Egész délután játszottak. A nyár már tombolt, az utolsó tanítási nap rohamosan közeledett, és ők – bár ilyenkor házit kellett volna írniuk – a parkban múlatták az időt. Kölykök voltak, a játék pedig jól esett.
Egy terebélyes tölgy alá heveredtek, amikor kifogyott a szufla. A kerékpárok szanaszét hevertek körülöttük. Azt játszották, hogy vagány maffiózók, akik egy ellenséges banda elől menekülnek. Volt lövöldözés és karambol – ez egyébként Gréta olyan jól adta elő, hogy Félix szentül elhitte az egészet. Jó volt játszani, és mégis volt benne valami keserédes, mint amikor tudod, hogy a tányérodon az utolsó falat tortát tűzöd fel a villádra: egyszerre felemelő és szomorú mozdulat.
– Ez jó volt – szólalt meg Félix.
Ő volt a játékmester. Persze nem hivatalosan vitte a prímet, de attól még vitte. A történet fordulatai valahogy mindig az ő fejéből pattantak elő, melyekre olyan jó volt ráülni, hogy Gréta és Vilmos hagyta a dolgot. A játék sokkal fontosabb volt holmi vitánál arról, hogy kinek a fejében születik meg a következő fordulat.
Gréta csak hümmögött, ami nagyjából azt jelentette, hogy „igen”. A tölgy alól kikandikált a kék ég, melyen sűrű egymásutánban habcsókfelhők úsztak. Vilmos arra gondolt, hogy talán most játszhatnának felhőmutogatóst, de mégsem szólalt meg. Valahogy nem lett volna helyes.
Csendben nézték a felhőket. Távolabb egy játszótér zsivaja jutott el hozzájuk.
– Régen szerettünk oda járni – jegyezte meg Félix.
– A játszótér pisiseknek való – vágta rá Gréta, aztán kis szünet után még hozzátette: – De attól még jó hely.
A keserédes íz csak nem akart elmúlni egyikük szájából sem. Talán az okozta, hogy az év normális szakaszában ilyenkor tanulniuk kellett volna. Vagy talán valami egészen más.
– Játszunk tovább? – kérdezte Gréta. – Mert egyébként engem eltaláltak. Vérzek.
– Én vérzek – mondta Vilmos. – Téged megmérgeztek.
– Ja, bocs.
– Persze van olyan méreg, ami belső vérzést okoz. Úgy vérezhetsz felőlem.
– Köszi! – nevetett fel Gréta.
Vilmos vihogni kezdett azon a hangon, amit rajtuk kívül senki sem tudott elviselni, Félix pedig Vilmoson kezdett röhögni.
– Te, Vili, te nem vérzel? – kérdezte vöröslő fejjel Gréta.
– Alig. Kell egy hős is a csapatba.
A beszélgetés megint megakadt. A felhők tovább úsztak, és bennük valahogy megtorpant az idő.
– Srácok, azon gondolkodtam, hogy… – Félix nem fejezte be a mondatot.
– Megtudhatjuk, hogy min? – kérdezte Vilmos.
– Áh, hülyeség.
– Tessék elmondani – parancsolt rá Gréta.
Félix sóhajtott, mielőtt újra megszólalt volna: – Azon gondolkodtam, hogy ezt nem kéne abbahagyni.
– Mit? – kérdezte Gréta.
– A játékot.
– Nekem csak nyolcra kell hazamennem: egy csomó időnk van – válaszolt könnyedén Vilmos.
– Nem. Úgy értem, hogy a játékot nem kéne befejezni. Mármint soha. Mert majd nemsokára jön a…
Félix elhallgatott. Egyszerre érezte azt, hogy hülyeség az egész, és hogy talán ennél fontosabb gondolat még soha nem jutott az eszébe.
– Te soha nem fejezel be egy mondatot sem? – nevetett Gréta.
– Szóval, hogy nemsokára felnövünk – mondta Félix.
Senki sem válaszolt.
– És olyankor nincs játék. Mindenki ezt mondja, nem? Most játssz, mert ha felnősz, akkor már nem fogsz. De én ezt nem akarom. Én játszani akarok!
– Én is, persze – bólintott Gréta.
– De most komolyan – könyökölt fel Félix. – Már miért olyan rohadt biztos az, hogy ha felnősz, akkor vége ennek? Miért? Miért nem lehet eldönteni, hogy akkor mi most nem állunk be a sorba, mi nem növünk fel? Mármint persze, nővünk, de hogy kijövünk játszani. Ez után is. Ezt miért ne lehetne megfogadni? Ki tiltja meg?
Hosszú ideig a felhőket nézték.
– Én nem akarom ezt veszni hagyni. Én nem fogadom el, amit mondanak. Nem! Erre nem vagyok hajlandó. Én igenis más felnőtt akarok lenni, mint az eddigiek. És nem teszem azt, amit mondanak. Én felnőttként is ki fogok ide jönni játszani. Nem érdekel, hogy ki mit mond. Mert az jó!
– Ez tényleg jó – mondta halkan Gréta.
– De komolyan! Ne hagyjuk! – ült fel Félix.
– Most mit akarsz? – nézett rá Vilmos. – Ez nem így megy.
– Mi?
– Ez az egész felnövősdi. Az csak úgy történik, és azt veszed észre, hogy már nem jössz ki.
– De épp ez az, Vili! – mondta Félix. Szinte már kiabált. – Mert észre sem veszik. De mi most észrevettük. Most elegünk lehet abból, hogy mindenki ezt mondja. Most dönthetünk.
– Hogy nem növünk föl? Ne röhögtess!
– Arról, hogy ha felnövünk, akkor is játszani fogunk. Hogy nem veszítjük el…. ezt! – mutatott körbe Félix kipirult arccal.
– Dönthetünk? – nézett rá Gréta kétkedve. – Hogy!
– Hát fogadjuk meg! Mi! Itt és most! Fogadjuk meg, hogy ezt nem hagyjuk elveszni. Hogy mi, hárman, Gréta, Vili, Félix gyerek marad. Valahogy. Tessék! Én fogadom…
– Ne így! – szakította félbe Vilmos.
– Nem értem – nézett rá haragosan Félix, mert érezte, hogy megtört a varázs.
– Ne így! Akkor legyen ez tényleg fogadalom, ne csak úgy hanyatt fekve „na, jó fogadom”.
– Irány a Kutyadomb! – pattant fel Gréta.
– Fú, az komoly! – bólintott Vilmos.
Néhány perc alatt feltekertek a park sarkához, ahol a Kutyadomb állt. Senki sem volt a környéken. Szótlanul tolták fel a biciklit a domb tetejére. A tölgy óta nem beszéltek.
Aztán Félix középre állt és megragadta Gréta kezét. Gréta elkapta Vilmost, aki Félixet. Egymás szemébe néztek.
– Hát, srácok, akkor én fogadom, hogy mindig játszani fogok. Fogadom, hogy bárki bármit is mond, nem mondok le a játékról.
– Fogadom! – mondta Gréta.
– Fogadom! – mondta Félix.
És teljes szívükből úgy is gondolták.
Szép nyár volt: a gyerekkor egyik utolsó nyara. És persze felnőttek. Mert az ellen nem nagyon tehet semmit az ember, ahogy Vilmos mondta. De még is. Évtizedekkel később is, amikor Félix kijött a parkba, hogy aktuális lelkes ölebét megsétáltassa, minden egyes alkalommal eszébe jutott az a délután, amikor Gréta, Vilmos és ő feljöttek a Kutyadombra és egy fogadkozás erejéig kivonultak a felnőtt világból.
És a szíve mélyén be kellett vallania magának, hogy bármennyire is megmosolyogtató volt az a kis fogadalom, bármennyire is gyermeki szeszélynek tűnt az idő múlásával, ő mégiscsak betartotta: gyerek maradt, amennyire csak kitelt tőle.
*
Június 10. A Szecesszió (kivonulás) világnapja.
Mindig is szerettem a szecessziót. Amikor láttam, hogy ezen a napon ünnepelik, hirtelen ez a történet jutott eszembe, amikor három gyerek kivonult a berögzött gondolatokból és lázadni kezdett valami új, valami szép reményében. Nem fűzik szoros szálak a művészeti ághoz, és mégis, a gyökerük: az elhatározás, azonos.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)