Mázlink volt, stop…

Kis híja volt, hogy a folyosón nem estek egymásnak. Alex arca pulykavörössé vált. Gardiner is vészesen közeledett a robbanásponthoz.
A Western Union hatalmas épületében senkit sem érdekelt, ha egymásnak esnek. Túl sok volt a teendő minden irodában. Egy kis csetepaté nem zavar senkit, feltéve, ha nem dobálják ki egymást az ablakon.
– Még mindig azt mondom, Gardi, hogy nagy marhaság! – puffogott Alex.
– Miért lenne marhaság? Csak mert nem tudsz dönteni?
– Én nagyon is jól döntök!
Erre az eddig csendben figyelő Thomas is elnevette magát.
– Thomas, ne röhögj! – nézett rá szúrós szemmel Alex.
– Bocs, Alex, de te másfél órán át rendelsz egy étteremben. Azt nem mondom, hogy nincs képzelőerőd, de ebben nem vagy valami jó.
– Kösz a támogatást, de akkor sem tetszik.
– Százezer az százezer! – nézett a mennyezet felé Gardiner. – Egy rakás pénz. Mindent fedezne.
– Ezen nem is vitatkozunk. Azt nem értem, hogy miért százezer.
– Mert az pont árban van. Nem túl kevés, de nem túl sok. Rá fognak harapni – hördült fel Gardiner.
– Szerinted, Thomas? – nézett barátjára Alex.
– Szerintem nem tudom. Én, ha lehet, el sem adnám.
– Hát ez az! Én sem akarom eladni.
– Akkor mit keresünk itt? – nézett körbe hitetlenkedve Gardiner. – Egyáltalán, minek jöttünk ide?
– A pénzért? – mosolyodott el Thomas.
– Ja! Tényleg, de hülye vagyok! – csapott a homlokára színpadiasan Gardiner. – Elfelejtettem, hogy gazdagok lehetnénk!
Alex duzzogva nézett ki a folyosó ablakán. Egy titkárnő sietett el mellettük.
– És ha kell nekik? – kérdezte csendesen Alex.
– Akkor odaadjuk. De nem kevesebbért, mint százezer. Az hatalmas pénz, Alex.
– Tudom – bólintott a férfi.
– És ha kevesebbet mondanak, akkor még mindig elfuthatunk – suttogta Thomas Alex fülébe. Nevettek.
– Ha ez bejön, akkor veszek egy házat – sóhajtott Alex. – Sőt! Ha igent mondanak, akkor egyenesen Mabelhez megyek, és megkérem a kezét. És gyerekeink lesznek.
– Azt is még ma? – kérdezte Thomas.
Gardiner felnyihogott, de Alex nem törődött vele. Mabelen járt az esze, és a pillanaton, amikor kilép az épületből az aláírt szerződéssel, bevágja magát egy kocsiba, és meg sem áll a lány házáig. Elképzelte az esküvőt, a nászutat, azt, hogy beköltöznek az új házba.
– Alex! Jól vagy? – kérdezte Thomas.
Gardiner félreértette a helyzetet, mert Alex mögé lépett, kezét rátette barátja vállára, és mély megnyugtató hangon szólalt meg: – Figyelj, Alex! Ez hatalmas ugródeszka lesz. Saját labort, műhelyt, irodát vehetsz. Évekig dolgozhatsz a találmányaidon, amik egytől egyig zseniálisak.
– Mi? – nézett rá révetegen Alex.
– Zseniálisak. Te egy zseni vagy. És most nem hülyülök.
– Tényleg nem hülyül – vágott közbe Thomas.
– Okos vagy, briliáns elme. A világ ezer és egy dologról megismer majd. Bízunk benned. Eddig is bíztunk. És ez a kis ügylet itt mindent a kezedbe tehet. Bízz benne, ahogy mi bíztunk benned! Százezer ezeknek nem tétel.
– És ha nem…
Az irodaajtó kinyílt. Egy titkárnő dugta ki rajta a fejét. – Uraim! Orton úr már várja önöket.
Az iroda hatalmas volt. William Orton egy hajó méretű íróasztal mögött ült. Nem állt fel a fogadásukra.
– Uraim! Foglaljanak helyet!
Thomas leült. Hozzá volt szokva az ilyen helyzetekhez. Gardiner is csatlakozott hozzá, de Alex állva maradt.
Orton nyugodt pillantásokkal nézett végig rajtuk, majd megköszörülte a torkát.
– Átnéztem az önök kis találmányát.
– Nem kicsi! – mondta halkan Alex.
– Azért nem is nagy. Ha jól értem, akkor azt várják tőlem, hogy száz, tehát százezer dollárért átvegyem az ön nevére bejegyzett szabadalmat.
– És a hozzá tartozó szabadalmakat is, igen – bólintott Thomas kimérten. Ő volt közöttük az egyetlen valódi üzletember.
– Értem. És úgy gondolják, hogy ez nekem megéri.
– Hát, ez eléggé nyilvánvalónak tűnik – szólt közbe Gardiner. Kezdett vörösödni a nyaka.
– És mégis miből gondolják ezt? – kérdezte Orton.
– Mert ez a „kis” találmány megváltoztatja a jövőt – vette át a szót gyorsan Thomas, mielőtt Gardiner belemelegedett volna.
– Azt a jövőt, ami már ki van találva?
– Hol van kitalálva az, hogy ezentúl akkor is beszélgethet valakivel, ha az nincs is ott? – hördült föl Gardiner. – Biztosan megértette a szabadalmi leírást?
– Pontosan értettem – válaszolt fagyosan Orton. – És azt is értettem, hogy maguk meg akarnak kopasztani ezzel a semmiséggel.
– Kopasztani? Akkor mégsem értette…
– Érdekli vagy sem? – vágott közbe Alex, aki még mindig az üres szék mögött állt.
Orton hátradőlt. Látszott rajta, hogy nem egyszer sétált már ezen a kegyetlen vidéken, és az is, hogy kedvelte azt, ami ilyenkor történt.
– Uraim! Ez a találmány halálra van ítélve. Idiótán néz ki. És nem értem, hogy ki akarna ilyen haszontalan, kényelmetlen eszközt használni ahelyett, hogy az Államok bármelyik városában érthető, tiszta és írott üzenetet kapna és küldene. Ha ezt meg tudják nekem válaszolni, akkor még gondolkodom a dolgon, de persze azt sem százezerért.
– Él az anyja? – kérdezte Gardiner.
A szobában megfagyott a levegő.
– Uram, nem értem a kérdést – hajolt előre fenyegetően Orton.
– Mármint a közelben él? – tette hozzá Gardiner.
– Nem – válaszolt hűvösen Orton.
– És ha azt akarná tudatni vele, hogy megszületett az unokája, akkor mit választana? A fülébe kiabálná boldogan, örömmel, hogy „Nagymama lettél, Orton mama!” és hallaná, hogy a kedves mamája sír az örömtől, vagy ehelyett küldene egy táviratot, hogy „Drága mama, stop, unokád lett, stop, mind örülünk, stop.” Ő meg visszaküldené, hogy „sírok, stop, hüpp, stop, hüpp, stop, hüpp, stop”. Melyik lenne jobb?
– Na, kifelé! – sziszegte Orton.
– De azért válaszolhatna! – állt fel Gardiner.
– Tűnjenek el ezzel a gyerekjátékkal, míg szépen vagyunk!
Thomas ráérősen állt fel, megigazította nadrágját és az ajtó felé indult.
– Miért nem válaszol? stop – kiabálta Gardiner az ajtóból.
– Kifelé! – kiáltotta Orton.
– Úgy érti, hogy „Kifelé!, stop?
– Gyere már! – karolt bele Alex.
– De hát ez nem lát az orránál tovább! stop. Százezerért megkaphatta volna, stop.
– Hívom a rendészt! – üvöltött Orton.
– De táviraton hívja! „Jöjjön azonnal, stop. Agyvérzésem van, stop.
Gardiner folytatta volna, de Alex és Thomas együttes erővel kituszkolták az irodából.
– Hát ez nem jött be – lihegte Gardnier.
– Hát nem. Főleg miattad – mondta Alex.
– Nem! Ez akkor sem vette volna meg, ha lenyaljuk a csizmáját – rázta meg fejét Thomas.
A folyosón titkárnők cikáztak. Az ajtó mögül még hallani lehetett Orton üvöltözését.
– Menjünk, mert még küld egy táviratot a portának – vigyorodott el Garnider.
Nevettek.
– Akkor Mabelnek lőttek? – kérdezte a lépcsőházban Thomas.
– Frászt! Kell nekem az a nő – nézett rá Alex.
– Na! Csak ilyen határozottan tovább! – csapta hátba Gardnier.
Bár esőre állt, Alex mégis úgy döntött, hogy a pályaudvarig gyalog megy. Össze kellette szednie a gondolatatit, és a jövő sem tűnt olyan fényesnek, mint fél órával ezelőtt.
*
1922. augusztus 2-án halt meg Alexander Graham Bell. 1876. március 7-én kapta meg az 174.465 számú (sokak véleménye szerint a valaha bejegyzett legértékesebb) szabadalmi jogot a „telefon”-ra. 1876-ban két barátjával és üzlettársával (Gardiner Greene Hubbard, Thomas Sanders) felkeresték a Western Union-t (az akkori legnagyobb távirati vállalatot), és felajánlották a szabadalmat 100.000 dollárért. A cég meglehetősen pökhendi vezetője, William Orton, gyerekjátéknak csúfolta a telefont, és egy feljegyzésében ennyit rögzített az ügyről: „nem értem, hogy ki akarna ilyen haszontalan, kényelmetlen eszközt használni ahelyett, hogy az Államok bármelyik városában érthető, tiszta és írott üzenetet kapna és küldene”.
Az üzlet nem jött létre, de az elkeseredett három barát hamar rájött, hogy ez volt életük legnagyobb szerencséje. Két évvel később Orton 25 millió dollárt ajánlott nekik (sőt be is perelte Belléket), azonban akkorra Bellék már megalapították a Bell Telefontársaságot (1877). A per után (melyet Bellék megnyertek szabadalmi jog megsértése címén) a Western Union 1879. november 10-én beleegyezett, hogy örökre kivonul a telefon üzletből. 1885-ben Bell cége átalakult, és megszületett belőle a máig is virágzó Amerikai Telefon és Távirati Tárasaság, az AT&T.