Várt, és ilyenkor akaratlanul is beindult az agya.
„Vannak egyetemes igazságok. Az egyik az, hogy gyakorolni kell. Így vagyunk kitalálva. Aki valamit el akar érni, annak idővel arra a belátásra kell jutnia, hogy a gyakorlást nem lehet semmiből kispórolni. Még akkor sem, ha mindent tökéletesen csinál az ember. Akkor sem, ha zseni, egy istenadta tehetség. Akkor is gyakorolni kell, mert a zseni is lehet jobb önmagához képest, az istenadta tehetség is lehet még istenadtább, ha felfedezi a mélyrétegeiben húzódó titkokat, melyek által akár valami egyetemes mértékkel mérhetőt hozhat a felszínre. Ez pedig nem megy gyakorlás nélkül. Újra és újra. Mindig mást, és mégis mindig ugyanazt. A mozdulatok beidegződnek, automatikussá válik, ami megtanulható, beágyazódik, vérré válik. Ha gyakorol valaki, legyen az illető zseni vagy csak egy átlagos ember, idővel az elme egyre inkább a folyamat felsőbb, alig érthető síkjai felé fordul. Mert már nem kell törődnie azzal, ami elengedhetetlenül szükséges a cél eléréséhez. A gyakorlás ezért csak a legegyszerűbb szinten jelenti az ismétlést. Valójában egy lépcsőfok, melyre fel kell lépni ahhoz, hogy az ember feljusson a tetőre.
Amikor valaki alkot, és itt az alkotást a lehető legszélesebb értelemben kell venni, akkor minden egyes alkalommal a lépcső alján kezdi. Mindig! A mozdulatok, az eszközök, a legegyszerűbb teendők szintjén. Ha az nincs meg, akkor semmi sincs meg. Minden munka előtt ott állsz a lépcső alján. A kérdés, hogy az első kötelező lépcsőfokot milyen szenvedés árán teszed meg. Mennyi erőfeszítést igényel az, hogy feltornászd magad rá? Ahhoz, hogy ez semmiség legyen, egy kis szökkenés, mely után hozzá lehet kezdeni az igazi lépcsőzésnek, éppen a gyakorlás a kulcs. Ezért ismétel a mester is. Hogy a kötelező, letudandó rész gyorsan elmúljon, ne kelljen se fölösleges időt, se drága energiát rápazarolni. Aki ezt kihagyja, az nem értette meg a folyamat lényegét. Vagy olyan univerzális tehetség, hogy az ő idegrendszerébe születés óta be van égetve az alap. Lehet. Bár még akkor is gyakorolnia kell. Amit nem használ az ember, az idővel elfogy, és elérhetetlenné válik. Vagy…”
Azt irodai forgóajtó mozgásba lenült. Figyelt.
„Gyakorolni kell. A mesternek, a tanítványnak, a haladónak. Mindenkinek. Mert a gyakorlás nemessé teszi a műveletet, lehetőséget ad a kibontakozásra, a fejlődésre. Nem feladatként kell rá tekinteni, kiváltság ez, hiszen az ember azzal foglalkozhat, aminek az életét szentelte. Vagy ha nem is az életét, de legalább életének egy szeletét. És ez jó. Az ember úgysem gyakorol semmit önszántából, amit nem is szeret csinálni. Sok kötelező dolog van így is az életben. Azt akkor is gyakoroljuk, ha semmi kedvünk hozzá. És persze idővel jobban megy az is. Ha az ember a hülyeséget gyakorolja, akkor idővel profi hülye lesz, akkor is, ha nem ez a célja. De ha valamiben jobbá akarsz válni, ha érzed, tudod, hogy általa kiteljesedhetsz, repülhetsz, akkor gyakorolnod kell, ismételni, és az ismétlésben megújulni…”
A férfi kilépett az ajtón és ő tudta, hogy innentől négy másodperce van. Levegőt vett, lassan eresztette ki, nyugodtan, akadálymentesen miközben ujja gyakorlottan, szinte észrevétlenül húzta meg a ravaszt. Tökéletes, gyönyörű találat volt. A férfi, jó másfél kilométerre tőle, holtan csapódott vissza a forgóajtóba. A munka kész. Befejezte a kilégzést és újra beszívta a levegőt miközben nem vette le szemét a távcsőről. Az iroda előtti téren riadt hangyaként rohangáltak az emberek. Volt ideje. Legalább fél órán át biztonságban van még, szóval a célponton kívül még legalább két ember belefér. Vagy három, ha úgy adódik. Minden alkalmat ki kell használni, ha lehet.
Lassan kifújta a levegőt.
Gyakorolni kell.