Kitartás

A csónak kilenc nap után visszatért. Kiállt a kormány mellé, és csendben nézte, ahogy Juarez matróz és hat társa a fedélzetre kapaszkodnak. Úgy kalapált a szíve, mintha egy eszeveszett kovács akarná szétverni belülről a mellkasát.
– Most lesz – suttogta maga elé. – Érzem, hogy most történik meg.
Tizennégy hónappal azután, hogy elindultak, Juarez és ez a pár matróz jó hírt hoz. Érezte, hogy igaza van, és bár tudta, hogy a megérzések ezerszer hagyták már cserben a felfedezőket, de eközben ezeregyszer bizonyultak igaznak. Ahogy most is ez történik.
Legszívesebben lerohant volna a fedélzetre, de ezt nem tehette meg. Nem. Megvárja, hogy felkapaszkodjanak hozzá, és rezzenéstelen arccal hallgatja majd végig a beszámolót. És akkor, de csakis akkor dicséri majd meg őket, ha jó hírt mondanak. Addig csak végzik a dolgukat, és ezért nem jár se dicséret, se bármilyen elismerés.
„Kitartás.” Ez a szó járt eszébe már reggel óta. A hajónaplóban is ezzel kezdte a napi bejegyzést. Azok, akik soha nem adták a fejüket arra, hogy elérjenek valamit, nem ismerik ezt a kifejezést. Ők úgy vélik, hogy a kitartás nem több annál, minthogy addig csinálnak valamit, amíg az eredményre nem vezet.
Kuncogni kezdett, miközben Juarez átölelte két társát, akik a hajón maradtak. Nevetésük eljutott hozzá. Már biztos…
A kitartás nem egy fogalom. Valójában egy hatalmas jéghegy csúcsa, mely alatt számos láthatatlan fogalom áll, olyan szavak, melyekkel csak azok találkoznak, akik „kitartanak”. Mert a kitartás csak kezdetben tűnik egyszerű elhatározásnak. Nekilendül az ember a semminek, és végzi a dolgát. Nap, nap után. Ez nem kitartás még, csupán elhatározás, semmi több. Tesszük a dolgunk. Mérföldről mérföldre, lépésről lépésre. És ezek a mérföldek néha nehezek, és a lépések fájdalmasak. Ekkor új fogalom kúszik be a kitartás ernyője alá. Ez pedig az „elszántság”. Az elszántság különös dolog. Itt dől el, hogy az elhatározás mennyire szilárd alapokon áll. Mert egy fájó láb, egy viharokkal teli hét könnyen kiolthatja az elhatározás lángját. Mint a hirtelen támadt szélcsend: erőtlenné teszi a vitorlákat.
Juarez matróz most először nézett fel a hídra. Intett. Ő visszaintett, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy ideje lenne teljesíteni a parancsot.
Az elszántság az a pillanat, amikor az elhatározáson túl is tovább folytatja az ember. Amikor hiába érzi a sajgó lábat, akkor is tovább megy. Mert ott a cél, és a lábfájás, a viharos ellenszél az út kényelmetlen velejárója, semmi több. De az elszántság is kevés. Mert nem létezik olyan erő, mely mindenen át tudna gázolni. Mindig van egy pont, amikor az elszántság is megremeg. Ez pedig egy alattomos szoros a tengeren, melyen áthajózva oly sok hajó törte már össze magát. Az elszántságot porrá zúzhatja, és legtöbbször porrá is zúzza, a csalódás és a kimerülés délibábos Szküllája és Kharübdisze. Az elhatározást, és a nehézségeken túllendülő elszántságot a hajó minden esetben besodorja eme halálos, délibábos szorosba. A szoros távolról hívogató. Olyan, mint maga a cél. „Gyere, már nem kell sok, és beérkezel! Megpihenhetsz, győztél”. A hajó pedig szinte száguld a hívogató sziklák felé. De amikor odaér… Szkülla ágyékából kiharapó kutyafejek, és Kharübdisz hajókat faló étvágya között találja magát. Ez az a pillanat, amikor kiderül, hogy a hőn áhított cél még sehol. A sziklák halálos délibábok voltak. Mindenki találkozik ezzel, amikor kitartásra adja a fejét. A pillanattal, amikor kiderül, hogy a cél talán el sem érhető, hogy talán egész életében ezt kell csinálnia tovább, és még akkor sem biztos a győzelem. A kiüresedés, letargia, reményvesztés iszonyatos órái ezek. És aki nem találkozott vele, annak nem is kellett igazán kitartania.
Juarez elindult felfelé. Többen hátbaveregették a főfedélzeten.
De ha behajózol ezen hajótörő zátonyok közé, és nem zúzódsz izzé-porrá, akkor a szoros túloldalán újra felbukkant a cél. Ám ekkor már nem mint terv, mint végpont, hanem mint mindig a láthatáron lebegő délibáb: ott van, de nem valós; létezik, de nem tapintható. Aki kitartásra adja a fejét, az eljut addig a pontig, amikor a cél már inkább létezik a fejében, mintsem a világban.
– Uram! – kapaszkodott fel Juarez a tatfedélzetre.
– Még ne! – intett a kezével.
Ki kell élvezni a pillanatot.
Ez a délibáb viszi tovább az ember. A valódi kitartás itt kezdődik, amikor már nincs előre eltervezett út az előre látható célig. Amikor már csak elméleti út és elméleti cél létezik. Amikor az „ott a cél” beleolvad a „hiszem a célt”-ba. A kitartó ember célja ilyenkor már nem a valóságban létezik, hanem benne, és ezért nem lehet tőle elvenni. A cél ilyenkor már nem a láthatáron lebeg, hanem az ember tudatába fészkeli be magát. És ebben a pillanatban azé az emberré válik, aki el akarja érni azt. Eddig volt a cél, és volt az, aki a cél felé ment. Két egy mástól különböző létforma. A cél eltűnhetett, és az ember is elfordulhatott a céltól.
– Nos? Megtalálta? – kérdezte kemény, parancsoló hangon.
– Meg uram! – vigyorodott el Juarez.
De amikor az ember összeolvad a céllal, akkor már nincsenek külön utak. És ekkor, de csakis ekkor bekövetkezik a Nagy Átbillenés. A pont, melyen túl már nem kitartás a kitartás, mert az ember nem tud nem kitartani, hiszen ha feladná a célját, akkor önmagát adná fel. Ilyenkor már minden egyes cselekedet a célt szolgálja. Ez az a pont, ahonnan már nem lehet visszatérni, csak előre van út. Ahol már minden egyes tett a célt szolgálja, és egy kivégeztetett parancsnok, vagy otthagyott hajó attól válik hőstetté vagy bűntetté, hogy a cél a végén teljesül-e vagy sem. A Nagy Átfordulás után már nincsenek kérdőjelek, csak menetelés van a végsőkig, és a menetelőket maga az eredmény teszi hőssé vagy gazemberré.
De ezzel nincs tisztában az, aki ezt nem élte át. Számára csak „kitartó” volt a győztes. A veszteseket pedig úgy hívja majd, hogy „bolond”.
– A San Antonio?
– Nem jött vissza.
Bólintott. Most nincs helye a kétkedésnek. Sose volt.
– És az átjáró? Merre van?
– Nyugatra, ahogy gondoltuk. Öt nap és kiérünk egy új tengerre. Talán óceán – válaszolta Juarez.
– És milyen a víz?
– Csendes, uram. És hatalmas.
Elmosolyodott. Persze úgy, hogy Juarez ne vegye észre. A cél néha újra valósággá válik. Nem mindig, de néha igen.
*
Fernão de Magalhães (Magellán) 1519. szeptember 20-án (502 éve) hajózott ki flottájával (Trinidad, San Antonio, Concepción, Victoria, Santiago), hogy megtalálja az átjárót (és így a „rövidebb utat”), az amerikai kontinensen át, és így nem kelet felé, hanem nyugatra hajózva érje el a fűszerszigeteket (Maluku szigetek, a Fülöp szigetektől délre.)
Magellán kemény, a leírások szerint kifejezetten undok, de elszánt ember volt. A portugálok (bár komoly hajózási sikereket ért el) lemondtak a szolgálatairól, ezért Spanyolországban „próbált szerencsét”. Ott hosszas könyörgés, és tervezgetés után támogatást kapott végre arra, hogy felderítse az amerikai kontinensen lévő átjárót Japán és a fűszerszigetek felé. Mikor elérte Brazíliát, a part mentén délre hajózott. A dél-amerikai kontinensnél lévő La Plata öbölnél (Argentína) kiderült, hogy az iránytűként szolgáló térkép hamis, egy folyó torkolatát vélték átjárónak. A Santiago felfedezés közben zátonyra futott és elsüllyedt. Ekkor a spanyolokból álló parancsnokok fellázadtak. Magellán leverte a lázadást (egyik kapitányát kivégeztette, egy másikat és a főkolomposokat a parton hagyta), majd tovább hajózott, és végül több, mint egy évvel az indulás után (1520. október 21-én) megtalálta az átjárót (melynek valódi haszna nem sok volt, hiszen alig volt messzebb, mint a kontinens legdélibb csücske). Ekkor szökött meg tőlük az élelmiszert szállító San Antonio, a flotta legnagyobb hajója. Magellán úgy döntött, hogy áthajózik a szoroson, és nekivág az akkor még ismeretlen Csendes-óceánnak. 100 napig vitorlázott szárazföld nélkül (Kolumbusz csak 33 napig nem látott partot, de már ez is komoly kétségeket támasztott benne). Skorbut ütötte fel fejét, a legénység fogyatkozott. 5 hónapig tartó hajózás után érték el a mai Guám-ot. Azt hitték, hogy a fűszerszigetek-re jutottak, de valójában felfedezték a Fülöp-szigeteket. Azonban ez alig számított nagy tettnek ahhoz képes, hogy ezzel végérvényesen bebizonyosodott (Magellán és a világ számára is): a Föld gömbölyű, és körbe lehet hajózni. Magellán meg akarta hódítani a szigetvilágot, politizált, térített. 1521. április 26-án Maktan-szigetén szállt partra egy kis erődemonstrációra, de elbizakodottságában túl kevés embert vitt magával, és a sekély vízben vívott csata során a helyi bennszülött erők agyonverték. Ekkor 41 éves volt.
Cebu királya meg akarta szerezni a spanyol hajókat, egy lakomát hívott össze, ahol huszonkilenc tisztet ejtett foglyul, vagy ölt meg. A hajón maradottak vitorlát bontottak és elhajóztak. (Az induló 265 főből immár 115 folytatta az utat). Mivel kevés ember maradt, a Concepciont felgyújtották, és a maradék két hajó (Trinidad és Victoria) a kevés élelem és erőforrás miatt kalózkodásba kezdett. Végül elfogtak egy embert, aki ismerte az utat hazafelé. Mivel a Trinidad nem volt jó állapotban, javításra szorult, 51 fővel hátramaradt – terveik szerint visszahajóztak volna Panamáig, de ez nem sikerült: portugál fogságba estek. A megmaradt Victoria áthajózott az Indiai-óceánon, megkerülte Afrikát. Mivel nem mertek portugál kikötőket használni, éheztek, a skorbut tizedelte őket, a főárbócuk is megsérült. Öt hónap szüntelen hajózás után érték el a Zöld-foki szigeteket, ahol megpróbálták Amerikából átsodródott portugál hajónak kiadni magukat. A portugálok élelmet adtak és már kijavították a hibákat, amikor végül rájöttek a cselre. Ekkor a Victoria a legénység nagy részét a parton hagyva elvitorlázott 18 fővel a fedélzetén. Végül 1522. szeptember 4-én, alig több, mint egy tucatnyian, három év hajózás után érték el a Spanyol partokat.
A Magellán szorosban „meglógott” hajó (San Antonio) eközben hazaért, de mivel maga Magellán már nem élt, nem derült ki a dezertálás. Az út sikeréért járó tiszteletet a lázadásban részt vett Juan Sebastián Elcan kapitány zsebelte be. Magellán saját hajónaplója soha nem került elő, teste elveszett, az út alatt felesége és két gyermeke meghalt, örökösei nem voltak, végrendeletének egyetlen pontja sem teljesült.
De akkor is ő hajózta körbe elsőként a Földet (legalábbis két már ismert pontot kötött össze egy ismeretlen úton). Ő fedezte fel és nevezte el a Csendes-óceánt. Megtalálta a Fülöp-szigeteket és az átjárót, mely persze a Panama-csatorna átadásával végérvényesen érdektelenné vált.
Kitartott, a végsőkig.