Beléptem a boltba. Sokan vásároltunk. Hát igen, a bolt a világvége lakmuszpapírja: minden ott látszik meg legelőször, és most még nem látszott semmi. Céltudatosan cikáztam a polcok között, de így is lassúnak számítottam régi önmagamhoz képest. Volt idő – és ezek nem évtizedekben voltak mérhetők –, amikor nagyjából tudtam, mi mennyibe kerül, ismerős áruval pedig egyszerűen nem vacakoltam: olvasatlanul landolt a kosárban, annyi amennyi. De manapság az ember keze előtt a szeme jár. Apró árcímkéken motoz szüntelen.
A hűtőpultnál járatam, amikor megszólítottak. Idős hölgy volt. A nyugdíj lét már régi szokásává vált, ebben biztos voltam. Vállamig ért. Onnan nézett fel a számára elérhetetlen magasságokra, ahonnan tejfölös dobozok néztek vissza rá.
– Fiatalúr, segítene? – kérdezte kedvesen.
Segítettem, és közben átbeszéltük a tejfölök fajtájit és azok rigolyáit. Régen így beszélgethettek a tehenekről, vagy a baromfiról egy vásárban. Manapság konzervállatokról osztjuk meg tudásunkat.
Tovább böngésztem, de a csemegepultál újra összefutottunk.
– Menjen csak elém, kedves – mondta a néni. De jó lenne, ha nem lennék undok öregember, ha csak félig lennék olyan kedves, mint ő, jutott eszembe futólag. Átbeszéltük a párizsikat is, és azt, hogy okos beosztással hány deka tart ki egy hétig.
Most a néni sodródott el mellőlem. Uszadékfák egy élelmiszerfolyóbban.
A tésztáknál jártam – de hát mennyibe kerül már!, lassan megéri otthon nyújtani –, aztán valahogy a fűszereknél találtam magam.
– Kedves! – hallottam meg a hátam mögül.
Egyetlen pillanatra ideges lettem. Talán ez már zaklatás, vagy az én türelmem vált röviddé, mint egy leégett gyufaszál? A másodikra tippeltem. Ha most ilyen vagyok, ok és értelmes indok nélkül, akkor nincs esélyem az undokság elkerülésére. És különben is, az ember addig nevelje magát, amíg arra képes. Addig van remény a változásra, míg észrevesszük, hogy milyenek vagyunk. Utána már csak az éles, ösztönös farkasüvöltés zengi be tudatunk sivár pusztaságát.
– Parancsoljon – néztem a nénire.
– Levenné azt a ketchupot? – mutatott egy ismét elérhetetlen magasságban trónoló tubusra.
A néni nyilván utazik azokra, a dolgokra, amiket nem kaphat meg. Felnyúltam érte.
– Köszönöm, kedves – mondta mosolyogva.
Én egyáltalán nem vagyok egy kedves ember, gondoltam. Már erre az apró gesztusra is kényszerítenem kellett magam. A világom el van veszve.
– Nincs mit – mondtam mindenesetre.
– Tudja, azért veszek ilyen kis tubust, mert ez – a tubus jóval nagyobb kiszerelésű cégtestvérére mutatott – pokoli drága.
Biccentettem és a soha be nem következő nyugdíjas éveimre gondoltam – az én életem nem biztosít tisztes nyugdíjat számomra –, és arra, hogy talán már most rá kéne szoknom az „egy hétig ki kell tartson” elvre. Ránéztem a félkilós flakonra, melyről a néni lemondani kényszerült. Akkor fogtam fel, hogy talán nem is érti… talán nincs vele tisztában.
– Azt ugye tudja, hogy ez olcsóbb? – néztem rá komolyan.
– Nem az – ingatta fejét. – A kicsi ötszázhatvan forint ez meg kilencszáz.
Bólintottam egyet, tulajdonképpen magamnak. Nem értette.
– Nézzük meg együtt – mondtam és a kis tubus alatti árcetlire mutattam. – Ha ebből a tubusosból vesz egy kilót, az 3400 forint lesz. Ezt tetszik érteni, ugye?
– Igen, de egy kiló nagyon sok.
– Nem kell megvenni. Most csak feltételezük, hogy megveszi.
Láttam, hogy a néni szeme megrebben a feltételezzük-től, de bólintott.
– No. Ha ebből a nagy flakonosból veszünk egy kilót, akkor 1400-at fizetünk.
A néni zavartan nézett rám. Ha tanár lennék, akkor ez lenne megértés előtti pillanat, és imádnám látni a diákjaim arcán.
– Azt akarja mondani, hogy… – kereste a szavakat.
– Igen, azt. Ha a flakont veszi, akkor most háromszáz forinttal többet fizet ugyan, de tulajdonképpen felébe kerül, mintha a tubust veszi. Sőt, mondok valamit. – Egy közeli mezei ketchupot vettem le a polcról. – Ha nem ragaszkodik a márkához, akkor ez a flakon majdnem harmadába kerül annak a kis tubusnak. Érti? – Tétován bólintott. – A kilónkénti árat nézze ezentúl, jó?
A néni megbabonázva hasonlította össze az árcetliket.
– Az anyjuk valaga – suttogta az orra alá. Kuncogni kezdtem. – De miért? – nézett rám felháborodva.
– Mit miért?
– Miért van ez?
– Hát… azt mondanám, hogy mert így jobban járnak – vontam vállat. Nem akartam belemenni mélyen a marketing és a fogyasztói világ álságos zegzugaiba.
– Ragadozó világ ez – nézett rám kikerekedett szemmel.
– Ragadozó? – néztem vissza rá meglepődve.
– Az. Ha nem gondolkozol, csapdába csalnak és élve megemésztenek. És még csak észre sem veszed.
– Hát, most már van ellenük fegyver – vigyorogtam rá.
– Van. Köszönöm – mondta komolyan és megfogta a kezem. – Jöjjön gyakrabban ide.
– Jövök – nevettem fel. – De nem tudnék mit mondani. Ebben a dzsungelben már nem ejtik el többé.
– Igaz. Ebben a dzsungelben nem – bólogatott.
A néni újra elsodródott mellőlem. Még kétszer láttam. Mindkétszer az árcetlik fölött körözött a szeme. Így a jó.
Hazafelé jó érzésem támadt. Végül is nem voltam nagyon rossz ember. Megeshet, hogy ezzel módosítottam valamit az idegpályáimon. Aztán az is eszembe jutott, hogy gyanútlan jókedvemben talán én magam is egy csapdában állok. És senki sem szól rám, hogy éppen élve emésztenek. Elhessegettem a gondolatot. Mást úgy sem tehettem. Ha mázlim van, egyszer valaki figyelmeztet: „Na, figyeljen ide, bácsi…”
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A forrás 9.(4)
Mélységi mámor!(4)
Álombolt(4)
Europé ajándéka 4. befejező rész(4)