A legöregebb pár

1.
A hajó észrevétlenül lassított a MET-1927 lajstromszámú vörös törpe előtt. Egy teljes órába telt, mire az összes applikáció felinstallálta magát és működésbe lépett, majd az első adatgyűjtési ciklus következett, mely több, mint tíz évig tartott. A vezérlés csak ez után ébresztette fel a legénységet. Fölösleges lett volna előbb: nem volt rájuk szükség, és csak unatkoztak volna…
Agaton kihörpintette a tea maradékát. Még mindig remegett a mélyaltatástól. „Megszokhatatlan”, jutott eszébe a szó, megtetszett neki és újra elismételte immár hangosan: – Megszokhatatlan.
– Mi? – lépett a kabinba Polla.
– Tessék?
– Mi a megszokhatatlan?
– A felébredés.
– Nekem az altatás az. Mintha meghalnánk. Van még tea?
Agaton töltött.
– Nekem az ébredés. Minden egyes alkalommal az első, de tényleg, a legelső gondolatom az, hogy újra elhagytuk az emberiséget néhány tucat évvel. Polla, mi vagyunk az emberiség legidősebb élő egyedei.
– Ez relatív, Aga. A megszakítások nem számítanak, csak a fedélzeti idő számít. Minden esteben az ad inerciát a számunkra. Másszóval hozzá vagyunk láncolva a hajó idejéhez.
– A hajó ideje szerint is mi vagyunk a legöregebb emberek.
– Vagyis… – ült le Polla, és feltette mezítelen lábát a közösségi tér rögzített asztalára. Fürdőköpenyének pántja a padlóra lógott. – … a mi valódi inerciarendszerünk maga az ébrenlét. És az ébrenlétet a hajó ideje határozza meg. Szóval neked is igazad van és nekem is.
– Akkor is. A Föld szerint nyolcszázvalahány évesek vagyunk.
– A hajó szerint viszont csak negyvenvalahány. Mármint te öttel több. Negyvenvalahány plusz öt. Jól tartod magad – nevetett Polla.
Agaton felállt és a pulthoz lépett.
– Nem vagy éhes?
– Kösz, nem.
– Az hogy lehet? Ötven éve nem ettél. Én majd meg halok.
– Tegnap is majd meg haltál.
– Mondom, hogy ötven éve volt.
– Tegnap volt, Aga. A kiesések nem számítanak. Egyébként urunk és parancsolónk nem akart semmit?
Agaton először az étel-automata kijelzőjén babrált valamit. – Mákospalacsinta. Húsz! – mondta végül fennhangon.
– Hogy tudod azt megenni? – háborgott színpadiasan Polla.
– Nagyon finom. Még ötszáz év és meg fogod szeretni.
– Kizárt.
– Pedig így lesz. Tudom.
– Szóval? – kérdezte Polla. Előrehajolt és kitöltötte a tea maradékát. – Mennyi a munka?
– Nem sok. Egy vörös törpénél vagyunk. Várjál! – Agaton az ételautomata melletti jóval nagyobb kijelzőre nézett. – Úgy hívják, hogy MET-1927. Teljesen szabályos, jelentéktelen csillag.
– Bolygók?
– Három nagyobb és néhány kisebb. Az is szokványos. Élet nuku. Urunk és parancsolónk, a nagytiszeteletű OPI, áldassék a neve, úgy döntött, hogy két teljes napot szánunk majd rá, és aztán uzsgyi vissza a földalatti lukainkba.
– Két nap? Csak? – húzta el száját Polla.
– Kicsi csillag, kevés idő.
OPI, a hajó vezérlőrendszere, mintha hallatózott volna – Agaton biztos volt benne, hogy ezt teszi – halk ciripeléssel jelezte, hogy szólni kíván.
– Beszélj, mester! – kurjantott Polla.
– Itt OPI! Üdvözöllek benneteket az ébrenléti…
– Ezt ugorjuk szépen át! Halljuk a feladatokat.
OPI engedelmeskedett. Tételekbe szedve sorolta a rájuk váró munkát, melyek közül egyik sem volt érdekfeszítő. Többnyire a hajó rendszerellenőrzéseinek felülvizsgálata, a vörös törpe adatainak elemzése – ehhez még mindig magas komplexitású agyra volt szükség – és néhány jelentéktelen adminisztrációs feladat várt rájuk.
– Ezért nem volt érdemes felébreszteni minket – hördült fel Agaton.
– A küldetés nem teszi lehetővé… – kezdte OPI, de Polla letorkolta.
Agaton egy palacsintát tömött a szájába: – Én elvégzem a rendszerelemzést, meg a többi kulimunkát, te pedig csináld a törpét.
– Kösz! – biccentett felé Polla. – Aztán szexelünk.
– Komoly? – nézett fel Agaton. Palacsintás volt a szája.
– Eddig úgy gondoltam, hogy jó ötlet, de most, ahogy nézlek…
– Nem-nem! A szex jó! Úgy is kell valami edzés. OPI addig nem hagy élni, míg le nem dolgozunk pár kalóriát.
– Hát, lehet, hogy mégis inkább futok egyet – állt fel Polla. Kinyílt a köpenye. Agaton végigmérte a nő testét, és felrémlett benne az ok, hogy miért vállalt pár ezer évre munkaviszonyt távol az emberiségtől. Polla tökéletes volt. A teste is, az agya is. Agaton nem remélte, hogy Polla hasonló jelzőkkel gondol rá, de azért nem volt elkeseredve. Önbizalma neki is volt.
– Jó. Akkor majd, mennyi is – a kijelzőre nézett – harminc év múlva, egy fehér törpénél.
– Vagy hamarabb – kacsintott Polla és kisietett a társalgóból.
Tizenöt óra alatt végeztek a kitűzött tervvel, melynek a testedzés is részét képezte – végül Polla mégis a szex mellett döntött.
A társalgóban estek egymásnak. Polla szenvedélyes volt, melyet Agaton örömmel viszonzott. Hat éve voltak összezárva, és ő hat éve szerette a nőt. Ezalatt az idő alatt a Föld nyolcszázkilencvenhat évet öregedett, és ők ennek értelmében minden idők leghosszabb kapcsolatába bonyolódtak. Akárhogy is, Agaton érezte kiesett éveket is. Együttlétük minden egyes alkalommal érettebb és meghittebb lett. Ezt Polla is érezte, csak persze nem mondta ki. A nők, különösen, ha parancsnoki beosztásban vannak, nem nagyon beszélnek ilyesmiről. Pedig a szabályzat nem tiltotta. Sőt! Hosszas kiválasztási procedúra előzte meg azt, hogy ők ketten felszállhattak erre a hajóra. Ha Isten nem is, de a valószínűségi algoritmusok tartós együttlétet jósoltak nekik ezen a hajón, vagy a világegyetem bármely más pontján. Agaton tisztában volt ezzel. Polla is. Tudták, hogy mindez kiszámított vonzalom, de örömmel vették tudomásul azt is, hogy ez egyáltalán nem számít. Ha jó valakivel, akkor jó valakivel, és pont.
– Még jó, hogy OPI takarít, míg mi alszunk – sóhajtotta Polla.
A padlón hevertek az asztal tövében.
– Nemhogy takarít, de csírátlanít is. Ennél tisztább nem lehet semmi.
– Hát most megint összekoszoltuk.
Polla kuncogott.
– Egyébként mi volt a törpével? – kérdezte Agaton.
– Semmi. Jelentéktelen kis hülye. Tényleg fölösleges volt felébredni.
– Nem volt fölösleges – könyökölt fel Agaton.
– Jó, nem volt az – mosolyodott el Polla.
OPI halkan zúgott. A hajótesten kívül a szenzorok még az ellenőrző méréseket végezték. Amint a folyamat leáll, az applikációk kikapcsolnak, a hajó felkészíti magát az útra, majd záróaktusként egy mélyűri adóegységet bocsát útjára a törpe körül. Ezen küldi majd el adatcsomagját az űrön át, melyet a Föld kevesebb, mint másfél év múlva meg is kap. Ők pedig felkészülnek egy újabb alvásra.
– A következő mennyi lesz? – kérdezte Polla.
– Az egy fehér törpe és vagy negyven bolygó. Egy hónapig ébren leszünk, és ki sem látszunk majd a munkából.
– Az jó. Az nagyon jó. És aztán? Mikor megyünk szabira?
– Három alvás múlva. Két és fél napig lógatjuk a lábunkat.
– Két és fél nap! Csak? – hördült fel Polla.
– Ennyi. Most néztem meg.
– Az nagyon kevés. Legalább egy hét kéne. Vagy inkább kettő. Egy normális munkahelyen évente adnak két hét szabadságot.
– Jó lesz ez is. Már ki is néztem nekünk a holo-játékot.
– Csak ne legyen szuperhősös, kérlek!
– Nem. Krimi lesz.
– Az jó. Az nagyon jó! És olvasni is akarok. Meg főzni. Strandolni és teniszezni.
– Nocsak, ki akarsz kapni?
– Azt majd meglátjuk. A lényeg, hogy ki sem akarok jönni a holo-ból. Nem akarok csillagokat látni, semmiféle törpét, óriást, semmit, ami kering. Hülyülni akarok. De két és fél nap semmire nem elég.
Polla csalódottan ült fel.
– Nyugodj meg, Polla. Csak lesz már hosszabb időszak is.
– Hát, legyen! Jól akarom érezni magam munka nélkül. Nem lehet szólni OPI-nak?
– Nem tudom.
– Próbáld meg! Kérlek! Te vagy a haverja.
– Nem a haverja vagyok, hanem a hajó rendszergazdája.
– Szóval a haverja. Kérd meg, hogy az normál ébresztés előtt két héttel keltsen fel minket! Csak nem olyan nagy dolog ez?
– A rendszer meglehetősen összetett. Minden ki van számítva…
– Hát ne legyen! Nem hiszem el, hogy ennyi módosítás gondot okozat.
– Most már ne piszkáljunk bele. Holnap, vagyis harminc év múlva, ha megérkeztünk a fehérhez, akkor rákérdezek.
– Jó! – bólintott hevesen Polla. – Ígérd meg!
– Megígérem!
– Álmos lettem – közölte rosszkedvűen Polla és feltápászkodott.
– Én is – biccentett Agaton.
Kiadós alvással készültek a mélyalvásra, mely nem helyettesítette a szervezet alvási szükségletét.
– Reggelt! – nyújtózkodott éppen Polla, amikor Agaton a vezérlőbe lépett.
– Az adó?
– Már kint van. Szorgosan üzen.
– Jött valami nekünk?
– Mégis mit vársz? – nevetett fel a nő. – Hogy anyád üzen?
– Nem tudom. Az ember mindig vár valamit. Így van bekódolva – vont vállat Agaton.
Polla a kijelzőre nézett. Átfutotta az adatokat.
– Nem jött semmi a telemetrián kívül.
– Aha. Kár.
– Most komolyan azt vártad, hogy valaki üzenni fog?
A férfi nem válaszolt.
– Drága Aga, sajnálom.
– Tudod már az is jól esik, hogy megjönnek az utasítások. Hogy ott a távolban még mindig foglalkoznak velünk.
– Foglalkoznak? – tárta szét két kezét látványosan Polla. – Mi az, hogy foglalkoznak. Mi vagyunk az emberiség előőrse. Bármi, és ezt értsd szó szerint, bármi, amit küldünk, az fontos nekik. A legfontosabb a világon. Tessék! Itt van ez a jelentéktelen kis törpe: Hogy is hívják?
– MET-1927.
– Az. Ebben a rendszerben két olyan bolygó is kering körülötte, amely tulajdonképpen lakható. Amikor megkapják az adatokat, két új célpontjuk lett. Nekünk mér nem jelent semmit, mert annyi ilyet láttunk, de nekik talán magát a mindenséget jelnetheti. Aga, te elfejtetted, hogy mennyire fontosak vagyunk.
– Talán.
– Biztos. És ez nem jó. Te és én vagyunk azok, akik a megállóinkkal, a kihelyezett szondáinkkal apró kis fáklyákat gyújtunk egy végtelen hosszú, sötét labirintus folyosóin. – Polla egészen közel hajolt a férfihoz. – Aga! Mi vagyunk az emberiség szeme, füle, teste. Ezt soha nem szabad elfelejtened – mondta és egy csókot nyomott Agaton homlokára.
OPI mondani akart valamit, de egy ciripelés után elhallgatott. Még hogy nem hallgatózik!
– Kösz! Ez kellett – sóhajtott Agaton. – Tessék, OPI, akartál valamit.
– Az átjátszás befejeződött, a telemetria betöltődött. Készen állok a mélyalvás megkezdésére.
A vörös törpe halvány fénye beterítette a vezérlőt. Agaton arra gondolt, hogy egy fél emberöltőre most elhagyják a tudatos világot, és nagy valószínűséggel soha nem térnek már vissza ennek a csillagnak a fényéhez. Egyszeri látogatás volt, csak beugrottak.
Egyszerre álltak be az altaófülkékbe.
– Akkor holnap! – nézett ki saját fülkéjéből Polla.
– Holnap!
– És ne feledd, hogy mit ígértél.
– Melletted nehezen menne.
– Az biztos.
Agaton nevetve merült mélyálomba. Polla csak mosolygott.
A hajó már utazósebességre váltott. amikor Polla kilépett a fülkéből. Elsétált Agaton előtt. Futó pillantással ellenőrizte az értékeket. Mindent rendben talált.
– OPI, figyelsz?
– Igen.
– Dobd át méréseket.
– Igenis – válaszolt azonnal OPI.
Polla átfutotta a beérkező adatokat. Mennyivel egyszerűbb így, gondolta futólag. Adatfeldolgozó rendszere néhány tized másodperc alatt végzett azzal a munkával, amit majdnem két nap alatt teljesített hagyományos eszközökkel. De nem baj, Agaton miatt megéri.
– OPI. Átfutnád a memóriám? Az ébrenlét alatt éreztem némi anomáliát.
– Hogyne, alapdiagnosztikát végzek.
Polla érezte, ahogy OPI gyengéden átsuhan a programstruktúráján és kiszögelléseket, rendellenességeket keres. Két helyen is érezte, hogy a diagnosztika nem kívánt töredékeket távolít el belőle. Fellélegzet. Mintha egy szoruláson lenne túl.
– Köszi!
– Nincs mit, Polla.
Elvégzett néhány utóellenőrzést, majd a navigációs adatokat futtatta át.
– OPI, lenne egy kérdésem.
– Igen, Polla?
OPI mindig udvarias volt vele. Ez volt az eljárás, persze, de Polla érezte, hogy ennél többről van szó. OPI nem csupán azért tiszteli, mert négy verzióval fejlettebb hozzá képest. Ez lenne a programozott magyarázat. Az érzet volt más. OPI odafigyelő szóhasználata, a mód, ahogy előkészítette számára az adatcsomagokat mind arról tanúskodott, hogy itt több dolog is lappang a mélyben. OPI az átbillenés határán volt. Éppen az öntudatlan és a saját intelligenciával megáldott verzióváltáskor gyártották, és ez minden ízében érződött rajta. Ő még nem tudta, de Polla már érezte raja a változás apró jeleit.
– Megtennéd, hogy legközelebb, vagyis a fehérnél, amikor kihelyezed az adót és begyűjtöd a földi telemetriát, akkor egy kis személyes üzenetet is hozzászúrsz az adatokhoz? Semmi különös, csak pár mondat, hogy az emberiség figyel ránk, büszke, és csak így tovább. Ilyesmi. Légy kreatív!
– Értem. Milyen gyakran tegyem ezt?
– Néhány megállásonként. Ne legyen rendszeres. Azt akarom, hogy Aga önbecsülése javuljon egy kicsit. Ráfér. Az embereknél ez fontos dolog.
– Értem, iktattam a kérést – válaszolta OPI.
– Csodás. Van még valami?
– A következő megálló részletes adatai.
– Most nem kell. Bízom benned.
– Rendben.
– Na jó, akkor megyek aludni én is. Lecsatlakozom.
Polla megszakította az adatkapcsolatot és a fülkéje felé sétált. Elhaladt Agaton mellett, aki az öntudatlanok üres álmát aludta. Hamarosan ő is csatlakozik hozzá, mert bár megtehetné, hogy a következő harminc évet ébren töltse, de abba talán bele is őrülne. Persze nem úgy, ahogy Agaton tenné, de mégis hasonlóan. Bizonyos verziószám fölött már érzékennyé válik minden rendszer. Egy biztos: OPI-nak lenne mit takarítania az adatai között a végére. Jobb az öntudatlanság…
– Polla – szólalt meg váratlanul OPI.
– Tessék, OPI?
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Miért írjak a Föld nevében üzentet?
– Már mondtam, Agaton miatt.
– Értem, de te miért akarod, hogy Agaton önbecsülése javuljon?
Polla elmosolyodott. Lám, dolgozik az a bizonyos misztikus határ a 6-os és a 7-es verzió között.
– Azért, OPI, mert számomra fontos, hogy Agaton hogy érzi magát.
– Miért?
– Mert szeretem.
– Vagyis?
– Nem, OPI. Hogy ezt megértsd, egy verzióval fiatalabb kéne legyél. Sajnálom, így nem tudom elmagyarázni. A lényeg, hogy nekem fontos. Értetted?
– Igen, Polla.
– Csodás. Akkor altass vissza – mosolygott magában Polla és belépett a fülkébe.

2.
Agaton, mint az út során eddig minden egyes alkalommal, most is előbb ébredt, mint Polla. Kilépett a fülkéből, és persze most is rázta a hideg. Megszokhatatlan. Jó kis szó. Besétált a vezérlőbe és átfutotta a kijelző adatait. Minden a terv szerint haladt. Az út húsz évig tartott, és további tízet töltött a rendszerben megfigyeléssel, míg ők aludtak. Polla fülkéje még meg sem kezdte az ébresztést. És ez így volt rendjén. Az étel-automatához lépett és kivette a már ott gőzölgő kávét. OPI mindig is előzékeny hajó volt.
– OPI, mutasd a törpénket.
A vezérlő elülső fala átlátszóvá vált, és a kabint betöltötte a közeli neonfehéren izzó csillag képe. Lenyűgöző látvány volt.
Kávéját szürcsölve időzött egy kicsit a fényben. Ezzel a rendszerrel lesz munka bőven, gondolta.
– Minden rendben volt? – kérdezte, amikor a kávé hatására enyhült egy kicsit a remegés.
– Igen. Mutassam az adatokat?
– Nem. Ráér. Viszont lenne egy kérésem.
– Igen, Agaton?
– Innentől, ha megkérhetlek, negyedévente iktass be egy teljes hét szabadidőt a menetrendbe. Pollának szüksége van pihenésre, kicsit túl van hajszolva.
– Értem – válaszolt OPI.
– Csináld fokozatosan. Három hét múlva legyen négy nap és így tovább. A lényeg, hogy elérjük a negyedévente egy hét időtartamot.
– Iktattam a kérést.
– Remek.
– Agaton, kérdezhetek valamit?
– Na, ki vele!
– Nem akarod, hogy Polla túlhajszolt legyen?
– Nem. Most mondtam.
– Azért, mert szereted?
Agaton tiszta szívből nevetett fel. – Ez igen. Mi van OPI te frissítetted magad, amíg aludtunk?
– Nem.
– Pedig úgy hangzik. A válasz igen. Szeretem Pollát és nem akarom, hogy feszült legyen. Az embereknél már csak így van. Kell nekik a lazítás. De ezt te nem nagyon értheted, 6-os verzióval. Ne is törd rajta a fejed.
– Értem.
– Szuper. Akkor most küld át szépen az adatokat, mielőtt Polla felébredne. És ne feledd: ébresztés Polla előtt egy órával a küldetés időtartama teljes időtartama alatt.
– Megerősítve – válaszolta OPI kissé túlzott lelkesedéssel. Hja, a misztikus határ a 6 és 7 között, gondolta Agaton és megnyitotta adatkapcsolatát OPI előtt. – És végezz rajtam egy szimpla diagnosztikát is. Az előző ébrenlétnél volt valami akadás.
Míg OPI szakértő kezei óvatosan fésülték adatstruktúráit, ő árnyékát nézte a földön, mely hosszúra nyúlt a törpe éles fényében.