Szebasztian úgy várta, mint a karácsonyt. Talán jobban. Érezte a nyomást és az csodálatos volt. Csak akkor az igazi, ha van nyomás. Nehezen tudta volna meghatározni az érzést, de attól még pontosan értette.
A nap úgy telt, ahogy kell. Semmi sem volt benne, ami felvidíthatta volna. Ez is csodálatos volt. Időnként lopva az órájára nézett, mikor lesz már vége a szenvedésnek, bár tudta, hogy a délutánhoz éppen a szenvedés a legszükségesebb alapanyag. Kint ködös szürkeségben úszott minden. Remek. Ez is a terv része. Annak a felemelő tervnek, amelynek immár két éve ő is a része volt. A portyát délután kezdte, de nem kellett túl sokáig keresnie. Fabiána a kontrollingról pont úgy festett, mint akinek éppen most fejeződött be az élete.
– Szia – sodródott mellé Szebasztian.
– Helló – válaszolt rezignáltan a nő.
– Szép kis nap, ugye?
– Ez életem legborzalmasabb napja. Ez hivatalos!
– Komolyan?
– Nézz már ki az ablakon, Szebasztian. Még 345 ilyen nap van hátra.
– Elég szűrke – bólintott Szebasztian. Minden egyes szót élvezett a beszélgetésből.
– Azt hiszem, hogy meg akarok halni – összegezte az érzést Fabiana, és vánszorogni kezdett az irodája felé.
– Fabiana, lenne egy kérésem.
A nő megfordult. Nem úgy tűnt, mint aki bármilyen kérést szívesen teljesítene. Sóhajtott egyet és várt.
– Munka után a metró felé mész haza, ugye?
– Ha megérem a munkaidő végét, akkor igen.
– Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy velem gyalogolsz el a metróig?
– Ha meg akarsz támadni, inkább most csináld. Szívességet tennél vele.
– Semmi ilyen. Csak sétálj el a metróig, és a parknál két percre állj meg velem.
– Inkább itt támadj meg, kérlek. Legalább meleg van.
– Fabiana, nem támadlak meg.
– Nyilván nem. Akkor legalább félnék, de még az sem adatik meg. Azt hiszem, hogy az élet szar.
– Négykor lent a bejáratnál.
A nő biccentett és gyötrelmes lassúsággal eredt útjára.
*
A munkaidő vége egy szempillantás alatt eltelt. Szebasztain leviharzott az épület bejáratához, nehogy a nő megelőzze. Fabiana öt perc késéssel érkezett meg.
– Biztos nem akarsz megtámadni? Felvettem egy plusz pulcsit.
– Nem. Mehetünk.
– Ha muszáj mozogni, akkor mozogjunk.
Az utca tömve volt. Fölöttük már esteledett.
– Nincs jó kedved, látom – fogott hozzá Szebasztian.
– Az életnek nagyjából semmi értelme nincs.
Befordultak a sarkon, a park fái már látszottak két blokkal lejjebb.
– Ez egy ilyen nap – mondta derűsen. – Szomorú.
– Szebasztian, te most bátorítasz?
– Szomorú, de tudod, hogy mi a legjobb benne?
– Hogy már délután négy óra van?
– Hogy amikor az ember már reménytelenül szomorú és életunt, akkor semmit sem tud vagy akar csinálni.
– Ez tökéletesen igaz. Ha most leállunk, akkor én itt maradok örökre és lassan elpusztulok.
– Nem úgy értem. Amikor mélyen van már az ember, akkor valahogy hirtelen minden súlytalanná válik. Nem számít semmi, és ez olyan érzés…
– Milyen?
– Szabad. Különös módon szabad.
– Akkor én most nagyon szabad vagyok.
– Nem tudod, de igen, az vagy.
– Kösz.
A park már csak egy háztömbnyire volt.
– Engedd bele magad.
– Mibe?
– A semmibe. Csak úgy. Legyél üres. Ne akarj semmit, ne aggódj azon, hogy még élni sincs kedved.
– Nincs.
– Ne törődj vele. Hiszen így is élsz. Csak hagyd, hogy ellepjen. Nem fogsz belehalni. Nem baj, ha nincs holnap és nincs tegnap. Semmi sem baj.
A nő megállt és különös pillantást vetett rá. Szebasztian állta. Egy hosszú percig így nézték egymást. Amikor Fabiana arcára különös nyugalom költözött, Szebasztian szó nélkül belekarolt és óvatosan vezetni kezdte. A park bejárata mögött a legközelebbi tisztáson egy csoport ember álldogált. Kezükben műanyag poharak villantak az alkonyatban. A társulás közepén egyidősebb férfi integetett feléjük. Előtte gázmelegítőn egy fazék gőzölgött. Egyenesen oda mentek.
– Á, Szebasztian! Csak nem hoztál valakit?
– De. Ő itt Fabiana. Éppen meg akar halni.
– Megértem, hölgyem – biccentett mosolyogva az öreg. – Én Fabó vagyok. Majdnem közös a nevünk.
– Aha – bólintott bizonytalanul Fabiana.
Az öreg egy merőkanállal fűszeres bort mért ki három műanyag pohárba. Az egyiket Fabiánának adta, a másik Szebasztiannak kínálta, a harmadikat megtartotta magának.
– Nos, kedves Fabiana! Üdvözülünk téged az év legszomorúbb napján. Élvezd ki alaposan.
Az öreg összekoccintotta poharát a nővel.
– Hogy mi? – nézett rá különös, kislányos szemekkel Fabiana.
– Boldog január 20-át! Örülünk, hogy itt vagy – mosolygott rá Szebasztian is.
Fölöttük sötét lett az ég. És ez szomorú volt, de mégis ünnepi. Sőt, egyenesen szép!
*
Január 20. A szomorú hétfő
A szomorú hétfőt az év legdepressziósabb napjának is hívják. Sokan azzal magyarázzák ezt a jelenséget, hogy a karácsony már elmúlt, az időjárás vacak, az emberek pedig rájönnek, hogy mégsem valósítják meg az újévi fogadalmaikat. Cliff Arnall Cardiff-i pszichológus említette először ezt a fogalmat.
És mivel szomorú ez a nap, talán érdemes belemenni és jól érezni magunkat. Egy kis szomorúság soha nem árt. Pláne, ha megengedett és nincs semmi tétje. Szóval boldog szomorú hétfőt! Élvezzük ki, ha már eljött. Akár még boldog is lehet.
*
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
Mélységi mámor!(4)
A forrás 9.(4)
Álombolt(4)
Europé ajándéka 4. befejező rész(4)