Kitartás, Mikulás!

Nikolasz meghallotta, amit nem kellett volna meghallania. A szülei már régen elaludtak, de ő már reggel elhatározta, hogy kitart a végsőkig, és ahhoz képest nem is kellett túl sokat várnia. Éjfél már elmúlt, de csak éppen. A neszezést alig lehetett hallani. Az első pillanatban nem is hitte el, hogy a nappali felől jön. Akár álmodhatja is. Aztán valami megcsörrent, melyhez egy tompa, furcsa hang járult. Mekegésnek hallatszott.

Kimászott az ágyból, és lassan a szobaajtóhoz osont. Este nem csukta be, egyrészt, hogy ne csapjon zajt, amikor majd kioson, másrészt, hogy jobban meghallja, ha valami motoz a fenyőfa körül. Résnyire tárta az ajtót és kicsusszant rajta. Az előszoba most meglepően hosszúnak tűnt. A nappaliban valaki motozott, ehhez kétség sem férhetett, és ez a valaki furcsa, tompa kopogásokkal közlekedett. Újra hallotta a mekegő hangot. A torkában dobogott a szíve. Mezítláb osont, de így is attól félt, hogy nagy zajt csap. Elhaladt anyáék szobája mellett, majd a konyhaajtó következett, és végül ott állt a nappali ajtajában, amit szintén résnyire hagyott, a saját szobájához hasonlatosan.

Belesett a résen.

A nappaliban csak a karácsonyfa fényei világítottak. A színes, kaleidoszkóp szerű kavalkád előtt egy fura alak görnyedt valami fölé. Nikolasz szemei hatalmasra tágultak. Az alak félelmetes volt. Félig kecskének félig embernek tűnt. Vízszintes, szuroksötét pupillái ijesztően úsztak a sárgán világító szemgolyóban. A fej szőrös volt, a feje tetején két íves szarv meredezett a mennyezret felé. A szőrös nyak egy szintén szűrös vállba torkollott, ahol az alak lassan átváltott emberi formává. A kezek emberhez tartoztak, a hát újra egy kecsét idézett, a lábak emberiek voltak, bár úgy álltak, mintha egy kecske támaszkodott volna rájuk.

A jelenés halkan, de jól érthetően szólalt meg.

– Gyere csak be!

Nikolasz szíve eszveszetten kalapált mellkasában.

– Gyere be! – ismételte meg a parancsot a lény.

Nikolasz engedelmeskedett. A valami felegyenesedett előtte. Magasabb volt, mint a karácsonyfa. Emberlába, szőrös teste, emberkezei és kecskefeje különös képet alkotott, mely komoly kihívások elé állította Nikolasz tudatát.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte a lény.

Nikolasz megrázta a fejét.

– Én vagyok a Mikulás.

– Az nem lehet – mondta halkan Nikolasz.

– Szerintem sem normális, de attól még én vagyok.

– De te egy kecske vagy.

– És ember.

– És kecske.

– Ezt sokáig folytathatjuk. A lényeg, hogy most ez vagyok. Tetszik?

Nikolasz újra megrázta a fejét.

– Nekem sem, de ez van. Most éppen itt tart az emberiség. Ezt nem érted, ugye?

Új fejrázás jött válaszul.

– Nyilván nem érted. Miért is értenéd? Elmagyarázzam?

Nikolasz most a változatosság kedvéért biccentett egyet.

– Mindez azért van, mert nemcsak a valóság alakítja az embert, de az ember is alakítja a valóságot. El sem tudod képzelni, hogy mennyi minden történik ezen a világon csupán azért, mert az emberek egy féle módon tekintetnek valamire. Itt van a magántulajdon például. Amíg az ember úgy tekint rá, ahogy most, addig fenntartja maga számára az egyenlőtlenséget. Tudom én, hogy mindez nyilván az emberi lény természetéből ered, és hogy a benne szunnyadó állati természet a túlélésért küzd, de akkor is. Maga a szemléletmód alakítja ki az intézményeket, a társadalmi rendet, a törvényeket. A világ sok tekintetben azért van úgy berendezkedve, ahogy, mert egyetlen fogalomra szinte mindenki egyformán tekint. Az, hogy minek látjuk dolgokat, meghatározza azt, hogy mire használjuk azt. A nézőpont valójában teremtőerő egyben. Ez így megvan?

Nikolasz kikerekedett szemmel nézett a lényre. Egyetlen szavát sem értette.

– Minegy. Nem érdekes. A lényeg, hogy jelenleg én most itt tartok az emberiség szemében. És ezt eléggé meg is szívom évről évre. Hát hogy nézek már ki? És tudod, nem is ez a baj. Valahogy boldogulok. A baj az, hogy minden pillanatban mássá válhatok. Néha egy öregember leszek. Szakállas, pirospozsgás. Az nem rossz persze. De fele annyira sem jó, mint a kecske. Az a valódi alakom. Öregemberként egészen kellemetlen dolgokat teszek. Zabálok például. Iszonyat, hogy mennyit. Aztán megint vissza kecskébe. De már nem teljesen. Félkecske, mint most. Néha ruhában, néha csak így, ahogy most látsz. El kell hinned, hogy ez rettenetesen kellemetlen számomra. Akkor már legyek pufi öregember ruhában. Csak az a gond, hogy olyankor vágyom vissza a kecskébe. Valójában azt hiszem, hogy a metamorfózis már régen lezajlott volna, ha nem ragaszkodom annyira az eredeti formához. De hát engedtessék már meg nekem egy kis önvalóságteremtés. Mert karácsonyi kecskének kelleni rohadt jó dolog. Az ünnep fantasztikus. A kecskenők… hát arról ne is beszéljünk. Annyit csinálod, amennyi beléd fér… Mindegy ez nem érdekes. És a gyerekek? Semmi gügyögés. Ha rosszak, felszúroma a szarvamra és kész. De nem! Ez a félállapot van most már sok-sok év óta. Utálom. És persze ki hallgatna meg így? Senki. Nyilván. Egyedül vagyok. Évről évre nézem a lassú átvedlést, a szüntelen formálódás keserves kínját. Tegnap ember fejem volt és kecske testem. Magamtól is megijedtem. A farkam meg… hagyjuk!

A lény fejét csóválva nézett valahova a messzi távolba. Lapos pupillája könnyben ázott.

– Ne sírj, Mikulás – mondta halkan Nikolasz és egy lépést közelebb lépett a hüppögő jelenséghez.

– De hát hogy ne sírnék…? Ha ennyire… – szipogta a lény.

Nikolasz nem tudta, hogy miért teszi, amit tesz, de mivel helyesnek tűnt, megtette. Kezét előre nyújtotta és megfogta a kecske-ember kezét. Emberujjakat érzett, de ujjbegyét érdes, apró szőrök karistolták.

– Szerintem szép vagy – mondta kedvesen, és valahogy ezt igaznak is gondolta.

A lény ránézett.

– Hát…

Nikolasz megszorította a lény kezét. Eszébe jutott az, amit apja szokott neki mondani, amikor nem sikerül valami. A szavak most, hogy ő mondta, sokkal igazabbnak tűntek, mint amikor neki mondták.

– Majd lesz jobb is. Csak tarts ki! Ez a titka.

– Gondolod?

– Tudom! – bólintott Nikolasz. – Mindenhez idő kell.

A lény szőrös arcán könnycseppek csorogtak. Nikolasz még soha nem látott kecskét sírni, pláne úgy nem, hogy közben ő volt a Mikulás. Furcsának és megindítónak találta. Aztán a lény szipogott egyet és lehajolt hozzá.

– Hoztam csokit, kérsz?

*

December 6. Mikulás!!

A finneknél a Mikulást Joulupukki-nak hívják, mely szó szerint azt jelenti, hogy „karácsonyi kecske”. A fény visszatérésének pogány szertartása a téli napforduló ünnepe volt. Ennek egyik főszereplője a gazdagságot, termékenységet jelképező kecske alakja. Ez keveredett össze lassacskán a Mikulás alakjával. Finnország néhány zugában a mai napig is ünneplik úgy a karácsonyt, hogy az emberek kecskebőrbe bújva táncolnak és osztanak ételt. A Yule Kecske alakja még él. Néha gonosznak, és ijesztőnek képzelik (Krampusz hatás), néha láthatatlannak és kedvesnek.