A hősnő és a vadak

Beviharzott az előadóba. „Elkapok párat, elkapok párat, elkapok párat” mantrázta magában, miközben a táblához lépett.
Magyarázni kezdett. Vitte a lendület, az öröm, hogy előadhat. Mi másért élne egy pedagógus, ha nem ezért: a lendületért, mellyel megragadja a hallgatókat, mint valami hülye reklámfilm. „Látjátok? Ugye látjátok, hogy ez milyen izgalmas?” A lasszót kiveti, a kötél pedig rájuk feszül, és ő vonszolni kezdi őket. Mert ez a legnagyobb feladat. Nem a tudás átadása, dehogy. Arra egy tankönyv is képes, vagy azok az online anyagok, amik úgy nőnek, mint egy gigantikus, megfékezhetetlen penészfolt. A tudás, már nem portékája a tanárnak, azt elrabolták tőle az adatbázisok. Egy igazi tanár már mást ad oda. Egészen mást.
Az előadóterem majdnem tele volt. A legtöbben számítógépükbe jegyzeteltek, de legalábbis a maguk elé kitett képernyőt bámulták. Nem, erre nincs hatása. Más kor ez. Régen még rájuk szólhatott volna, de ma már fölösleges. Nem lesz tőle jobb, csak utálatot szül a tiltás. Azok az öregek, akik még megkövetelik a figyelmet, lassan kihalnak a jegesmedvékkel. Most már a lasszózás dukál. Nem, a figyelmet már nem lehet kikényszeríteni, azt csak elnyerni lehet.
Újabb feladatot vetített ki.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte szinte kiabálva. A rendszer csodásan egyszerű, mégis zseniális volt. Most is beleremegett, amikor rápillantott. Ha ezt, ott, a padban éreznék… Néhányan felnéztek a monitorjaikból. A legtöbbjük megvető „hát, ez hülye” pillantással illette, de egy-két szempárban felvillant a kíváncsiság. Ez az! Ők kellenek.
Mert nincs más mód. A munka dandárja a lelkesedés. Az horog, mely a figyelembe akadva behúzhatja őket. Már nem tanár ő, nem előadó egy katedrán, hanem hercegnő, aki űrhajóval csatázik, vagy titkosügynök, aki halálosan veszélyes kémjátszmába bonyolódik, esetleg bosszúálló szupernő. Már minden tanárnak mozihőssé kell válnia, aki addig meséli a történetet, míg valaki fel nem figyel rá, „hú ez izgis”. A tanár már izgimágnes, ha jól végzi a dolgát.
– És ekkor ez itt – mutatott a táblára –, mindennek logikus következménye, és gyönyörűen kiadja a végeredményt! Istenem, micsoda szimmetria, és ti magatok is megérezhetitek, ha ezt most megértitek.
Páran gépelni kezdtek. Talán arról írnak a közösségi hálón, hogy megőrült, vagy bekommentelik, hogy „ez mekkora egy ripacs”. De nem. Vadász ő. Gyilkos ragadozó, mint egy húsevő virág, aki kiteszi ízletes, fehér húsát a rétre, hogy rászálljon végre valaki. Persze a többség nem repül majd rá, hiába vágná fel az ereit. Talán az érfelvágás meghatná őket, egyszer ki kéne próbálnia, vagy művérrel, de úgy, hogy igazi legyen, vagy valódi késsel, csak nem olyan veszélyes vágással. Az bevonná őket. Holnap hoz kést.
Újabb feladatot vetített ki. Ezt különösen imádta. Ezt az imádatot kell átadnia, különben nincs esély. A szenvedélyt, hogy ez a tantárgy megéri a figyelmet, a lelkesedést, a munkát. Varázsló. Talán a legjobb szó erre. Varázslóvá kell válnia, aki bájával varázsigéket lövell ki magából, melyek fullánkként teríti le azokat, akik hajlanak még a varázslatra, akiket nem bénított meg a kor varázsözöne, melyet bárki bárhol bármikor letölthet, megnézhet, meghallgathat.
Ő egy tanár, egy régimódi varázsló, akitől már nem retteg senki, de akinek még van valami ereje. Sőt, rendkívüli ereje van, ha hatni kezd a varázsige. Ez az! És a bájt nem lövellheti ki csak úgy az áldozataira. Dehogy! Azok az idők már elmúltak, amikor kényszerből, átokból dolgozott az boszorkány. Itt csak a szerelmi kötés működik. Amikor ő, az előadó/boszorkány/varázsló/kém kiteszi magát a katedra elé, szívét lelkét kiboncolja magából, és lelkesedik, sziporkázik. Mert ekkor talán, de csak talán felveszi a versenyt az összes naggyal: a sorozatokkal, a streaming szolgáltatókkal, a megagiga mozifilmekkel, a „majd letöltöm”-mel. A kis Dávid – vagy Davida – a nagy Góliátokkal szemben. De van esély! Esély mindig van.
– Látjátok, megint kijött. Hát nem izgalmas?
Kiáll eléjük, ő, a tudomány varázslója, beléjük akasztja a lelkesedés szigonyát, mint az öreg halász a halba, és keresztül vonszolja őket az egész rohadt unalmon, „nekem ez nem megyen”-en, „majd megtanulom”-on, és egyszer majd valamikor hónapok múlva elkezdenek ők is úszni mellette, és lassan élvezni fogják a sebességet, a munka fáradságos gyümölcsét, melyet egy sorozatból, vagy posztból sem szívhatnak magukba.
– Akkor csináljuk azt, hogy a következő feladatot – egy kis egérkattintással új képre váltott a kijelző – most ti magatok csináljátok meg.
– Egyedül? – tette fel a kezét egy lány.
– Hát igen. Úgy, ahogy az előbb mutattam.
– De mikor?
– Most!
Az előadót pusmogás töltötte meg.
– De hogy kell? – kérdezte egy srác az első padsorból.
– Ahogy az előző feladatot átvettük. Csak a számok változtak, a műveletek nem. Gyerünk! Gondolkozzatok!
A teremre csend nehezedett. Ő szótlanul várt. Nézte az arcokat. A hallgatók többsége üres tekintettel nézte a kijelzőt.
– Tanárnő, akkor most ezt a feladatot…
– Igen! Gyerünk! Használjátok az eszeteket!
Megszámolta. Összesen öten veselkedtek neki a feladatnak. A többiek feladták, még mielőtt elkezdték volna. Sokuk visszatért laptopja, vagy telefonja bástyája mögé. Néhányuk révedt tekintettel meredt maga elé. Máshol jártak, egy minden bizonnyal izgalmasabb film pergett lelki szemeik előtt.
Elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Öt emberért? A negyven közül öt diákért akarja felvágni az ereit nap mint nap? Megéri, hogy esténként hulla fáradtan dőljön az ágyba, mert magával kell vonszolnia öt tétova tudatot, és harmincöt agyhalott, élettelen testet, amiből már régen kirabolta a kor, a kitartás nélküli fogyasztásra idomított jelen az értelmet, a küzdést? Harmincöt zombit vonszol magával a hálóban, a szigony végén, a lasszó hurkában öt nemes vadért? Megéri? Vagy inkább hagyni kéne az egészet, leadni az anyagot, és nem baj, ha nem értik. Nem érdekes, mert majd legfeljebb megbuknak. Vagyis inkább átmennek, mert ennyi bukás nem lehet egy intézetben, szóval lejjebb kell húzni a követelményeket, ez a megoldás, és jövőre már ezt csodálatos kis rendszert, melyet az előbb vázolt fel a táblára nem kell majd megtanulni, mert ha senki sem tudja, akkor nem is lehet követelmény.
– Kész vagyok! – emelte fel kezét egy hosszúhajú lány a felső sorok felől.
– Remek! Az eredmény?
– 1834.
– Így van! Igazán remek!
A teremben ülők többsége a géphez fordult és begépelte az előbb elhangzott eredményt.
Azt hiszik, ó istenem, azt hiszik, hogy ez így jó. Hogy megszerezték az eredményt, és ezzel elvégezték a feladatot. Nem értik, hogy nem az eredmény számít, hanem az út, amin oda jutottak. Nem értik, mert azt tanulták meg a világból, hogy a végeredmény a lényeg, az, hogy valahol rábukkantak az információs rengetegben. Elfogadták, beírták, kész. Minimál erőfeszítés, maximál hatékonyság. És nem zavarja majd őket, hogy nem tudják, hogy fogalmuk sincs, mit és miért írtak oda. Felhasználók lettek. A világ felhasználói, akik nem tudást, hanem szolgáltatásokat keresnek. Akik abból táplálkoznak, ami megszerezhető, és nem abból, ami megalkotható. Így is elég nagy a kínálat, minek erőlködni? Csakhogy egy felhasználó nem több, mint egy hízó az ólban, egy nyírni való birka az akolban. De erről nekik fogalmuk sincs.
Kiabálni akart. Felüvölteni, és minden egyes bután vagy önelégülten maga elé meredő arcba bele akarta kiabálni, hogy: ”Hülye vagy! Ha nem gondolkodsz, nem veszed rá magad arra, hogy használd az agyad, és csak felhasználsz, akkor a legnagyobb előnyről mondasz le a világon, arról, hogy saját utakon járj. Mindegyikőjüket fel akarta pofozni, de persze nem teheti. Híre menne és kirúgnák. Ennyit nem ér. Talán majd egyszer. Talán. De addig marad az az öt.
A hátralévő időben többször is megpróbálta kivetni a hálót, kilőni a szigonyt, de csak egy szolgáltató egység maradt, melyet a teremben ülők többsége nem volt hajlandó kihasználni. Kivéve azt az ötöt. Ők figyeltek. Kérdeztek. Hallgattak, és a vége felé már kis csapásokkal, de úsztak is. Öt hal ebben a holt tengerben.
Talán már értük is megéri.
Az előadás végén pillanatok alatt kiürült a terem. Ő is pakolni kezdett.
– Tanárnő! – szólalt meg valaki mögötte. A felső sorban dolgozó lány volt. Hosszú, dióbarna haja volt, vékony, pengeéles szája.
– Tessék?
– Nagyon jó volt.
– Mi?
– Az óra.
– Tényleg?
– Élveztem – biccentett a lány, és sarkon fordult.
Melegség járta át. Talán már miatta is megérte. Talán akkor is megéri, ha senki… nem, akkor nem.
– Figyeljen! – szólt a lány után, aki azonnal visszafordult. – Nincs magánál telefon, vagy ilyesmi?
– De van.
– Jó, de nincs bekapcsolva. A videó, vagy a hang, vagy ilyesmi?
A lány nemet intett a fejével.
– Jó. Akkor csak annyit akarok mondani, hogy csak így tovább. Magáért megéri. És ha így csinálja tovább, akkor nem felhasználó lesz, hanem az, aki őket irányítja.
– Rendszergazda?
– Igen. Átvitt értelemben. Magánál lesz a kapcsoló, és ha azt mondja majd nekik, hogy az összeg rubrikába ezret kell írni, akkor majd azt írják be, és ha azt mondja, hogy tízezret, akkor majd azt. Bármit beírnak majd, mert nem értik az egészet. Azt csinál majd velük, amit csak akar, ha okos. És ezt most kezdte el, ezen az órán. És ne sajnálja, ha kinevetik, mert az semmi ahhoz képest, amit maga elérhet, azt, amit csak akar és akkor, amikor csak akarja. És tudja, mit? Örülök, hogy találkoztunk. Hogy velem jött, hogy megértette a lényeget. Hogy felfogta: a gondolkodás, sőt, maga a gondolkodásra irányuló szándék is megkülönbözteti a vesztest a győztestől, a felhasználót a rendszergazdától, az alkotó embert, a készterméket fogyasztó zombiktól.
A lány nem rezzent. Úgy nézett rá, mint aki meg sem lepődött ettől a szánalmas kirohanástól.
– Köszönöm, tanárnő! – mondta végül, majd biccentett, és kisétált a teremből.
– Szívesen! Nagyon szívesen!
Amikor kilépett a folyosóra az jutott eszébe, hogy talán most követte el élete legnagyobb hibáját. Talán beperlik, vagy nevetség tárgyává teszik. Hiszen senki ő, egy pincér, aki tudást szervíroz – „egy kis pezsgőt, uraim?” – egy örömlány, aki a szellemét viszi a bordélyba eladni… vagy talán mégis egy félmeztelen hősnő, egy halász, egy tanár.
Mindegy. Az idő majd megoldja ezeket a kérdéseket is. A lényeg, hogy ma volt kapás. Ha nem is bőséggel, de volt.