Kármen megtorpant az utca torkolatában. Még soha nem csinált ilyesmit. Az erotika mégiscsak erotika, nem szabad aprópénzre váltani, különben aprópénz lesz belőle. Blandina mégis rábeszélte. Iszonyatosan jó rábeszélőkéje volt. „Majd meglátod! Nem tudsz ellenállni neki. Érezni fogod az egész testedben. Átjár, megrészegít. A végén remegni fogsz a kéjtől.” Amikor erre azt mondta, hogy ő nem akar remegni a kéjtől, pláne nem egy vadidegen ember miatt, Blandina csak ezt mondta: „Dehogynem!” És kész. Egy rohadt dehogynem miatt állt most itt az utcácska bejáratában, hogy kéjt kapjon egy ismeretlentől. Pedig ez marhaság. Nem is létezhet ilyesmi. Persze tudta, hogy létezik. Ő is hallotta, hogy valóság. Maga Blandina is kipróbálta, és saját szemével látta, ahogy legjobb bartánője remegő lábakkal állt előtte az esemény után. Tényleg remegett a lába. Izzadt volt és úgy csillogtak a szemei, mint egy ledes karácsonyfa füzérnek. Azokért a lábakért állt most itt, és persze a „dehogynem” miatt.
Erőt vett magén és belépett az utcácskába. Vékony ajtók sorakoztak egymás mellett. Az ajtók mellett kis kirakatokat látott. Alakok ültek mindegyik mögött. Férfiak, nők, és olyan neműek, amikre nem mert volna fogadni. Ruha volt rajtuk, és többnyire nem is néztek a külvilág felé. Egy vékony, szőke férfit keresett. Blandina szerint ő volt legjobb. Ő már csak tudta, végig ment az egész utcán. Középtájon talált rá a férfira. Az ránézett a kirakat mögül, kacsintott és az ajtóra mutatott, mintha végig csak rá várt volna.
A torkában dobogott a szíve, amikor belépett az ajtón.
– Nem vagyok normális.
Az ajtó mögött egy aprócska szoba volt. Otthonos fények, meghitt világítást. A bejárattal szemközti falon könyvespolc állt plafonig könyvvel. Ez is növelte a belépő komfortérzetét. Két könyvespolc között egy keskeny, résnyire hagyott ajtót látott. Egy ágy részletét pillantotta meg a résben. Nagyot nyelt. Tényleg hülye vagyok, gondolta. Pontosan ezt fogod érezni, figyelmeztette előre Blandina. Hát nem tévedett.
– Hölgyem! – lépett vissza a férfi a kirakatból. Elegánsan öltözött, jóképű fickó volt. Blandinának mindig is volt ízlése.
– Én nem is…
– Üljön csak le – mosolygott rá a férfi.
– De…
– Üljön csak le! A találkozót már kifizették, semmi dolga nincs csak magába fogadni azt, amit majd adok magának.
– Magába fogadni – dünnyögött maga elé.
– Úgy van. Nos, leül?
– Nos…
Végül leült. Már nem menekülhet. Az az átkozott Blandina…
– És most? – kérdezte.
– Most? Most nincs semmi.
– Semmi?
– Semmi. Leszámítva ezt a varázslatos, igéző estét, amikor a város már felvette az estére kikészített báli ruháját és várja az éjjel jöttét, hogy közös nászukkal tegyék egységessé a hajnalig uralkodó sötétséget.
– …együttes nász… – hebegte Kármen. Nem akarta, de kiverte a veríték. A mondat… A férfi száját elhagyó mondtat… összet…
– Ne álljon ellent. Nem érdemes – mondta a férfi. – Dőljön csak hátra, csukja be a szemét. Itt nincs veszélyben. Ha megengedi, mesélek erről a helyről. Tudja, ez az épület mindig is az emberi vágy kőből, malterből, lelkesedésből épített álomzuga volt. Évszázadokkal ezelőtt is erre a célra vajúdta világra az emberi vágy tettekben is megnyilvánuló ereje. Miközben kezükkel szorgos munkát végezve tégláról téglára emelték egyre magasabbra a falakat, tudatukban is felépítették ezt a szerény kis hajlékot, azon nemes célból, hogy tervrajzént megőrizzék azt mind maguk, mind az emberi szövedék számára, hogyha esetleg a téglák széthullanának, mert azok természetüknél fogva széthullásra vannak ítélve, a fejekben őrzött alaprajz vibrálóan élő útmutatást adjon majd az újjáépítés örömteli feladatához.
Ha akarta, ha nem lágy sóhaj hagyta el Kármen ajkát. Valahol belül megmozdult valami. A férfi folytatta.
– De még nem kell, dehogy, még nem kell újjáépíteni a téglákat, még mindez áll. Várfal a háborúban. Világítótorony a viharos tengeren hajózó éjjeli vándoroknak, kiket a tőszavak, rövidítések és emojik cápahada kísér, és jaj annak, aki kinyújtja kezét, hogy megérintse az addig ártatlannak vélt vizet. Halál fia immár, ki erre bátornak véli magát. De itt, ez a kis zegzug az egyenesre szabott formák eresztékeiben megbújva, itt még vannak kanyarok és értelmetlennek tűnő, de mégis mélységes értelemmel bíró formák, hurkok és szóvásznak, melyeknek valójában a másodlagos, titkos jelentésük az első és leglényegibb értelmük. Ó, csodás önmagáért való élvezet. Ó, végtelen, oknélküli és ettől értékes alámerülés. Védőháló ez a hely. Ragok, vesszők és jelzők fonémák horgolótűivel összevont csipkehálója. Hát nem érzi, Kármen, hát nem érzi az érintést?
– Ó, a francba, dehogynem – nyögte alig hallhatóan Kármen. – Beszéljen még. Beszéljen!
És a férfi beszélt. Hosszan, összetett mondatokkal, gyönyörű szavakkal, melyeket soha nem hallott még. Csak úgy zúdultak belé a szavak, és ő kitárulkozott.
És a kéj?!
Hát igen. Az volt bőven. Nemhogy remegett a lába utána, de egyenesen taxit kellett hívnia, hogy haza jusson.
– Na? – hívta fel még aznap éjjel Blandina.
– Mi na?
– Mi volt?
– Ugye ezt nem komolyan kérdezed?
– Ugye? Naugye!!!! Én mondtam neked. A rímekig eljutottatok?
– Rímekig? – zárult össze Kármen szeme szorosan.
– Bizony. A rímekig?
Az estére gondolt. A szavakra és a mondatokra, és elképzelte azt, hogy jönnek a rímek is…Nem válaszolt. Mert megint jött a kéj.
*
Június 2. A szexmunkások nemzetközi napja.
