Egy teljes hónapja nem kaptak hírt kintről. Aki kiment, nem jött vissza. Úgy tűnt, hogy a völgyön túli vadvidék mindent és mindenkit magába szippant. Lassan beletörődtek a sorsukba. Az élet nem állt meg a házak között, enni is volt mit, és a hőség is elviselhető volt a közeli erdő miatt. Kétszáztizenhat fő. Nem volt sok, de pont elég ahhoz, hogy megéljenek, és ne féljenek túlságosan.
Léla volt talán az egyetlen, aki nem adta fel a reményt. Nap nap után járta körbe a házakat és próbálkozott. Mindenki beengedte. A család fogalma átértékelődött azokban a napokban, így Léla mindenhol családtag volt. Egy készüléket keresett. Bármit, amivel híreket kaphat a völgyön túlról. Eleinte a telefonokat gyűjtötte be, de kísérlete hasztalannak bizonyult. Az akkumulátorok hamar meghaltak, töltésről pedig szó sem lehetett. Áram nélkül hallótávolságig létezik csak kommunikáció. Ez olyan alapszabály volt, amiről addig senki sem tudott. Elemeket talált ugyan, de ennél többre nem jutott. Egy ideig még szálltak gépek a magasban, de lassan lekoptak azok is az égről, és maradtak a madarak. Léla nem adta fel, bár az elmúlt hetekben inkább csak a kitartása vitte tovább, mintsem a hite. Végül is, gondolta, mindegy, hogy mi hajt. A lényeg, hogy csinálom tovább. Éppen Jordán padlásán matatott, amikor zajt hallott az utcáról. Valaki a nevét ordibálta.
– Mi van, Benignusz? – nézett ki a padlástér kutyaóljának ablakán.
– Gyere, jött valaki. Téged keres.
– Ki?
– Nem tudom. Nem beszél.
– De mit mond?
– Most mondtam, hogy semmit. Jönnél?
Futva tették meg a főtérre vezető kis szakaszt. Akik a házak körül tevékenykedtek, mind ott voltak, de nem egy mezei munkás is megjelent már a falu határában. A kör közepén egy férfi állt. Szerszámos táska lógott a válláról. Kopott kezeslábast viselt, kijárt bakancs volt a lábán. Mély barázdákkal szabdalt, morcos arccal álldogált a tömeg közepén.
– Ki maga? – kérdezte Léla. Végül is, ő volt ennek a kis társadalomnak a hallgatólagos vezetője.
A férfi mogorván nézett a köré gyűlt emberekre.
– Maga itt a főnök?
– Ez nem egy cég. Már nincsenek cégek, ha nem tudná – válaszolta Léla. Nem szerette, ha főnöknek hívják, pedig elég sokan tekintettek rá így.
– Higgye e’, én jobban tudom, hogy mi van és mi nincs, mint maga.
– Azt el is hiszem. Honnan jött?
– Onna’ – mutatott a völgy felé a férfi.
– A lenti faluból?
– Ja.
– És mi van a lenti faluban?
– Ez meg az. Nincs hozzá közöm.
– Nincs?
– Há’ nincs.
– Azért elárulhatná, hogy mégis mi van a világban, mert mi nem igazán tudjuk. A völgyön túl…
– Oda ne menjenek. Nem ajánlatos.
– Ezt mi is észrevettük. Meg tudná mondani, hogy miért?
– Na… akkor mondanám, hogy mi köll?
– Ezt nem értem.
– Köll vécépapír, egy ócska elektromotor, kábel, ceruza, biztosítótű, ócska régi hifi, borotvapenge, női is jó, és bármilyen elektromos szirszar… mosógép, bármi, amit régen a konnektorba dugtak és mozgott valamije.
– Azt ugye tudja, hogy nincs áram?
– Nem áramot kértem, hanem ezeket. Ja, és elem is köll. Az viszont tényleg köll.
– Elem van, de nem adunk.
– Nem viszem el, csak köll. Na, akkor hozzák ide.
– Azért mégis jó lenne tudni, hogy ki maga és mit akar.
– Én semmit se akarok. Higgye el, legszívesebben otthon lennék.
– Akkor miért nincs otthon?
– Mer’…
– Mert?
A férfi megvonta a vállát és úgy válaszolt, mintha a fogát húznák.
– Mer’ én hordozom a világot.
– Ezt most nem értettem.
– Nem baj. Hol dolgozhatok?
– Mit akar csinálni?
– Maga mindig ennyit kérdez?
– Én? Ennél sokkal többet kérdeztem régen.
– Tanár vó’t mi?
– Az.
– Na, akkor hol dolgozhatom?
Léla megcsóválta a fejét és a körülötte állókra nézett. Az arcokon inkább kíváncsiság ült, mintsem félelem.
– Mégis, mit akar csinálni? – fordult újra a férfihoz.
– Ne nyagasson má’, inkább adjon egy asztalt. Akár ide is kihozhatja, ha fél beengedni.
– Nem arról van szó, hogy félek…
– Jó, akkó’ gyerünk – bólintott a féri és a faluházra mutatott. – Az ottan a közösségi ház?
Még mielőtt Léla válaszolhatott volna a férfi elindult az épület felé.
/
Fél órába telt, hogy összehordják a kívánságlistát. A férfi eközben kipakolt az asztalra, amit önhatalmúlag elfoglalt az ebédlő közepén. Kézi hajtású ósdi fúrógép, fadarabok, öngyújtó és egyéb szerszámok kerültek elő a táskából. Mindent szép sorrendbe állított, mintha műtétre készült volna. Léla le sem vette róla a szemét. Amikor összegyűlt minden, a férfi szárazon biccentett egyet.
– Akkó’ mindenki kifele! Egyedül szeretek dolgozni.
– Azt azért már csak nem… – emelte fel hangját Benignusz, de a férfi nem várta meg a mondat végét.
– Kifele, vagy nincs világ.
Kimentek.
Már senki sem dolgozott. Mind a kétszáztizenhatan néma csendben várakoztak a főtéren. Halk suttogások, semmi több.
– Belessek? – kérdezte Gerő, a falu rossza. Tíz éves volt, de már most veszélyes. A szülei valahol kint rekedtek. Most Benignusznál lakott.
– Gerő, viselkedj – horkant fel Benignusz.
– Amit azt illeti – vont vállat Léla –, ez annyira nem is rossz ötlet.
A kölyök kacsintott, és az ebédlő ablakához óvatoskodott. A falhoz lapult, mint a filmekben, majd óvatosan emelte fel a fejét, hogy beleskelődjön. A hirtelen szélesre táruló az ablak éppen csak elkerülte a kém fejét. Gerő felkiáltott meglepetésében, de aztán valami más zaj is eljutott a várakozók füléig. A hang az ablakon túl keletkezett. Nem volt erős, de ahhoz elég határozott, hogy mindenki jól kivehesse.
– Halló, világ! Ez a völgy vészhelyzeti rádiója a 109.5-ös frekvencián. Híreket mondunk…
Nem mentek be az ebédlőbe. A világ kijött hozzájuk a térre.
Hogy a férfi, aki elhozta hozzájuk mikor ment el, arra senki sem emlékezett.
*
Február 13. A rádió világnapja.
Az idei évforduló a „Rádió és a klímaváltozás” nevet kapta.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!