Edmond nem is próbált ellenállni a fájdalomnak, ha fáj, hát fáj. Az élet már csak ilyen. Fájdalmasan rövid. Nehezen vette a levegőt. Lassan vége lesz ennek az egésznek. A kórház plafonján sápadt csíkot húzott a lemenő nap. Vanília sárga, gondolta, és halványan elmosolyodott. Nem volt benne túl sok megbánás. A kihagyott lehetőségek a szabad emberek terhei. A szolgák teheri a szabad emberek. Egyszerű a dolog. Ezt még ő is megértette.
Köhögött egyet és letörölte a vért. Tényleg vége. Talán még egy nap. Vagy holnap hajnalban. Ebben legalább egyenlőség van. Mindenki olyan napszakban hal meg, amikor éppen elfogy az út a lába alól. Persze az út hossza, no, az már más kérdés. De az ilyesmin nem szabad rágódni. Sőt, kifejezetten ártalmas. A rabszolgák legnagyobb fájdalma a szabadság délibábja. Ha nincs délibáb, akkor nincs fájdalom. A világ rászűkül az egyszerű van-ra, és minden a helyére kerül. Nem fáj, ami elérhetetlen, mert nem akarod elérni. Csak az fáj, ami éppen fáj. Például a test. Ez elérhető.
Egy nővér kukkantott be a kórterembe. Körbenézett az ágyakon. Senki sem halt meg. Minden rendben. Már ott sem volt.
A sápadt napcsík arrább mászott egy kicsit. Feltolultak benne az emlékek. Kényszeríteni kell magát arra, hogy ne gondoljon rájuk. Nem szabad. Ami nem elérhető, azon nem szabad tűnődni. Semmi sem fáj jobban, mint az, amit elérhettünk volna, de nem tettük meg. Ezért, éppen ezért kell miden rabszolgának tudatosan, akarattal ellenállnia a kísértésnek, hogy elhiggye: volt lehetősége valamire, amit nem ragadott meg. Nem szabad. Tilos! Nem halhat meg úgy, hogy ezt érzi. A keserű halál talán még jobban fáj. Inkább legyen békés. És a békéhez beletörődés kell. Nyugalom. Lemondás. Sok lemondás. Le kell mondani minden haragról, minden ellene elkövetett igazságtalanságról, minden másodpercről, amit azzal töltött, hogy kisemmizték. Mert ez nem igaz. Egy rabszolgát nem lehet kisemmizni. Ha ki lehetne, akkor az azt jelentené, hogy igényei voltak, hogy vágyai voltak, hogy igaza volt. De nem jelentheti azt. Éppen ez a lényeg. El kell engedni mindent. A világ úgy jó, ahogy van. A rend helyes. Az igazságtalanság törvényszerű. Minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben van.
Mélyet sóhajtott, de ettől köhöghetnékje támadt. Fájt mindene. Biztos a múlttól.
Elmerengett az elengedés mibenlétén. Az elengedés tulajdonképpen olyan megbékélés, mely elfelejt mindent, ami fáj. Akkor is, ha az jogosan fájt. Akkor is, ha nem érdemelte meg a fájdalmat. Az elengedés tulajdonképpen akaratlagos amnézia, lemondás a múltról és a jövőről. Aki meg akar békülni, annak el kell felejtenie önmagát. Ilyen egyszerű. De aki elfelejti önmagát, annak mi marad?…
Valaki felnyögött a kórteremben.
… Hát nem sok. Annak marad a nyugalom. Marandnak a sárga csíkok a falon, a csend és a zaj, marad a könnyűség, mely felszabadítja múlt és jövő felelősségei, terhei és vágyai alól. Maradnak a nyugodt lélegzetvételek, a csendes, felhőtlen várakozás, a test érzetei.
A test érzetei!
– Hozhatok valamit, Edmond bácsi? – szólalt meg közvetlen a füle mellett valaki.
Oldalt fordította a fejét. Az a fiatal nővér volt, aki pár napja kezdett a kórházban. Kedves lány volt. Az arca még nem hazudott. Azt mutatta, hogy csak órái vannak hátra.
– Egy vanília fagylaltot – mondta anélkül, hogy gondolkodott volna.
– Rendeben, ha tudok ebéd után hozok – mondta a lány. – És ha nincs vanília?
– Akkor ne hozzon. A vanília a lényeg.
A lány bólintott és a következő ágyhoz lépett.
+++
Estig várt, de senki sem lépett oda hozzá. Nem baj. Egyáltalán nem baj. Így lesz a jó, gondolta. Az íz… áh, az íz csak visszarángatta volna oda, ahonnan az előbb szabadult. Majdnem elrontott mindent… majdnem…
– Edmond bácsi! Itt van – suttogta a lány.
elmúlt éjfél. A kórteremben vagy aludtak, vagy haldokoltak. Egyiket sem zavarja meg az ember zajongással.
Kiskanalat érzett a szájánál, aztán elárasztotta az íz. Egyetlen falat elég volt. Sírni kezdett. Azért ez mégis… ez mégis az ő íze, ugye? Elengedés ide vagy oda. Azért ez mégis Edmund íz. Akkor is, ha senki sem tudja. Akkor is. Bizony még akkor is.
*
Július 23. A vanília napja
A vanília története a fűszer fejedelmi származásától egy zseniális, rabszolgasorban élő kisfiú küzdelmes és igazságtalan sorsáig vezet. A növény eredetileg Közép-Amerikából, a mai Mexikó területéről származik, ahol az őshonos totonákok és aztékok szent növényként tisztelték, és csokoládéitalaik ízesítésére használták.
Európába az 1520-as években, a spanyol hódítók közvetítésével került, nevét is a spanyol „vaina” (tok, hüvely) szóból kapta. Bár a franciák és spanyolok megpróbálták saját gyarmataikon is termeszteni a méregdrága fűszert, a növények Európában és a tengerentúli szigeteken ugyan szépen virágoztak, de gyümölcsöt egyáltalán nem hoztak. Ennek oka a virág különleges szerkezetében rejlett: egy vékony hártya elválasztja a hím portokot a női bibétől, megakadályozva az önbeporzást. Mexikón kívül pedig nem éltek azok a kisméretű, őshonos Melipona méhek, amelyek ezt a hártyát képesek lettek volna megkerülni.
A botanikai rejtélyt végül 1841-ben egy mindössze 12 éves, fekete bőrű rabszolgafiú, Edmond Albius oldotta meg Île Bourbon szigetén (a mai Réunionon), amely akkoriban francia gyarmat volt. Albius rájött, hogy egy egyszerű fűszállal vagy bambuszszilánkkal óvatosan fel lehet emelni a virág belsejében lévő hártyát, majd hüvelykujjal rá lehet nyomni a polleneket a bibére. Ez a gyors és hatékony kézi beporzási módszer tette lehetővé, hogy a vanília a világ más részein is teremjen. A módszer 185 éve, a mai napig teljesen változatlan maradt. Ezen történelmi háttér miatt nevezik a Madagaszkáron és a környező szigeteken termő, rendkívül intenzív és édes ízvilágú Vanilla planifolia fajtát a mai napig Bourbon vaníliának.
A zseniális felfedezés ellenére Edmond Albius sorsa tragikusan alakult. Mivel rabszolga volt, nem birtokolhatott szabadalmat, és a találmányáért semmilyen pénzbeli jutalmat nem kapott. Csak hét évvel később, 1848-ban szabadult fel, amikor a francia gyarmatokon végleg eltörölték a rabszolgaságot – ekkor kapta az „Albius” (fehér) vezetéknevet is. Sikere ráadásul hatalmas irigységet szült: egy neves francia botanikus, Jean-Michel-Claude Richard megpróbálta magának követelni a dicsőséget, azt hazudva, hogy ő tanította meg a módszert a kisfiúnak. Bár Edmond egykori gazdája megvédte a fiú igazát, a gyarmati rasszizmus még évtizedekkel később is olyan cikkeket szült, amelyek azt hazudták, hogy Edmond valójában fehér bőrű volt. A történelmi források és a helyi lapok beszámolói alapján közvetve a szélsőséges szegénység, a nélkülözés és a kemény fizikai munka okozta kimerültség vezetett a korai halálához.
Edmond 1880. augusztus 9-én hunyt el Sainte-Suzanne közkórházában, miközben az általa feltalált technika dollármilliárdos profitot hozott a francia államnak és a világ ültetvényeseinek.
*
Miután a spanyolok behozták a vaníliát Európába, a francia cukrászok kezdték el először tejjel, tejszínnel és tojássárgájával kombinálni. Párizs híres, ma is működő kávézója, a Café Procope (amelyet a szicíliai Francesco Procopio del Coltelli vezetett) az 1700-as évek elején tette népszerűvé a fagyasztott, krémes desszerteket az európai elit körében. Ekkoriban jelentek meg az első vaníliás ízesítésű tejes fagyik is. Edmond akár ehetett is vanília fagyit. Bár valószínű, hogy nem evett.
