Pontosan tudta, hogy ha ő szurkol, akkor kikapnak. Így volt ez ezer éve. Kiment a meccsre, és kikaptak. Leült a TV–elé és kikaptak. Én egy anti-világból jöttem, ahol csak az történhet, amit nem akarok, mondogatta mosolyogva.
De belül nem mosolygott. Semmi öröme nem volt abban, hogy csalódottan állt fel a meccsek végén szüntelen. A vesztes lét valahogy megette a lelkét, és ezt minden egyes alkalommal egyre hevesebben érezte. Nem jó fogyó lélekkel élni, ezt mindenki tudja.
Különösen igaz volt ez a nagy meccsek esetében. Amikor tényleg számított az eredmény. Fájt a gyomra, amikor leült a képernyő elé, és a végén fájt a tudat, hogy megint miatta, az anti-kabala miatt történt mindez.
Pedig imádta a csapatot. Bármit megtett volna értük. Bármit. Már az apja is fanatikus volt, de az öreghez képest ő eszelősnek tűnt. Persze nem csak a csapat látta kárát, ha ő szurkolt. Bárkit képes volt kicsinálni. Nem kellett több, mint egy kis szimpátia, lelkesedés, és az, hogy végig nézze a meccset. Bármilyen meccset. Ha szurkolt, akkor a kedvenc sorsa meg volt pecsételve.
Sok trükköt kipróbált. Többet, mint kellett volna. Ott voltak például a szertartások. Évekig kísérletezett, amivel csak tudott. Mikor ül le, mikor áll fel. Ha pontot lőtt, vagy rúgott vagy szerezett a csapat, játékos, akkor ivott, vagy éppen akkor nem ivott, mikor szerzett. Eleinte csak úgy próbálkozott, de aztán teltek az évek, és jobbnak látta, ha rátér a módszeresek életére. Innentől fogva naplót vezetett. És bizony voltak ígéretes próbálkozások. Egy teljes évig azt hitte, hogy megtalálta a megoldást. Nem volt ugyan egyszerű, és bizony költséges is volt. Még jó, hogy Nóra nem tudott róla. A módszer észérvekkel megtámasztott elgondoláson alapult. Mi van akkor, ha a sors nem akarja, hogy nyerjen? Mármint nem ő, hanem az, akinek drukkol. A sorson itt valami ködös, misztikus dolgot értett, mely mint valami pókháló, különös és érthetetlen módon összeköti őt és a sport világát. Van ilyen nem? Állítólag vannak, akik megérzik az esőt. Csak úgy, semmi rákészülés. Jön egy érzés és tudja, hogy esni fog. Őket a sors az esővel kötötte össze. Őt pedig a sporttal. Pontosabban a győzelemmel. Talán éppen ő a mérleg másik serpenyője. Ha igen, akkor kell lennie egy alaknak valahol a világon, aki állandóan nyer, amikor szurkolni kezd. De ha esetleg egy kicsit megcinkelné a mérleget, vagyis a sorsot, akkor talán lenne esélye. Nem akar ő nyerni. Dehogyis! Az pont olyan unalmas lenne, mint veszteni. Ő izgulni akar. Úgy akar leülni, hogy nem tudja, mi lesz a vége. Ennyit akar csupán. Mert ugye az nem jöhet szóba, hogy ne nézzen meccseket. Akkor minek az egész? De az sem működik sokáig, ha csupa kudarc az élet. Próbálta. Tényleg megpróbált, hogy leszokik a sportról. Egyszerűen nem foglalkozott vele. Néha megnézte ugyan az eredményeket, de semmi más. Persze ilyenkor jól kirajzolódott a statisztika. A sors csak akkor hurkolja rá a lasszóját, amikor szurkol. Ha nincs tudomása a meccsről, akkor a sors rá sem hederít. Azonban ahogy odafigyel, csak egy kicsit is érdeklődik – hát annyi biztos, hogy a sorsot hétköznapi cselekkel átverni nem lehet. De aztán matekozott, számolt, gondolkodott és végül kijött egy módszerrel, ami úgy tűnt, megtöri az átkot. Nem kellett hozzá más, mint pénz és egy kis furfang, hogy Nóra ne tépje le a fejét, amikor rájön, hogy sportfogadásokat köt.
A módszer így festett: arra fogadott, akinek nem akart szurkolni. Egyszerű kis csel volt. Mert mit tehet a sors, amikor az áldozatában két erő munkál? Hiszen az ember általában arra tesz, akinek szurkol. Mi van akkor, ha a veszteség okozta félelem, vagy talán méginkább a sok pénz gondolata összezavarja az esélyeket? Mi van akkor, ha a szeretet, ami a választottjához fűzte, és a kellemes érzés, hogy most visz haza egy rakás pénzt egyszerre jelenik meg elméjében, a sors pedig erre azt válaszolja: menj te a francba, ha nem tudod, hogy mit akarsz.
És úgy tűnt, a csel bevált. Egy ideig csak nyert. Meglehetősen sok pénzt vitt haza. Nóra persze gyanakodni kezdett, de némi furfanggal és hazugsággal megoldható volt a dolog. A probléma csupán az volt, hogy szurkolni továbbra sem szurkolhatott örömmel. Ez kérem nyereségvágyból elkövetett szándékos szurkolás, gondolta, minden alkalommal, amikor bekasszírozta a pénzt. És persze jól jöttek a bankjegyek, de az élvezet kihalt belőle. Mindegy, gondolta, legalább milliomos lesz. Az sem hátrány a mai világban.
Aztán a sors rájött a turpisságra. Mintha kifigyelte volna a taktikát. Történt ugyanis, hogy egy szép napon irdatlan sok pénzt vesztett. Nem értette az egészet. Hiszen kedvenc csapata ellen fogadott, és tényleg, de tényleg szurkolt nekik. És mégis: a pénz elszállt és ő ott ült bambán a képernyő előtt, miközben a feketekékek ujjongva borultak egymás nyakába.
Most ez mi?, suttogta maga elé.
A sors nem válaszolt, csak felvillantotta a neten az elúszott pénzt, és vigyorgott: Látod, kis haver, átlátok rajtad.
Napokig nem nézett sportot. Most akkor mi van? Az rendben, hogy működik a csel, de hogyan? Kire kell tegyen, hogy holnap ne veszítsen a csapata és ne fogyjon a pénztárcája? Újra megpróbálta, de újra vesztett. Aztán nem fogadott, és lám, a rend visszaállt, egyik nagy kedvence akkora zakót kapott a pályán, hogy jelentkezhetett volna a Guinness rekordokhoz. Kipróbálta, hogy ismeretlen csapatra tett, és csak úgy, fapofával nézte végig a meccset. A pénz elszállt, mint a sóhaj. Egy év próbálkozás után rá kellett jönnie, hogy a sors bizony mélyebbre ásott. Eleinte elég volt csak ránéznie, de most már komolyabban foglalkozott vele.
Ezentúl mindig veszített. Hol pénzt, hol szurkolást. A sors ugyanis rájött arra a napnál világosabb tényre, amit sokáig még ő sem fogott fel: mégpedig arra, hogy a pénz is csak egy csapat. Amikor éppen neki szurkolt, akkor bizony vesztett.
Újabb hónap szurkolásmentes időszak következett. Agya lázasan kattogott a megoldásért. Csak ki lehet játszani valahogy a rendszert, hiszen minden rendszernek van egy kiskapuja.
Óvatosan fogadott és figyelte az eredményeket. A képlet egyértelmű volt: a sors figyelt, és ha csak egy kicsit is a Pénz nevű csapatnak szurkolt jobban, mint a szívéhez közelebb állónak, már búcsút is inthetett az összegnek.
Úgy tűnt, hogy szurkolóként nem lehet más, csak vesztes.
Utolsó próbálkozása az volt, hogy bár pénzt tett fel az ellenfélre, teljes szurkolói lelkesedéssel saját csapatának szurkolt. Úgy fogta fel, mint valami kompenzációt, melyet azért kap a sorstól, hogy az örök vesztes szerepét osztotta rá. Befizette az összeget, szurkolt, vesztett, majd felmarkolta a fájdalomdíjat. Csak arra figyelt, nehogy elcsábuljon és a Pénz nevű csapat felé húzzon a szíve.
A sors azonban még mélyebbre ásott. Eleinte nem értette a csapdát, de aztán rájött, hogy hol húzzák csőbe: a kezdet kezdetén. A sors – volt olyan szemét – és már nem csupán azt figyelte, hogy a mérkőzések alatt merre csapong szurkolói vágya, már azt is figyelte, hogy mit érez akkor, amikor bánatpénz reményében megteszi tétjét az ellenfélre. Ettől a pillanattól kezdve hol a pénz nyert, hol a csapat. Minden attól függött, hogy miért fogadott. A sors tudta. Hogy honnan a fenéből jött rá, az talány volt, de tudta. És ezért ő is tudta, hogy ki fog nyerni. Már a fogadás pillanatában tudta, hiszen nem tudta, nem tudni.
És ez megmérgezte az egészet, mert rájött, hogy a sors végérvényesen ki akar tolni vele. Nem akarja, hogy az ismeretben matasson. Az a célja, hogy lássa a jövőt abban a percben, amikor érdekelni kezdi a jövő. Márpedig – és ezt ekkor fogalmazta meg először – a nem tudás kifejezetten jó dolog, ha a jövőről van szó. Megsózza az egész hóbelevancot, amit mások életnek hívnak.
És ez nem fair a sorstól. Pláne úgy nem, hogy minden alkalommal az történik, melynek nem szeretné a bekövetkeztét látni.
Csak néha ült le meccset nézni. Időnként fogadott, pénzt is tett fel, próbálta belőni, hogy pont akkora összeget tegyen a serpenyő ellenkező oldalára, amennyiből a sors nem tudja kiszaszerolni, hogy kinek is drukkol éppen: a pénz nevű csapatnak, vagy amelyik valójában a pályán ugráló húsvér szereplőnek. Valójában mindig tudta, hogy mi lesz a helyzet. Az ember képtelen hazudni önmaga előtt, ha mélyen magába néz. Nincs az a gondolat, mely elkendőzné a zsigeri vágyat, legyen az bármily halovány.
Két év telt el, amikor beütött az igazi baj. A feketekékek bejutottak a szuperdöntőbe. Nem volt ember, aki ne erről beszélt volna. És ő érezte, hogy a világ lassan a vége felé közeledik, mert neki látnia kell a meccseket. Szurkolnia kell, mert ha nem teszi, akkor tulajdonképpen semmi értelme az egésznek, amit mások életnek neveznek.
Semmi!
Ez volt a pillanat, amikor először beszélt átkáról másoknak.
Iván, aki sok mindent képes volt elnézni barátjának kidülledt szemekkel hallgatta végig a beszámolót.
– És Nóra? – kérdezte, amikor befejeződött a történet.
– Csak te tudsz róla.
– De ezzel egy vagyont lehetne keresni, nem?
– Másoknak talán. Nekem nem igazán. Vagyis csak annyit, amennyit nem akarok nyerni. És itt van a bibi. Ha csak eszembe jut, hogy de jó lenne, akkor már megy is a kukába az egész. Hidd el, nem éri meg, próbáltam.
– De akkor mi van, ha te szépen szurkolsz pénz nélkül én meg megteszem magamnak az ellenkező csapatot? – kérdezte Iván, és kivett egy sört a hűtőből.
– Nem lesz jó – rázta meg a fejét.
– Miért?
– Mert ha nem tudom, hogy te kire tettél, akkor te sem tudhatod, hogy én kinek szurkolok. Csak akkor tudhatsz rólam, ha én is tudok rólad. És a dolog már nem is működik, mert ha tudom, hogy te ellenem fogadtál…
– Akkor nem akarod, hogy nyerjen a csapatod és akkor elvesztem a pénzem.
– Így van! És az sem jó, hogy nem beszélünk, mert ha éppen nem szurkolok és akkor teszel fel nagy pénzt…
– És veszít a csapat, csak úgy simán?
– Így van. Vagy állandóan arra gondolok majd, hogy éppen fogadsz és hol így hol úgy szurkolok. Az meg nem old meg semmit.
– Mondjuk, ha rosszban lennénk, és te direkt a csapatodnak szurkolnál, mert tudnád, hogy vesztek? – vigyorodott el Iván.
– Akkor meg azért szurkolnék, hogy veszíts. Ugyanaz pepitában. Szóval… a vébé… nekem nem jön össze.
– Az ki van zárva – ingatta fejét Iván. – Megnézed a vébét, ha addig élek is. Tudatlanul, bután, de szurkolni fogsz.
Nem hitte. De Ivánban hitt. A legjobb, sőt, az egyetlen barátja volt.
3.
A nyitómérkőzés olyan izgalmas volt, hogy Iván a kanapé mögött járkálva nézte végig az egészet.
– Én most megőrülök – mondta percenként, de nem őrült meg. Mint ahogy józan ésszel képes volt kibírni az elkövetkező két hetet is, meccs-meccs után egészen a döntőig. Az ő csapatuk döntőjéig.
A finálét egész nap úgy várták, mintha egyszerre köszöntött volna rájuk a karácsony, a húsvét és az összes ünnep, amit valaha is megtartottak.
– Nem bírom – nyöszörögte Iván.
– Én sem! – bólintott egyetértően.
– De én tényleg nem bírom. Pár óra, apám. Pár óra és világbajnokok leszünk.
– Vagy lúzerek.
– Ilyet te ne ejts ki a szádon! – hörgött Iván.
Ivánra nézett, majd az ablakon túli sötétbe burkolódzó útra.
Valahol a távolban egy bagoly huhogott.
– Ez most ugye nem vészjel? – nézett rá idegesen Iván.
– Ne hozd rám a frászt – ingatta fejét és kisietett a konyhába.
Még fél óra. Annál nem több, és kezdődik.
Nagyot sóhajtott. Miközben csipszet töltött egy vödör méterű tálba és kivett két sört a hűtőből arra gondolt, hogy Iván egy zseni. De inkább egy valódi barát. Olyan, aki átkarolja a másikat és azt mondja, hogy „eddig együtt mentünk, most csak nem fogok más felé kanyarodni”. Aki azt mondja, hogy „Tudod mit? Csináljuk együtt, mert együtt jobb.” Együtt mindig jobb. Iván a barátja volt. Az a fajta, aki megértette, hogy egy barát mindig többet tesz bele a barátságba, mint az korrekt lenne, mindig egy kicsit többet, hogy a mérleg felé billenjen, és nem azért, hogy ezt később bevasalhassa, nem azért, hogy egyenesen állhasson önmaga előtt, amikor tükörbe néz, hanem egyetlen apó, de fontos ok miatt: mert örül, hogy adhat. Az öröm miatt teszi. Azért, mert lehetősége nyílt végre arra, hogy megmutassa a másiknak az összetartozást, a szeretetét. Annak örül, hogy végre tehet valamit, mely a fizikai világba rángatja azt a mondatot: a barátod vagyok. Mert bárki bármit mond, a tettek teszik baráttá a barátot. A megragadott lehetőségek a kapuk, melyen át be lehet nyitni egy másik emberhez: Szevasz, barátom! A több csak megrekedt gondolat, nem sokkal több annál.
Iván ilyen. Mindig is ilyen volt. az a benyitós fajta.
Besietett a szobába.
– Te Iván, azért ezt nem kívánhatom tőled…
– Hülye vagy? – hördült fel Iván. – Életem legemlékezetesebb világbajnoksága, ez már fix. Ha nem lennél ilyen pácban, akkor is ezt csinálnám.
– Na, persze – vigyorodott el.
– Igenis! Soha nem fogom elfelejteni és ezért örökre hálás leszek neked.
– Iván, ne csináld, mert nem kapsz sört.
Iván válaszolni akart, de ekkor kinyílt a bejárati ajtó.
Nóra tágra nyitott szeme szinte villogott az éjszakában.
– Ne! – kiáltott fel Iván. – Nehogy!
Nóra egyetlen szót sem mondott. Gesztenyebarna szeme mély nyugalommal pásztázta őket. Iván és ő dermedten nézték, ahogy a nő megállt a szoba közepén.
– Mi van? – kérdezte Nórát. Szinte szétrobbant a szíve.
Nóra nem válaszolt. Semmit. Egyetlen szót sem.
– Jézusom! – súgta Iván. – Libabőrös lettem.
Nóra Ivánra nézett. Arcán egyetlen izom sem rándult. A tévéhez lépett.
– Szerintem bepisiltem – nyöszörögte Iván.
Nóra szeme megvillant, de csak egyetlen pillanatra. Aztán kivett a zsebéből egy kis kockát és a tévé elé tette. Aprócska tárgy volt. Alig nagyobb, mint egy radír. Letette a tévé elé, majd újra kettejükre nézett és ahogy jött, úgy távozott a szobából.
Kint újra vihogott egyet a bagoly. Kis rohadék.
Hallották, ahogy Nóra lelépked a falépcsőn, majd a lépések zaját felfogta a fű.
– Nóra egy istennő. Egy rettegett, gyilkosszemű, kegyetlen istennő – suttogta Iván.
Ő is így gondolta, de nem tudott beszélni az izgatottságtól.
Iván többet nem beszélt. A tévéhez lépett és megpöccintette a kis kocka felső oldalán szolidan világító háromszöget.
A képernyőn megjelent egy szó:
PLAY
Aztán a szobát betöltötte a stadion képe. Az szurkolók zaja, a kommentátorok izgatott kerepelése.
Egy erdő közepén álló piciny faházban.
Megkezdődött a vb döntője.
Négy órával később.
Csak nekik!
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!