Grete szegény

Az előadás rendben lement. Valójában élvezte is, pedig már öt éve játszotta folyamatosan Gréte szerepét.

– Szép volt srácok, akkor a jövőhéten ugyanitt – mondta el a szokásos mantrát a függöny mögött.

A többiek elköszöntek, ő pedig bevonult az öltözőbe. Kint hallotta a zsivajt. Még mindig a rajongók. Ennyi év után is ott tolonganak a művészbejárónál. Elképzelni sem tudta, hogy miért teszik. Miért állnak ott a hidegben, melegben, esőben, hóban? Miért? Látni akarják őt? Ezt mondjuk megértette. Nem is a személye miatt, hanem Gréte miatt. Látni akarták még egyszer Grétét, aki végül is valahol ő volt. Meg akarták nyújtani pár perccel Gréte életét, hiszen ki bukkan majd fel az ajtó mögött? Egy színésznő, vagy egy szerep? Vagy a kettő talán idővel összeolvad az agyakban, ahogy ő is akcióhősként tekint Bruce Willisre, holott a pasi talán becsinálna, ha elsütnének mellette egy igazi fegyvert? Vagy ott van Robert De Niro. Ki az a hülye, aki ne gondolná azt, hogy a pofa nem tud eldirigálni egy maffiaszervezetet? Simán. Az arcára van írva. A világban összefolynak a dolgok, átitatják egymást. És egyszer, ha jön a világvége, amire nem is kell olyan sokat várni, majd ezektől várja az emberiség, hogy rendet tegyenek. Kérlek Brad, segíts rajtunk! Mi van?, kérdezi majd Bred.

Kuncogva mosta le a sminket. Talán így megszabadul Grététől, és a rajongók egy kicsit visszahőkölnek: nem is annyira szép, és korántsem olyan határozott, mint a színpadon. Ő pedig majd szerényen mosolyog, mint ahogy minden egyes előadás után teszi. Bezsebeli a gratulációkat, és egy csomót átküld majd fejben Grétének is, aki ugyan nem létezik, de mégis él, legalábbis tíz perce még lélegzett a díszletek között.

A tükörbe nézett. Ha ezt Gréte látná!

– De nem látja – mondta hangosan. Az öltözőszoba tompán kongatta vissza a hangokat. Gréte halványul, ő pedig egyre inkább éled. Hamarosan színésznővé válik, aki valahol egy távoli univerzumban Gréte is volt, de most nem az. Most csak egyátlagos ember, ráncokkal, gondokkal, egy idegesítő kamaszgyerekkel. És a többi.

Gyorsan átöltözött. Gréte fekete kosztümje a fogasra került. Bizonyos értelemben jó lenne Grétének maradni. Megőrizni mindazt, amit az a nő birtokol, érez, tud. Jóval kevesebb gondja lenne az igazgatóval, a hülye szomszédokkal – tisztelet a kivételnek –, de még a közértessel is, aki valami miatt évek óta pikkel rá. Ha Gréte maradhatna, akkor máshogy élne. De sajnos a dolgok nem így zajlanak ebben az életben. Az ember nem az, akit eljátszik, hanem az, aki játszik. Persze van álca, és át lehet verni mindenkit, de a színész mindig tudni fogja, hogy amit mások látnak az csak szerep, nem a valóság, még akkor sem, ha nagyon annak látszik. Ezért kell szerénynek lenni. Ezért kell szelíden nemet inteni a rajongásra, mert azt nem ő kapja, hanem valaki más, aki nem is létezik. Egy üres luftballon, amibe pár perc erejéig belebújt.

– Szerénység, kisanyám, nem vagy Gréte! – kacsintott a tükörbe, mielőtt leoltotta volna a villanyt.

A folyosón már alig voltak. Az ügyelő matatott valamivel a távolban.

– Jó volt ma is! – intett felé a kellékes.

– Köszi mindent! – intett vissza.

Vajon ők, akik ismerik azt az arcát is, amikor a takarásban várakozik, amikor nincs kedve az egészhez, vagy éppen haragos az egész világra, vajon ők is Grétét látják benne? Talán igen. Az összemosódás automatikus. Nincs menekvés. De ő nem Gréte. Nem. És ezért a rajongás sem neki jár.

– Viszlát, művésznő! – köszönt rá a portás. – Nyisson esernyőt, esik.

– Köszönöm, Pável! Jóccakát!

– Magának is, asszonyom!

Pável nem Grétét látta benne ez biztos. Portás volt, és a portások röntgenszeműek, léleklátók, egy idegen faj küldöttei.

Kinyitotta az ajtót. Kint nem volt ugyan tömeg, de egy tucat ember azért kitartott az eső ellenére is. Gréteszurkolók. Nem lehet őket nem szeretni, még akkor is, ha nem tudják, mit éreznek. Aláfirkantott néhány fényképet – a legtöbb Grétét ábrázolta – és elmorzsolt pár köszönömöt. Sokan azt mondták róla, hogy túlzottan szerény. Hogy nem igazi díva. Ez persze ostobaság volt. Hogy lehet valaki büszke egy másik ember bőrére? Ennek semmi értelme. Ha Gréte lenne itt, akkor persze más lenne a helyzet, de így marad az alázatosság. Szerette a szerénységet, mert szeretett nem Gréte lenni. Ilyenkor azt érezte, hogy apró ember ő, papírvékony, áttetsző báb, ami bármilyen szerepet magára vehet. Büszkén nem lehet átlényegülni. A büszkeség kemény páncél, nem hajlítható. Ellenben a szerénység igen. Ott minden mozdítható, nincsenek széttörhetetlen falak.

Elköszönt a rajongóktól és a sarok felé indult. Két háztömbbel távolabb parkolt. Gérte ezt nem tűrte volna, de ő, színésznőként gond nélkül elviselte ezt a kis sétát.

A férfi váratlanul toppant elé.

– Elnézést! – mondta zavartan. Látszott, hogy mondani akar valamit, csak nincsenek meg hozzá a szavak. Sokszor megesik a rajongókkal.

– Parancsoljon! – mosolygott rá a férfira.

– Én csak… nem érdekes.

Szinte sajnálta, hogy nincs nála egy Gréte fénykép. Most adott volna egyet az előtte tébláboló férfinak. Vagy várjunk…! A múlt heti előadás után valaki nála felejtett egyet.

Turkálni kezdett a táskájában.

– Pillanat! Van nálam egy fénykép.

– De…

– Várjon, megtalálom.

– Művésznő…

– Egy pillanat…

– Művésznő, nem kell fénykép. Már elnézést, de szerintem maga csapnivaló színész.

Elkerekedett szemmel nézett fel a férfira.

– Tessék?

– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de maga pocsékul játszik.

Az esőcseppek harci ritmust doboltak az esernyő vásznán.

– Hát ide figyelj, kisfiam… – kezdte a művésznő és egy ideig nem vett levegőt.

*

Február 22-én tartják a „Légy szerény” napot. Ünnepelni úgy kell, hogy elismerjük mások teljesítményét, és magunkba nézve elfogadjuk saját tökéletlenségünket, hibáinkat, esendőségünket.

Csakhogy valóban szerénynek lenni egyáltalán nem könnyű feladat. Ember legyen az, akinek őszintén sikerül.