A buli elfajult. De hát ez a korral jár, gondolta Líviusz, és beidőzített volna egy új számot a lejátszóban, de a felénél elakadt.
– Te, ezt hogy kell? – nézett fel megjátszott elkeseredéssel.
– Na, mi van? Nem mennek a régi cuccok? – lépett mellé Lina, és egy mozdulattal, pontosabban pöcköléssel elintézte, amit ő fél percig sem tudott felfogni.
– Mert ne nem ittál, vagy nem eleget – vont vállat Líviusz látványosan, de valójában nem nagyon zavarta a dolog.
Kint besötétedett, és az esti fagyok elmaradtak ugyan, de már a közelben ólálkodtak. Lassan párásak lettek az ablakok. Új szám találta meg magát a lejátszási listában. Vajon mit csináltak régen, amikor még úgynevezett kazettás magnók rángatták szánalmas kis mágnescsíkjaikat lejátszás gyanánt. Az analóg kor valószínűleg analóg bulikat eredményezett. Nem volt spontaneitás, ami sorban jött a kazettán, az zajlott a szobában. És még az öregek mondják, hogy ez a kor eszközfüggő. Hülye öregek.
Líviusz körbenézett a barátain, akik önfeledten táncoltak. Régen látta őket ilyennek. Mert bár a kor fiataljai mind meggondolatlan, csak a jelennek élő suhancok, azért a jelenlévők közül egyet sem ismert, aki ne tekintett volna valahogy a jövőbe. Persze ki így, ki úgy, de azért tekintett.
Lement a szám.
– Fuh, ez imádom – kiáltott fel a szoba távoli sarkából Őszike. – Hangosabban!
Őszike mondjuk minden számot imádott, de tulajdonképpen ezért lehetett őt igazán szeretni.
Líviusz feltolta a hangerőt. Üres volt a ház, megtehette, akinek nem volt ma ott a helye, az nem is volt jelen.
Nyolc idétlen bakkecske ugrált a sötétben. De hát, ha jó szám volt, most mit lehet tenni? Eszébe jutott egy szám. Tíz másodpercbe telt, mire megtalálta és beillesztette a listába. Imádta ezt a kütyüt. Régen hogy a fenébe éltek nélküle? Persze minden nélkül lehet élni. Egy a lényeg: ne tudja az ember, hogy mi nincs. Amíg nem tudod, hogy mi hiányzik, addig nem is hiányzik.
Ismeretlen szám szállt két lábbal a party gyomrába.
– Ez mi ez a fos? – hördült fel Fülöp.
– Nem az, most találtam! – sikoltott Őszike. – Hallgassátok meg! Nagyon jóóóó!
Őszike sikoltani is nagyon tudott.
A zene ugyan nem volt rossz, csak valahogy nem illett oda. Osztályidegen. Az ősidőkben volt egy ilyen kifejezés, már régi könyvek lapjain porosodik egy ideje, gondolta Líviusz. Szerette a történelmet. A tánckedv minden esetre lelohadt. A társaság az asztal felé vette az irányt. Még jó, hogy hideg volt a sör, és még nem fogyott el a rövid.
Líviusznak melege lett. Szellőztetni kéne. Már majdnem elindult a teraszajtó felé, amikor a „nagyon jóóóó” számot felcserélte egy tényleg jó.
Többen felhördültek.
– Az igen! – bólintott elismerően Fülöp, és úgy kapta el Őszike derekát, hogy az még vihogni is elfelejtett. A bevezető néhány taktus alatt megtalálták egymást. Fiúk lányokkal. Persze lehetne máshogy is, de most ezt dobta a gép, a biológia az biológia, amit nem érdekelnek az emberi előítéletek, teszi a maga dolgát és közben azt gondolja, hogy „le vagytok ti szarva, kis barátaim”.
A többiek már összesimulva táncoltak, de Líviusz még matatott egyet a kütyün, mivel további két szám is eszébe jutott.
– Gyere már! – állt elé Frida.
– Igenis!
Táncolni kezdtek. Líviusz maga előtt érezte Frida testét. Élő volt, igazi hús, párás lélegzet, a hangszórokon túli szívdobogás, semmi pixel. Ez bizony nem hülyeség. Az öregek rogyásig ezt csinálták kamaszként. Boomerek, Ikszek, Milleniumosok. Ha ez mindenkinél így ment, akkor nem csoda, hogy túlnépesedik a Föld.
Körbenézett. Párok andalogtak a sötétben. A barátai.
Becsukta a szemét.
– Jó zene! – súgta Frida.
– Ez is meghalt már.
– Ja, tényleg.
– Ahogy az előző hat is, Freddie Mercury, Whitney Houston, Michael Jackson, Marie Fredriksson…
– Az ki?
– A roxettes nő…
– Aztán ott van David Bowie, Prince…
– Jó, inkább táncoljunk.
Líviusz befogta a száját, tovább terelgette Fridát, és átadta magát az érzésnek, ahogy az Older újra végigzongorázott emlékein.
– Te!
– Na?
– Reggel bevetted a vérnyomáscsökkentődet? – kérdezte Frida az utolsó akkord után.
– Aha – Líviusz még mondani akart valamit, de Michael Jackson hangosabb volt és bejelentette, hogy még mindig nem tudja túltenni magát valakin.
Őszike visított.
– Na, gyere, még egyet! – nyújtotta kezét Frida.
Líviusz meghajolt és arra gondolt, hogy igaz, ami igaz, a legtutibb házibulik ötven környékén kerekednek elő a semmiből, de ha egyszer öregek lesznek, akkor minden ilyen duplának számít majd.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A forrás 1.(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)