Gunda és a memó

Gunda végül bekerült a kapun. Meglepően gyorsan ment az eljárás, tulajdonképpen észre sem vette, hogy a döntés megszületett. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy ha ilyen automatikus minden, akkor talán az egész egy nagy gépezet, ahol csak folyamatok vannak és mérőszámok, nincs ítélkezés, inkább csak besorolás kérdése az egész. Az AI előtt számtalan nagyüzemi gépnek fordította le a használati útmutatóját. A kedvence a gyümölcs szortírozó gép volt, ami az almákat szín, méret, súly szerint továbbította a különböző rekeszekbe. Az elmúlt pár másodpercben – talán annyi volt, vagy egy év? – inkább szortírozni kitett almának érezte magát, és nem léleknek. Léleknek egyébként sem érezte magát, mivel nem igazán tudta, hogy az mi fán terem. Önmagára Gundaként gondolt, és ez ezeddig elégnek is tűnt. A lényeg viszont mégicsak az volt, hogy a szortírozás megtörtént, és ő egy igencsak fényes és kellemesnek mondható helyre került. A szoba szép volt, modern. A mennyben is van IKEA? Vagy mindez valamiféle projekció, ami nem valós, de mégis annak érzi az ember? A végén még igaza lesz a MÁTRIX-nak. Attól nem félt, hogy ő lenne Neo. Kis alma volt ő a nagyalmák között. Bár Neo is ezt gondolta magáról…

– Hello! – jelent meg egy alak közvetlen előtte.

– A fene! – kapott a szívéhez.

– Bocs, nem akartam meg megijeszteni, bár meg kell jegyezzem, hogy infarktust itt nem tud kapni, mivel nincs teste.

– Nincs?

– Nincs. Csak az érzet van, de anyag nincs.

– Akkor ez a Mátrix.

– Maga is ezzel jön? Ez egy kicsit kezd idegesíteni, de persze ez nem a maga baja.

Az alak lassan körvonalazódni kezdett, és végül egy középkorú, fehér ruhát viselő férfiben állapodott meg.

– Egyébként ki maga? – kérdezte Gunda.

– Én csinálom a beoszást.

– Milyen beosztást.

– A maga beosztását. Miért mit képzel, bekerült ide, és onnantól majd nem csinál semmit?

– Valójában én azt sem képzeltem el eddig, hogy meghalok. Bocs, meghaltam egyáltalán?

– Eléggé. A teste egy autó alatt hever.

– Remek – biccentett Gunda és a múltra gondolt. Halványan rémlett neki az eset. Nem kellett volna elindult a zebrán a zöld jelzés előtt.

– No tehát. Akkor gyorsan térjünk rá a beosztásra. Mondja, mit szeretne errefelé csinálni?

– Azt sem tudom, hogy mit lehet csinálni.

– Mindent. Szinte mindent. Ezért jó ez a hely. Bármivel foglalkozhat. És élvezni fogja, az is garantált. Csak az kell kitalálni, hogy mi legyen az.

– Aha. Hát nem is tudom.

– Senki sem tudja rögtön. Agyaljon rajta kicsit. Ahogy a lenti életét nézem, maga szeret szervezni, tervezni.

– Így van.

– Akkor legyen ilyesmi. Biztos találunk valamit magának.

– Remek.

– Hát ezt akkor elméletileg megbeszéltük. Majd még finomítunk. Nemsokára jövök megint – mondta az alak és elkezdett halványodni. – Még valami kérdés?

– Lenne egy.

– Figyelek.

– Tudja, én azt hittem, hogy itt fent az ember a hárahagyottakat nézi. Van egy férjem, egy kutyám, barátok. Valahogy úgy gondoltam, hogy majd figyelek rájuk, szemmel tartom őket, ilyesmi.

– Minek? – kérdezte az alak.

– Hát nem is tudom. Talán mert szeretem őket.

– És?

– És az ember szívesen van azokkal, akiket szeret.

– De nem lesz velük. Csak nézheti őket. Ezt akarja? Nézni?

– Nem tudom, hogy mit akarok.

– Nem ezt akarja. Na figyeljen ide. Elmagyarázom, mert ez egy általános probléma. Van egy pár gond azzal, ha maga, aki idekerült „fentről nézi azokat, akiket szeret és hárahagyott”.

– Gond?

– Nem is egy. A legnagyobb az, hogy ez egy baromi unalmas tevékenység.

– Már csak nem?

– De. Az emberek többsége rettenetesen unalmas életet él. A maga Oszkárja egy merő unalom innen fentről nézve.

– Ismeri Oszkárt?

– Én mindenkit ismerek. És Oszkár unalmas. Egy hét, és a haját fogja tépni unalmában. Vagyis a nem létező haját. Így van ez a kutyájával is és minden egyes barátjával. Unalmas életet élnek. Nekik nem az, de magának az lesz. Maga megnézne egy olyan filmet, ami semmi másról nem szól, mint arról, hogy átlagos nap egy átlagos ember mit csinál?

– Nem, de a filmeken nem a férjem van és a barátaim.

– De attól még csak egy film. Higgye el, unalmas. És idegesítő is. Mert a lentiek folyton hibáznak. Szüntelen marhaságokat csinálnak. Egy hónap és úgy unatkozna, hogy közben idegrohamokat kap. És itt fent nincs pszichológus. Szóval értem én, hogy szereti őket, de miért lenne olyan, mint egy ipari kamera, ami tehetetlenül bámul egy egyébként baromira unalmas utcaképet? Nem ajánlom. Senki sem bírja túl sokáig. Inkább végezzen valami hasznos, értelmes dolgot, mert a fentről való bámulás nem az.

– Lehet itt értelmes dolgot is csinálni?

– Az a pokol, ahol nem lehet. Ennek a helynek itt éppen ez a lényege. Szumma szummárum, nem ajánlom.

– Akkor sem, ha érdekel, hogy mi van velük?

– Ki mondta, hogy nem tudhat róla.

– Tudhatok?

– Itt mindenről tudhat.

– Akkor most nem értem. Mit csinálhatok és mit nem?

– Bármit csinálhat, csak pár dolog nem alánlatos. Az egyik a kukkolás. Nem produktív és unalmas. Ez tapasztalat, nem találgatás.

– Értem – biccentett Gunda. – Akkor mi legyen?

– Pont ezért vagyok most itt. Abban megegyeztünk, hogy találunk magának valami szervező munkát. Szeretni fogja. De ahogy nézem, igénye van a lentiekre is. Ez természetes. Mi lenne, ha aktiválnám magának a heti memót.

– A mit?

– Hetente egyszer kap egy összefoglalót a lentiekről. Mit csináltak, mit éltek át, mit döntöttek. Öt perc egy ember. Ez tíz ember esetében alig egy óra. Olyan lesz, mint egy sorozat. Megnézi és képben van.

– Nem lehetne naponta megkapnom azt az összefoglalót?

– Lehet. Persze. De nem fogja megnézni.

– Nem?

– A heti öt perc is sok lesz idővel. Higgye el, nem telik bele egy hónap és úgy tekeri majd át az egészet, mint a sicc. Tízszeres tempóban pörgeti majd le, és azt is csak azért, mert lelkiismeretfurdalása  lenne, ha egyáltalán bele sem nézne. De ha úgy gondolja, akkor persze lehet.

– Nem tudom, hogyan gondolom.

– Na figyeljen ide. Beállítom magának a heti öt perces memót, és ha kevesli, akkor majd később bővítjük.

Gunda elgondolkodott. Hiányzott neki Oszkár.

– Oszkár most mit csinál?

– Ül az asztalánál az irodában és dolgozik. Akarja nézni egy ideig, ahogy ül? – Gunda nem válaszolt. – Ugye? Ki akarná? Higgye el, hogy ez így a legjobb.

– Jó, de ő azt képzeli, hogy én állandóan nézem fentről. Ebben biztos vagyok.

– Hát képzelje. Mit árt az magának?

– De nem nézem.

– Minek nézné? Tudja, az a baj az emberekkel, hogy állanadóan fontosnak hiszik magukat. „A szeretteim fentről néznek” engem. Miért is? Annyira szuper életet élek, hogy megéri engem nézni napi huszonnégyben? Nincs az a szeretett lény, aki annyira érdekes lenne. Vagy van? Maga az?

– Én? Kizárt – nevette el magát Gunda.

– Úgy van. Ő sem az. Senki sem az. A szeretet nem azt jelenti, hogy a másik csak veled törődik. Elég önző felfogás, ha valaki azt képzeli, hogy valaki állandóan őt vizslatja, és az ő életét éli, nem igaz?

Gunda megvonta a vállát.

– Én biztos nem szeretném.

– Helyes – bólintott az alak. – Akkor a heti összefoglaló mehet? Ha úgy véli, akkor sűrítheti, de persze ritkíthatja is.

– Azt már csak nem.

– Az itt lakók kilencven százaléka évi egy jelentést kér, vagy eseti rögzítést, ha történik valami.

– Évente egyet?

– Bőven elég, majd meglátja, de persze semmi kényszer. Ahogy önnek jó.

Gunda nem válaszolt.

– Én szeretem a férjem.

– Ő is szereti magát. Ennek ehhez semmi köze.

– De ez nem átverés?

– Micsoda? Az, hogy ő úgy gondolja, hogy maga állandóan nézi őt, mert más dolga sincs, csak ez?

– Igen.

– Maga elvárná ezt tőle?

– Én…? Nyilván nem.

– Akkor?

– De mégis. Ő azt hiszi, hogy…

– Hát higgye! Ha attól neki jobb, higgye azt. Ne vegye el tőle.

– Nem veszem, éppen ez az, hogy így…

– Az hogy valami nem úgy van, ahogy az ember hiszi, az egy teljesen természetes dolog. Ez az élet része. Az ő életének része. Hagyjuk így.

Gunda összeszorított szájjal gondolkodott.

– Na figyeljen ide! Maga szerint most hányan nézik önt? Mármint rajtam kívül, mert én most persze magára nézek.

– Nem tudom.

– De mégis, mit tippel?

– Valaki biztosan néz?

– Miért nézne?

– Nem tudom. Mert ez egy ilyen hely?

– Milyen hely?

– …

– …

– Nem néz senki?

– Nem. Pedig végtelenül szeretik magát. És mégsem nézi senki. Az nem feltétele a szeretetnek. Ha őszinte akarok lenni, akkor az itt tartózkodása alatti összes idejéből készül majd egy összefoglaló.

– Tényleg?

– Aha. És azt megnézi majd valaki. Az, aki most is szereti.

– Komolyan?

– Persze. Megnézi és látni fogja.

– Évi öt percben? – mosolyodott el Gunda.

– Nem. Az egészről készül majd egy összeállítás a végén. Nagyjából egymilliomod másodperc hosszú lesz.

– Az… nem túl sok.

– És? Nem az számít, hogy az a valaki látni fogja? Gunda, még mindig nem érti, ugye? A szeretet nem mennyiségi kérdés. Soha nem volt az. A szeretet az a mód, ahogy cselekszünk. De megértem. Ez még új magának. Majd idővel felfogja. És higgye el, azok az összefoglalók nagyon jók. Semmiről sem fog lemaradni.

Az alak intett és semmivé vált.

Gunda lerogyott egy vajszínű kanapéra. Biztos, hogy IKEA volt, talán egy éve vonták ki a forgalomból a modellt. Oszkárra gondolt és arra, ahogy a férfi az asztalánál dolgozik. Aztán arra, ahogy ő most éppen egy kanapén ücsörög, és arra gondol, ahogy a férje egy íróasztalnál dolgozik, aztán arra, ahogy az a valaki, aki szereti őt, éppen azt nézi, ahogy ő most egy kanapén ücsörög, és arra gondol, ahogy a férje egy íróasztalnál dolgozik…

Jó. Öt perc hetente…

Aztán majd meglátjuk.