Úton voltak. Bárhová utazik az ember, az első percek különös időkapuként viselkednek. Még szinte otthon vagyunk, de gondolataink, terveink, elménk valahol a távoli ismeretlent kémleli… kinézett az ablakon. „A távoli ismeretlent kémleli…”, ma meglehetősen nyálasan gondolkodom, tűnődött el egy pillanatra. A táj, hát igen, a táj gyorsvonat sebességével zúgott mellettük.
– Repesztünk – jegyezte meg félhangosan.
– Az nem kifejezés – hallotta a háta mögötti ülés felől.
Valaki zenét hallgatott. Igaza van. Utazni zenére a legjobb.
Újra kinézett az ablakon. Még jó, hogy nem neki kell vezetnie. Akkor nem bámészkodhatna. Utazni különös dolog. Mintha akaratlanul is új emberré válnánk. Azzá, aki az otthont új vidékekre viszi el, és aki egyben az új vidékekből is kap valamit, ami otthonná válik. Eszébe jutott az anyja. Anya, az otthon esszenciája.
– Ha odaértünk, fel kell hívnom az anyám. Megígértem – jegyezte meg sóhajtva.
Többen röhögni kezdtek.
– Most mi van? A te anyád nem aggódik? – nézett mellette ülő barátjára.
– Az én anyámat akkor is tájékoztatni kell, ha a közértbe megyek – legyintett Jeromos. – Iszonyatosan idegesítő. Nemrég felhívott, hogy mikor hívom már fel. Mondom neki, hogy ha odaértünk. Erre ő: „De mikor értek oda?” Mire én: „Nem tudom.” Erre ő: „Úgy aggódom. A tévében azt mondták, hogy földrengés volt.” „Hol?”, kérdezem én. Mire ő: „Hát, azt nem tudom, mert olyan ideges lettem, hogy arra már nem tudtam figyelni. Ugye vigyázol magadra?” Esküszöm, másodpercekig nem tudtam mit válaszolni. Éreztem, ahogy szép sorban égnek ki a neuronok az agyamban. Fél percen belül ösztönállattá váltam. Legszívesebben eltorzult hangon üvöltöttem volna, hogy nem vagyok már négy éves. De hát az anyád az anyád, a legfelsőbb hatalom az univerzumban. Buddha soha az életben nem világosodott volna meg, ha közel lakott volna az anyja. Leült volna a fa alá, meditációs csendbe mélyedt volna, az elméjébe úsztak volna a világegyetem nagy kérdései, aztán hirtelen arra eszmélt volna, hogy ott áll mellette az anyja karba tett kézzel, és azt kérdezi, hogy: „Hogy nézel ki, kisfiam? Eszel te rendesen? És miért nem hívtál fel?„
A hátsó üléssorban valaki felnevetett.
– Na, szóval, nem ordibáltam vele – folytatta Jeromos. – Hiszen nem tehet róla. Az anyám. Mondom neki: ”Anya, itt nincs földrengés.” Erre ő: „Honnan tudod?” Kész voltam. Mondom: „Anya, te általában honnan tudod, hogy nincs földrengés?” Már kiabáltam. „És miért éppen a földrengés? Bármi másnak nagyobb esélye lenne. A marslakók előbb erőszakolnak meg, minthogy maga alá temessen egy földrengés.” Erre jön az aduász: „Ne beszélj így velem, fiam! Én csak aggódom érted!” És ezzel felülírt mindent: józan észt, ellenérveket, azt, hogy már felnőtt ember vagy. Aggódom érted! Ez mindent megmagyaráz. És az a vicc, hogy tényleg. Ha aggódik, hát aggódik. Nincs mit tenni. És te, felnőtt létedre kisfiú leszel, vagy kislány, és átérzed az ő aggodalmát, és nem akarod, hogy haragudjon rád, vagy miattad tördelje a kezét, mert azt nem bírnád elviselni. Nem akarod rossz gyerekként készakarva bántani, mert ő az anyád. Tehát mit csinálsz? Na, mit? Megnézed, hogy van-e földrengés. Hülye vagy, de megteszed. És aztán felhívod. Ha nem akarod, ha gyűlölsz telefonálni, te mégis felhívod, amikor megérkeztél, és miután beszéltél vele, érzed, hogy a világ békéje helyre állt egy rövidke ideig, hogy nem vagy rossz gyerek, hogy kis időre kiléphetsz a kötelékből, melyet anyád aggodalma szőtt köréd. Felhívod, és megnyugtatod. És minden rendben van. Míg persze be nem kapcsolja a tévét.
– Én néha nem hívom fel – vont vállat.
– Mert kegyetlen vagy – vigyorodott el Jeromos. – Hiszen nem tehet róla, hogy aggódik. Ez az érzés beleégett a szervezetébe abban a pillanatban, hogy megszült. Az anyák agya nem úgy működik, mint egy normális emberé. Percenként futtatják le fejükben a legszörnyűségesebb jeleneteket, ha csak egyetlen percre is szem elől tévesztenek. Az ő agyában már valósággá vált a kép, hogy téged eltemetett egy földrengés. Sőt! Azt is látja, hogy a romok alatt heverve megfázol és náthás leszel, hogy egy vihar miatt ráadásul még rád zuhan egy halálos vírussal teli teherszállító repülőgép, ami miatt zombik ássák fel magukat a földből éppen alattad, és eközben korog a gyomrod, mert több, mint hat perce nem ettél. És ezt mind halálosan komolyan veszi, miközben erről ő semmit sem tehet. Annak örülne, ha visszagyömöszölhetne valahogy önmagába, mert akkor biztonságban tudhatna. Mert szeret. Egyébként én is szeretem az anyám. A halálba kerget néha, de szeretem. Egy hete telepítettem a telefonjára egy földrengésfigyelőt, és úgy állítottam be, hogy csak akkor jelezzen, ha Európa megsemmisült. Legalább e miatt nem aggódik azóta.
– Az én anyám soha nem keres – mondta valaki hátulról. – Bárcsak aggódna.
Senki nem válaszolt.
– Hát igen… Azért ezerszer jobb, ha agyvérzést kapsz tőle, mintha soha többé nem idegesítene – jegyezte meg Jeromos. – Persze…
– Lassan megérkezünk. Szedelőzködni kéne – vetett véget a beszélgetésnek és Jeromos újabb bölcsességének.
Akkor álltak csak fel, amikor a jármű már nem mozgott.
A Merkúrra szállást az egész Földön élő egyenesben közvetítették. A landolás után egy órán át nem történt semmi, majd végre valahára kinyílt a hajó ajtaja. A parancsnok jelent meg a kilépőn.
– Ez gyönyörű! – mondta még a lépcső tetején, majd leereszkedett a felszínre. Megállt a hajó előtt. Kilenc milliárd ember figyelte a pillanatot, és várta az első ember által a Merkúron elhangzó szavakat.
– Basszus, nem hívtam fel az anyám!
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!