A kapcsoló (augusztus 6.)

Egyedül írom ezeket a sorokat. A régi világban azt hittem, hogy szeretek egyedül lenni. Hülyeség. Most jöttem rá, hogy akkor nem magányra vágytam, hanem békességre. A valódi magány szarvas. (A lányom születése után így neveztük el a barnamacit, bár most nem is tudom, hogy miért kellett egy új állatot megalázni, ha már egyet sikerült. Mindegy. ) A valódi magány tehát szavas/mackó! Higgyék el!
Az egész magányosság dolog velünk kezdődött. Egy csapat okos ember, aki meg akarta menteni a világot önmagától. Marha okosak lehettünk, ha ezt komolyan elhittük, mi? Valamit önmagától megmenteni olyan, mint egy fuldokló ember kezét hátrakötni, hogy ne kapálódzon. Van benne logika, de ha közben kiderül, hogy a fuldokló te magad vagy, akkor az elég nagy öngól. Akár fel is pofozhatnád magad, ha lenne szabad kezed. Na, mindegy. Mi azt hittük, hogy ez menni fog.
Egy apró felfedezéssel kezdődött. Mármint az ember számára marha nagy felfedezés volt, de méretre egész kicsike. Történt ugyanis, hogy egy reggel, csak úgy unalomból böngésztem a DNS-térképünket és találomra kapcsolgattam rajta a kapcsolókat. Jó szórakozás, míg az ember arra vár, hogy leérjen a kávé és fontosabb dolga akadjon (szarvas). A program futott, a kapcsolgatás értelmetlen eredményeket írt ki a monitorra, mint ahogy az lenni szokott. Ez így van rendjén. Túl sok a kapcsoló és mi túl hülyék vagyunk egy ilyen bonyolult rendszerhez, mint a DNS. Hogy valami kézzelfogható eredményre jussunk, annak annyi az esélye, mint egy csimpánznak, hogy véletlen kiraja a Rubik-kockát. És mi mégis próbálkozunk. Én például akkor is, amikor arra várok, hogy leérjen a kávé. Dicséretes lelkesedés, mi?
Na, mindegy. A lényeg, hogy hirtelen bejelzett a gép. Valamit talált. Egy értelmes kapcsoló-kombinációt. Majdnem beszarvasoztam. Szó szerint.
Mire beérkeztek a többiek, én már két elemzést is átfuttattam a gépen, és eléggé izgatott voltam ahhoz, hogy a belépő Dr. Imikének ennyit mondjak csak: „Imike, megmentettem az emberiséget, bammeg!”.
Dr. Imike elsőre nem hitte el, de délutánra már igen. Történt ugyanis, hogy unalmamban ráleltem az „empátia kapcsolóra”. Ezt később neveztük el így. Akkor úgy hívtuk, hogy „megoldás”. Egyik sem volt jó kifejezés. Most úgy hívom, hogy „póráz”, de szerintem ez sem tökéletes.
Az empátia kapcsoló lényege az volt, hogy a tettek hirtelen két irányba kezdtek hatni. Ezt találtam meg reggel. Jó, mi? Valami kommunikációs kapcsoló lehetett, mely titokban összeköti egymással az embereket. És még mondja valaki, hogy nem vagyunk programozható robotok! Mintha a tévé megtalálta volna önmagán a hangerő gombot. Röhej. Persze nem hittünk a gépnek. Egy számítógép csak ne mondja meg nekünk, hogy mi merre! Jobb a próba. Én önként jelentkeztem a kísérletre, és néhány tized másodperc múlva Dr. Iván is elvállalta a szereplést. Nem hibáztatom. Két éve van egy biológiai projektem a feleségével, és kizárt, hogy ne tudna róla.
Na szóval, felálltunk egymással szemben. Körülöttünk a teljes labor. Még Dr. Feri, a karbantartó is bejött, hogy lásson egy kis tudományt.
– Kész? – kérdezte Dr. Iván.
– Aha – válaszoltam és baromira reméltem, hogy nem hiába teszem ki magam Ivánnak.
– Ezt Dr. Natasáért – mondta és egy akkora pofont akasztott le, hogy szó szerint elrepültem. Jobb lett volna, ha azt mondja, hogy a „tudományért”, de a Natasa jogosabb volt. Nem baj, majd később azt mondjunk, hogy a tudományt emlegette.
A padlón tértem magamhoz. Mindenki ujjongott. Ennyien tudtak a projektről, merengtem el pár másodpercig. Csak utána vettem észre, hogy Iván is a földön fekszik fájó arcát tapogatva. Folt nem volt a képén, mint az enyémen, de váltig állította, hogy éppúgy fájt, mint nekem. Úgy kipróbáltam volna fordítva is.
Na, mindegy. A lényeg, hogy működött.
Aztán innentől semmi nem úgy sikerült, ahogy akartuk.
Néhány hét alatt kiteszteltünk a felfedezést. Megírtuk a tanulmányokat és persze sokat beszélgettünk a hamarosan bekövetkező aranykorról, ahol nincs erőszak, mert az azonnal visszaüt. Nincs háború, verekedés, gyilkosság, mert az fáj. Arról álmodoztunk, hogy megtaláljuk a másik kapcsolót is, mely arra tesz minket érzékennyé, amit a bolygóval művelünk, hogy ez által megszűnik saját fészkünk szennyezése. Csodás kis álmok voltak.
Aztán hirtelen ott találtuk magunkat a válaszút előtt. Dr. Imike tette fel a kérdést: – Mi lenne, ha csak úgy elterjesztenénk? Nem is kell róla szólni. Senki nem tudná meg. Csak az tűnik majd fel nekik, hogy valami nem stimmel, hogy fáj fájdalmat okozni.
Ez a gondolat elsőre hülyeségnek tűnt. Másodikra is.
Hát hogy nézne ki az, hogy néhány ember így befolyásolja milliárdok életét? Abszurd gondolat. Persze Dr. Imikének igaza volt. A szarvasba! Ki gondolta volna akkor?
Mindegy.
Páran arra szavaztak, hogy adjuk oda a találmányt a kormánynak. De hát ez csúnya részrehajlás, nem? Egy emberiséget érintő döntés az emberiségre tartozik. És ha az a kormány éppen nincs jókedvében?
Végül úgy döntöttünk, hogy kitesszük az internetre. Aki kapja, marja.
És hát kapták és marták elegen.
A baj a polgárháborúkkal kezdődött. A polgárháború hülye dolog. Egymást ölik az emberek anélkül, hogy elutaznának külföldre. Viszont könnyű kirobbantani. Elég, ha az ország egyik fele megfelelő mértékben utálja a másik felét és viszont. Szóval titokban megfertőzték a célország egyik felét, aztán egymásnak ugrasztották őket. Ki se kellett menni a csatába. Az ellenség egyik fele jajongva esett a másiknak. Mindkettőnek fájt, az ellenség meg jót röhögött.
Mint kiderült, a találmány remekül használható nemzetközi háborús célokra is. A háború is hülye dolog. Külföldieket kell ölni belföldiek nevében. Viszont egyszerű dolog. Nincs más teendő, mint beadni másiknak a szert és az nem üt vissza. Vagy sírva üt, de könnyes szemmel nehézkes jól célozni.
Rövid időn belül nagy kereset lett a szadista hajlamú mazochistákra. Tökéletes egyveleg. Az ember nem is gondolná, hogy hányan vannak.
Hamarosan megjelentek az olyan önsegítő könyvek, mint a „Szenvedésben az élvezet” vagy a „Hogyan ártsunk másoknak helyesen”, és a „Mazochizmus: az új öröm”.
Egy hónap sem telt el és ledobták az első bombákat. A jelszó az volt, hogy mivel pokolian szenvednek az emberek egymás irtása közben, valahogy segíteni kell rajtuk. Atomot nekik, és mindenki boldog lesz. Volt egy másik jelszó is a bombákra: „Mind bűnösök vagyunk, megérdemeljük a közös szenvedést.” És egy harmadik is: „Hidd el, ez nekem sem jó, de muszáj.”
Na, mindegy.
Aztán persze mindenki megkapta valahogy a szimpátiát. Háborúban, polgárháborúban, önostorozásból, vagy mert ki akarta próbálni a mazochizmust. A sok hülye.
Azóta csend van. Aki maradt, az jó messzire elkerüli egymást. Ki tudja, éppen melyik jelszóval esik neked valaki. Szerintem Dr. Imikének volt igaza. Be kellett volna adni mindenkinek egyszerre. Vagy talán az lett volna a legjobb, ha nem játszom szarvasozás előtt aznap reggel a gépen. Akkor ment volna az egész tovább, és talán esély lett volna arra, hogy jól süljenek el a dolgok.
Egy biztos: az erőszakról nem nagyon tudunk lemondani, szóval az egész szarvas úgy ahogy van, és én tehetek róla.
Na, befejezem. Jön a vacsora, és lefekvés előtt még hódolnom kell az új szórakozásomnak. Egy pengével vagdosom magam. Jót tesz a bűntudatomnak, és esküszöm, van benne valami felemelően bizsergető, amikor a vágás duplán fáj. Az már szinte ezoterikus élmény.
**
1945 augusztus 6. 8.15-kor kioldották Hirosima fölött az atombombát.
1945 augusztus 9. 11.01-kor killdották Nagasaki fölött az atombombát.
Augusztus 6. A nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapja