A hivatal épülete előtt hömpölygött a tömeg. Ügyfélszolgálati időben nyitva tartó kávézó vérfrissítést fecskendezett a járókelők üveges tekintetébe. Forgóajtó pörgette ki rulettkerékként az elhasználódott, már semmire sem jó ügyfeleket.
Kocsmányos úr megállt egy kirakat előtt. Már végzett. Bőrén érezte a nyomtatványok, szabályok és kitételek érdes fogalmait, és az ügyintéző nő általános undorát, de persze tudta, hogy az nem ellene irányult, hanem az élet ellen, amely az asztal mögött egymást váltó emberek szenvedésén, akaratán és főleg nyomorán keresztül kapott az arcába immár két hosszú órája a hivatalnok.
Kocsmányos úr ideges volt, de érezte, hogy ebből nem lesz megnyugvás. Az ügy még tart és a belátható jövőben – mintha bármit is láthatna előre – nem kerül elrendezésre. A kávézót nézte és a vérnyomására gondolt. Nem tudta eldönteni, hogy teste vagy az elmeállapota a fontosabb. Táskájában ott lapult az akta, és a kitöltetlen rubrikák – minden üres kis terecske újabb évezrednyi szenvedést jelentett.
Mélyet sóhajtott, de ez nem lendített túl sokat a helyzeten.
Egy öltönyös férfi állt meg mellette. Mobilját füléhez tartva kimérten beszélt valakihez. Kocsmányos úr nem akart hallgatódzni, de a levegő vezette a hangot, erről igazán nem tehetett.
– Értem, uram! – válaszolt a férfi higgadtan.
Csodálatos önuralom. Nem ide való. Talán külföldi… biztosan az, csak tud magyarul.
– Értem uram. És ön szakértő?
Kocsmányos úr azon kapta magát, hogy szerette volna hallani a választ. Hallani akarta, ahogy a férfi – úgy képzelte, hogy férfiról van szó – igent mond. „Hogyne, persze! Az vagyok. Beszéljük meg…”
– Értem. Tehát van róla papírja. Látott már ilyet.
Hogyne láttam volna, képzelte el Kocsmányos úr a választ. Mindjárt megbeszélnek egy találkozót, összefutnak, és ketten megoldják a dolgokat. Tervet készítenek, rubrikákat töltenek ki, hogy ne maradjanak azok üresen, mert az bűn és vétek. Legalábbis ebben az épületben. Az élet így is mehet előre, sőt, így megy, ahogy a mellékelt ábra mutatja.
– Szóval, akkor ért hozzá. Rendben – bólogatott az öltönyös. – Ha ezt mondja, akkor rendben. Én elhiszem.
Kocsmányos úrnak tulajdonképpen jó kedve lett. Lehet így is.
– Akkor délben találkozunk…
Így van. És jöhet a rubrikatöltés.
– …lemegyünk ketten az alagsorba, és ön, mivel szakértő, megnézi a kazánt, aztán mehet szépen a anyjába – mondta az öltönyös szenvtelen hangon, befejezte a beszélgetést és beviharzott a kávézóba.
Na, igen, már azt hittem… gondolta Kocsmányos úr, végül is… jó ez így… legalább nem lepődtem meg.
Oberon álma 2. rész(8)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)