Az elmúlt hetek macerásak voltak, de az utolsó néhány nap már kifejezetten nyűgös volt. Csak feküdt, és várta a csatlakozást, ami csak nem akart megérkezni. Eleinte nem is tudta, hogy csatlakozásra vár, és addig azért derekasan félt. Az ember mindig fél attól, amit nem ismer. Így van megszerkesztve. Még attól is fél kicsit, ha máshogy panírozzák be neki a húst a kedvenc vendéglőjében, így senki sem róhatja fel neki, ha a haláltól egészen be van rottyantva.
Az utolsó héten – a nagy félelmek és fájdalmak közben – aztán történt valami. Ha nem tudta volna, hogy mire készül, sima álomnak gondolta volna, de így…?
Kapott egy újabb erős fájdalomcsillapítót, és érezte, hogy az lassan lehúzza a sötétbe, ahol mostanában egyre többet tartózkodott. Jótékony semmi – így gondolt rá, minden alámerülés előtt. Majd az utolsó is ilyen lesz, csak akkor nem kell levegőt venni.
A sötét azonban most nem akart rázuhanni. Nem fogadta be teljes egészében, mint valami súlyos, puha vattapamacs. Inkább kitágult, és alakot váltott. Szürkévé vált, majd fehérré, majd megint szürkévé, végül megállapodott valahol középen.
– Ez mi a fene? – suttogta maga elé. Eszébe jutott, hogy talán most az ágya mellett ülők összenéznek, „biztos hallucinál”. Ez persze nem volt kihúzható az egyenletből, de ő nem hitte, hogy erről lett volna szó.
A szürkeség hirtelen kontúros lett, és ő egy vasúti peronon találta magát. A sínek messzire vezettek, bele a szürkeségbe, és onnan is jöttek a mások oldalon. Klisés egy megoldás a halál előtt, gondolta. Talán egy filmben látta.
– Ez a maga formája, Márta – szólalt meg mellette egy hang. – Mármint nem úgy értem, hogy „magácska peches”, hanem szó szerint. Mindenki másképpen gondolja a halált. És a vasút nem is olyan klisés. Gondoljon bele, sokan egy kapuba képzelik magukat. Nagy felhők és kapu. Vagy kút. Voltam már kínai étkezdében, liftben. Még hentesnél is jártam. Képzelje el! Egyszer voltam egy kábelgyárban. Na, az azért elég furcsa volt. Szóval azt van, amit maga gondol. És ez egy elég jó kis hely. Mármint a peron.
A hang felé nézett. Egy kalauz állt előtte. Idősebb férfi volt. Mosolygós, barna szemei érdeklődve firtatták a peront. Borostás állát simogatta kezével.
– És ez most mi? – kérdezte Márta.
– Ez egy peron.
– Ne már!
– A lényeg, hogy innen megy majd tovább.
– Mármint, ha meghalok?
– Márta, szívem, maga nem kerülgeti a forró kását! A legtöbb kuncsaft ilyenkor meglepődik, értetlenkedik, nekem pedig el kell magyaráznom, hogy ez mi a fene.
– És mi a fene?
– Mivel egy peronon állunk, és magácska egy kalauz ruhát adott rám, a legjobb az, ha úgy fogalmazunk, hogy a vontra vár. Egészen pontosan a csatlakozásra.
– Csatlakozás?
– Hát ja. Átutazóban van, a vonat még nem jött, szóval csatlakozásra vár. Érthető ez így?
– Igen.
– Hát az nagy mázli! Képzelje el, mit kellett szenvednem, amikor a hentesnél találtam magam egy bárddal a kezemben. Mi a fenét mondjak neki? Most arra várunk, uram, hogy megérkezzenek az éles kések? Elég ciki volt. A végén azt találtam ki, hogy a böllérre várunk. Nem sült el jól, de nem tudtam értelmesebbet összehozni. De itt? Itt ez sima ügy. Jön a csatlakozás.
– És hova megy? – kérdezte, miközben a szürkeségbe vesző sínek felé bámult.
– Azt nem tudom.
– Ez komoly?
– Ez teljesen komoly. Fogalmam sincs. Én egy olyan kalauz vagyok, aki sosem járt Párizsban.
– Párizs? – nézett a férfira megrökönyödve.
– Most mondtam valamit. Ha ez a sín Párizsig menne, akkor azt mondanám, hogy Párizsba megy a vonat. De mit érnék vele? Semmit. Mivel nem jártam ott, az nekem csak egy név. Azt is mondhatnám, hogy Hustinrevix-be megy. Pont annyit érne, mintha Párizst mondanék. Megy valahova. Ez a lényeg, nem?
– Az igaz! – bólintott néhány pillanat múlva. – Tényleg ez a lényeg.
– Na! Ez az, Mártikám! Elmondanék pár dolgot. Amikor közeledik már a csatlakozás, egyre többet lesz itt. Nyilván. Nem akarja lekésni.
– Oké. És mikor jön?
– Fogalmam sincs. A lényeg, hogy jön, és maga rajta akar lenni. Ugye?
– Hát nem nagyon…
A kalauz felnevetett, és ettől kissé élesebbek lettek a kontúrok.
– Bírom magát. A helyzet az, hogy ez nem választás kérdése. Rajta akar lenni majd meglátja!
– És ha mégsem?
– De igen. Kapott már ellenszert?
Márta értetlenül megrázta a fejét.
– Szerintem kapott már.
– Ellenszer? Mi ellen?
– Az élet ellen, drágam. Mégis hogy lökődjön ki onnan, ahonnan jött, ha nincs ellenszer? A legtöbb embernek szüksége van erre, hogy megmozduljon. Persze vannak szerencsések, de kevesen.
– Én nem kaptam ellenszert.
– Mostanában voltak fájdalmai?
– Az nem kifejezés.
– Akkor kapott. A fájdalom az ellenszer. Antianyag, hogy kilökődjön abból az életből.
– A fájdalom éppenhogy figyelmeztet arra, hogy baj van.
– Kis dózisban, persze. De tudja, kicsiben áldás, nagyban átok. Itt úgy fogalmaznék, hogy kicsiben ragasztó, nagyban síkosító. És magácska már nagy adagban kapja, hogy kilökődjön végre onnan. Minél többet kap, annál többet lesz itt, mert ott annál vacakabb érzés. Vegye úgy, hogy megváltoztatja a ph értékét, és ahol eddig jó volt, most már nem az. Ez érthető?
– Persze.
– Akkor jó. A végén már csak itt lesz. Várja szépen a csatlakozást, és amikor megjön…
– Felszállok, nyilván.
– Nyilván – bólintott a kalauz. – Na, akkor mindent tud. Én már megyek is. Várnak egy fodrászatban. Van valami ötlete, hogy mit mondjak az illetőnek csatlakozás helyett? Várja, hogy megszáradjon a dauer, vagy mit? Mindegy, nem a maga gondja.
– Azért azt még elmondhatná, hogy Hustinrevix-ben vagy Párizsban mi lesz.
– Mondtam már, hogy nem tudom. Tényleg nem tudom.
– De csak tud valamit! Hiszen azt is tudja, hogy jön majd a vonat.
A férfi a síneket nézte egy ideig, majd sóhajtott, majd nemet intett a fejével, mint aki magával vitatkozik.
– Na jó! Mivel maga gyors volt, elmondom, amit tudok. A legtöbb ügyfélnél még mindig ott tartanánk, hogy hol van, szóval van időm. Párizs, vagy Hustinrevix, vagy Zé, vagy legyen az bármi, egy olyan hely, ahol a magácska lényegiségével történik valami.
– A lényegiségemmel? Ezt nem értem.
– Azt nem csodálom. Tudja mi maga?
– Egy ember…
– Nem. – vágott közbe a kalauz. – Vagyis igen, de az nem igazán lényeges. Magácska egy információs halmaz. Egy egyedi információs csomó. Na, ez megy tovább, ha jön a csatlakozás.
– De hova?
– Mondtam már: nem tudom. És azt sem, hogy mi lesz magával. Egyet viszont tudok. Nem vész el. Mert a világegyetem egyetlen örök törvénye magára is érvényes: információ soha nem vész el. Átstrukturálódik, kiterül, beépül, összeolvad, csomósodik, elvékonyodik, formát vált, kapcsolatokat vált, de el nem vész. Ez a nagy törvény. Információ soha el nem vész. Hogy mi lesz belőle, az már részletkérdés, nem igaz?
– Nem tudom – rázta meg fejét Márta.
– Segítek: de az. De, hogy egy kicsit csigázzam a kíváncsiságát, van egy másik törvény is, mégpedig az információ második törvénye, mely így szól: minden információnak helye van a rendszerben. Vagyis nincs olyan, hogy egy információ csak úgy önmagában kóborol a semmiben. És ha mégis ott kóborol, akkor annak éppen oka van, hiszen mindennek oka van a kezdetektől fogva. Az információ-csomónak, ami maga, már valahol máshol van dolga. Hát ennyi!
A kalauz biccentett, és kezét a sapkájához emelte tisztelgés gyanánt.
– És ha nem jön a csatlakozás? – kérdezte Márta.
– Na, erre viszont tudok válaszolni. Jönni fog. Mindig jön. Csak várja türelmesen! Az antianyag hat, ne aggódjon – mondta a férfi, és eltűnt.
Hosszú ideig állt a peronon. Semmi sem mozdult. Szél nem fújt, az ég szürkén nézett le rá. Hát itt halálra unom magam, gondolta ki tudja mennyi idő múlva. Újra a ködbe vesző sínek felé nézett. Izgalmat érzett. Határozott, kíváncsi izgalmat. Félelem is volt benne, igaz, de várakozás is.
Kinyitotta a szemét. A szobát látta. Lánya éppen a telefonját babrálta az ágy mellett. Egész testébe tűzpiros jajként hasított a fájdalom.
Vajon mennyi antianyagot kell még kapnia, hogy végleg a peronra jusson? Ki tudja? A lényeg, hogy lesz tovább. Valahogy, de lesz. Hát nem igaz?
De!
– Hogy vagy, anyu? – kérdezte a lánya.
– Haladjunk! – válaszolta, és figyelte, ahogy az antianyag egyre erősebb hullámokban árad szét testében.
Haladjunk!