Gyertyaláng

Megálltam mellette és beszélni kezdtem. Néha válaszolt és éreztem, hogy azért nagyjából érti a dolgokat. Mindig néztem a szemét, hogy veszi-e az adást, és talán vette. Nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy az alapok után belefogjak a nehezébe, mert az élet nehéz, mármint nem úgy nehéz, hogy tele van szenvedéssel, mondjuk tényleg tele van, de azért nem mindig. A lényeg, hogy a szenvedésnek is van oka és az örömnek is, és persze minden mögött ott van az összefüggés, ami nélkül nincs sem élet, sem igazság. Hiszen az igazság is ott van, de az már egy egészen más szint, azt tényleg érteni kell, amit csak így, egy sima beszélgetés alatt nem lehet elmagyarázni. Bele sem kezdtem, mert nem vagyok bolond, és őt sem akarom fárasztani. Néha közbeszólt, és a megjegyzései nem is voltak rosszak. Látszott rajta, hogy figyel. Már nyilván amennyire figyelni tudott. És az is látszott, hogy kapizsgálja a dolgokat, már amennyire a megértés megtörténhet fix alapok nélkül. De én nem adtam fel. Az, hogy a világot hogyan látjuk, döntően befolyásolja az életünk minőségét. Így nagyon nem mindegy, hogy mennyi és milyen információt adunk át embertársainknak. Ez felelősség, sőt, küldetés. Olyan kisrókás dolog. Ha odaadtad azt az információt, akkor azt nevelni is kell, mert segítség nélkül csak kétségbeesés van, félelem, kétkedés. De aki ismeri a világ titkait, annak ott van a lehetőség, hogy neveljen. Adjon. Gazdagítson. És nem baj, ha a másik nem mindent ért meg. Nem. Félreértés, hogy mindent tökéletesen kell átadni. Sokszor az is elég, hogyha csak úgy odaadjuk az információt, a titkokat. Ha nem érti, az még nem baj. Majd egyszer leesik neki. De talán soha. Vagy csak sokára. Az emberek úgyis annyit értenek meg belőled, ahol tartanak. De annyit megértenek. És használják. Nem baj, ha nem sok, és az sem baj, ha csak töredéke annak, amit tényleg megérthetnének. Nem baj. Az a kicsi is elég. Az is segített rajtuk valamit.

Lassan befejeztem, mert láttam rajta, hogy így is sok. Befogtam a számat, és elmosolyodtam. Ő rám nézet és ennyit mondott:

– Köszönöm!

– Szívesen – válaszoltam. Kedves embernek tűnt. – Valami kérdés?

– Azt hiszem, nincs.

– Rendben. Ha mégis, akkor egy hétig még itt leszek – mondtam.

– Vagy mégis…

– Figyelek!

– Amikor azt mondtad, hogy igazság, akkor mire gondoltál?

– Az igazságra. Arra, ami van. Miért kérdezed?

– Nem érdekes – mosolyodott el beszélgetőpartnerem, intett és elsétált.

Egy pillanatra zavart éreztem magamban. Furcsa alak volt. Talán jobban kellett volna magyaráznom, így nem sok mehetett be. Aztán legyintettem egyet magamban. Nem baj. Ez is segített neki.

*

Imádom az internetes bölcsességeket. A minap éppen szembegördült velem egy:

„Mindenki annyit ért meg belőled, ahol éppen tart.”

Felröhögtem a mondat végtelenül beképzelt, döbbenetesen énközpontú jellegén, amely alapnak és magától értetődőnek veszi, hogy te mindig előrébb tartasz annál, mint akivel beszélgetsz. De hát legyünk őszinték: ennek az esélye annyi, mint gyertyalángnak az orkánban. Vagy még annyi sem. És mégis az ellenkezőjét hisszük. Mindig az ellenkezőjét.