Köszönöm!

Még időben kiálltak a dombra, nehogy lekéssék az eseményt.

– Kicsit izgulok – mondta Ifigénia meggyőződéssel. – Hogy lesz ez?

Ketten jöttek ki vele. Mirella és Jónás. Férj és feleség, de a jó féléből. Mirella intézte a hivatalos dolgokat, Jónásé volt a szervezés. Ő pedig az ajándékot kapta.

– Drága Ifigénia, neked mindet.

– De mégis. Nem lesz ez kicsit kellemetlen?

– De igen. Viszont amit kapsz, azt örökké csodálni fogod. És ennyit megér egy kis kellemetlenség, nem igaz?

Ifigénia nem válaszolt. Torkában dobogó szívvel nézte, ahogy a kivezényelt tolólapátos munkagép nekiveselkedik a terepnek. Először mocskot tolta le a területről. Vitt mindent. Lomot, kincseket, kiturkált, de újra szemétté váló hulladékot, roncs babakocsit, roncs bevásárlókocsit, roncs autóroncsot. Vitte az ideiglenes tűzhelyt, a tábortűz helyét, és vitte a sátrakat is, benne mocskos hálózsákok, nejlontakarók, régóta feketévé vált párnák. Üvegek csörömpöltek, szeszszag áradt feléjük, aztán valami benzin, majd a mocsok szaga. Nem volt túl hosszú a manőver. Negyed óra alatt csak a gyep látszott, már ami megmaradt belőle, és a barna föld, ami talán szomorúnak tűnhetett, de ha az ember arra gondolt, hogy pár hónap és új fű nő majd oda, már nem is volt olyan sötét a kép. Megjelent egy teherautó. A munkagép most a markoló részét használta. Néhány határozott és szakértő mozdulat után semmi sem maradt a földön. Egy tréler érkezett hatalmas platóval. Az egykor zöldövezet közepére helyezett betonbunkert úgy kapta fel, mintha papírból lett volna. Azt, hogy miért és ki tette ide egyszer, meg nem mondta volna senki. Egy biztos, kényelmes lakóhelyül szolgált azoknak, akiknek ez az építmény lakóhelyet jelenhetett.

– És a… – kérdezte Ifigénia. – Hol vannak?

– Valahol. Ide nem jönnek vissza, azt nyugodtan hidd el – mondta megnyugtató hangon Jónás.

– De hol?

– Valahol. Ne törődj vele.

Ifigénia tovább nézte a területen serénykedő gépeket és embereket. Aztán hirtelen üressé vált minden. Csak a valaha volt gyep maradt. Az a hatalmas fűz, aminek a lombját olyan sokszor gyújtották meg fekete füstös tábortüzek. A gaz, ami egyébként szép volt, a tiszta aljú bokorsor. Nem volt ember. Nem volt tárgy. Nem volt semmi, ami nem lehetett volna ott öröktől fogva.

– Nekem azért van egy kis….

– Ne legyen – tette Ifigénia karjára a kezét Mirella. – Ez így jó. Ez így szép.

– Tényleg szép. Nagyon szép.

Ifigénia besétált a területre. Mintha egy parkban járt volna, mintha soha egyetlen ember sem aludt volna a fa tövében. Ahogy elsétált a bokrok mellett, meglátott valamit a fűben csillogni. Odasétált. Egy hajcsat volt. Rózsaszín és kopott. Az eltakarított múlt törmeléke. Nem vette fel. Ez maradhat, gondolta. Egy ideig nézte még a csatot, aztán a fűz felé indult.

– No? – kérdezte Jónás.

– Igen. Ezt akartam. Igen. Én olyan, de olyan hálás vagyok.

Ahogy a traktornyomos földön lépkedett egy mélyet sóhajtott.

– Gyönyörű – mondta, és végre elárasztotta a megkönnyebbülés és a végtelen hála érzése, melyen volt még egy kis kosz, még ott csillogott az a hajcsat, de nem baj. A koszt le lehet mosni.