egyik nagy kedvence akkora zakót kapott a pályán, hogy jelentkezhetett volna a Guinness rekordokhoz. Kipróbálta, hogy ismeretlen csapatra tett, és csak úgy, fapofával nézte végig a meccset. A pénz elszállt, mint a sóhaj. Egy év próbálkozás után rá kellett jönnie, hogy a sors bizony mélyebbre ásott. Eleinte elég volt csak ránéznie, de most már komolyabban foglalkozott vele.

Ezentúl mindig veszített. Hol pénzt, hol szurkolást. A sors ugyanis rájött arra a napnál világosabb tényre, amit sokáig még ő sem fogott fel: mégpedig arra, hogy a pénz is csak egy csapat. Amikor éppen neki szurkolt, akkor bizony vesztett.

Újabb hónap szurkolásmentes időszak következett. Agya lázasan kattogott a megoldásért. Csak ki lehet játszani valahogy a rendszert, hiszen minden rendszernek van egy kiskapuja.

Óvatosan fogadott és figyelte az eredményeket. A képlet egyértelmű volt: a sors figyelt, és ha csak egy kicsit is a Pénz nevű csapatnak szurkolt jobban, mint a szívéhez közelebb állónak, már búcsút is inthetett az összegnek.

Úgy tűnt, hogy szurkolóként nem lehet más, csak vesztes.

Utolsó próbálkozása az volt, hogy bár pénzt tett fel az ellenfélre, teljes szurkolói lelkesedéssel saját csapatának szurkolt. Úgy fogta fel, mint valami kompenzációt, melyet azért kap a sorstól, hogy az örök vesztes szerepét osztotta rá. Befizette az összeget, szurkolt, vesztett, majd felmarkolta a fájdalomdíjat. Csak arra figyelt, nehogy elcsábuljon és a Pénz nevű csapat felé húzzon a szíve.

A sors azonban még mélyebbre ásott. Eleinte nem értette a csapdát, de aztán rájött, hogy hol húzzák csőbe: a kezdet kezdetén. A sors – volt olyan szemét – és már nem csupán azt figyelte, hogy a mérkőzések alatt merre csapong szurkolói vágya, már azt is figyelte, hogy mit érez akkor, amikor bánatpénz reményében megteszi tétjét az ellenfélre. Ettől a pillanattól kezdve hol a pénz nyert, hol a csapat. Minden attól függött, hogy miért fogadott. A sors tudta. Hogy honnan a fenéből jött rá, az talány volt, de tudta. És ezért ő is tudta, hogy ki fog nyerni. Már a fogadás pillanatában tudta, hiszen nem tudta, nem tudni.

És ez megmérgezte az egészet, mert rájött, hogy a sors végérvényesen ki akar tolni vele. Nem akarja, hogy az ismeretben matasson. Az a célja, hogy lássa a jövőt abban a percben, amikor érdekelni kezdi a jövő. Márpedig – és ezt ekkor fogalmazta meg először – a nem tudás kifejezetten jó dolog, ha a jövőről van szó. Megsózza az egész hóbelevancot, amit mások életnek hívnak.

És ez nem fair a sorstól. Pláne úgy nem, hogy minden alkalommal az történik, melynek nem szeretné a bekövetkeztét látni.