70 perc (egy fontos napra)

Kint komoly kánikula tombolt. Kinyitotta a szemét. Inge még nem ébredt fel a délutáni szunyókálásból. Kisurrant az ágyból és két fokkal lejjebb nyomta a légkondicionálót. Huszonhat fok. Ennyi elég is lesz. Szerette nézni, ahogy Inge alszik. Egy ideig csak ült az ágy szélén, és nézte a nőt. A lepedő gombócba gyűrődve szorongott jobb térde alatt.
Ha Inge felébred, akkor vagy lemennek kocsival a partra, vagy elsétálnak az üdülőfalu központi medencéjéhez. Talán az lesz a legjobb. A víz langyos, de nem forró, kicsit hűtik, hogy kellemes legyen benne az úszás. Levisz egy könyvet. Inge napozni fog, ő pedig olvas. Aztán átsétálnak a bárhoz. Isznak egy sört. Ő majd nagyot kér, Inge pedig megmarad a pohárnál. A kiszolgálás mindig jó volt. Talán kettőt iszik.
Kinézett az erkélyajtón. Egy fehér golfautó suhant el hangtalan előttük. Golfautó ugyan, de legalább csöndes és környezetbarát. Soha nem akart golfozni. Nem szerette azt a sportot. Túl sok helyet igényel, túl kevés ember számára. Inge mocorogni kezdett. Talán rosszat álmodik. Az ebéd bőséges volt. Több, mint sok, de túlzottan finom ahhoz, hogy csak úgy visszaküldje az ember. És ételt nem küldünk vissza. Pazarlás lenne, és ők nem pazarolnak. Már ha megtehetik. Csendesen megpaskolta a hasát. Hát igen. A reggeli, az ebéd és a nagy semmittevés. Délelőtt olvasott és a netet bámulta. Ha nyaralnak, hagyomány szerint tartózkodik a nettől, de most volt egy kis dolga, így beszippantotta a hálózat. Nem baj. Egy délelőtt belefér. Ment a kondi, nem sültek meg, a hűtőben hűlt a narancslé és a sör, és Inge sem tiltakozott. Csókot nyomott a homlokára, és kisétált napozni a medencéhez, ő pedig dolgozott egy kicsit, megnézett egy tegnapi meccset, és már jött is az ebéd.
Még három nap itt. Csak csendesen, nyugodtan. Nincs költekezés, nincs szükségtelen fényűzés. Csupán annyit engednek meg maguknak, amennyi ahhoz kell, hogy úgy érezzék, pihennek.
– Te mit csinálsz? – kérdezte Inge.
Vajon mióta nézi őt? Persze, ha neki joga van az alvó nőt figyelni, akkor a nőnek is joga van lopva az őt figyelő férfit figyelni.
– Csendben nézelődök.
– Az jó – mosolyodott el Inge, és lerúgta maga mellől a takarógombócot.
Szerette Ingét. Szerette és tisztelte. A tisztelet nagyon fontos. Sokan félvállról veszik ezt, mert persze lakva ismerszik meg az ember, de talán ez a párkapcsolatok legnagyobb hibája. Mert valódi kapcsolat nincsen tisztelet nélkül. Akit nem tisztel az ember, azt nem tudja igazán, egyenrangúan szeretni. Ha nincs tisztelet, akkor nincs miért felnézni rá, és akire nincs miért felnézni, azt idővel nagyon könnyű semmibe venni. Ő hosszú évek óta tisztelte Ingét, mert okos volt, kedves, bátor, és nem kis mértékben azért, mert képes volt elviselni őt. Persze tudta, hogy Inge is tiszteli őt, és egymás személyének eme kölcsönös elismerése minden pillanatban összefűzte őket. Remélte, hogy Inge soha nem hagyja el. Ha egyszer mégis leakasztja a szögről a kabátját, akkor az azért lesz, mert eltűnt közöttük a tisztelet. És ez így helyes. Nem akar olyan nőt szeretni, akire nem nézhet fel valamiért, és nem akar olyan nőt maga mellett, aki nem néz fel rá valamiért.
Soha.
– És most? – kérdezte Inge.
– Most azon gondolkodtam, hogy szeretlek.
– Én is – nyújtózkodott nagyot a nő. – Kint mi van?
– Kint ég a világ.
– Nem baj, csak itt bent ne égjen.
– Kérsz vizet?
– Nincs sör? – nézett rá huncut mosollyal Inge.
– Nocsak!
– Majd délután lekocogom.
A hűtőhöz ment, és kivett két üveget. Töltött. – Tényleg kérsz?
– Komolyan lekocogom.
Bólintott. Ha Inge azt mondja, hogy úgy lesz, akkor úgy lesz. Amikor beköltöztek Inge felfedezte a fittnesztermet. Bár hűtve volt, mégis üresen kongott. A terem sarkában pedig ott volt a futópad. Inge ujjongva sietett vissza a futófelszereléséért, és azóta minden egyes nap másfél órát fut a teremben. Zenét hallgat, ledolgozza a söröket, a reggelit, az ebédet, és kipirosodva, fáradtan, jókedvűen csatlakozik hozzá este nyolc táján a medenceparton.
Az ágyhoz sétált, és átnyújtotta a sört.
– Egy csókot! – parancsolt Inge.
Lehajolt és megcsókolta a nőt, akit tisztelt. A nő visszacsókolta, és nem engedte.
Nem itták meg a sört.
Egy óra múlva pihegve nézték a plafont.
– Ennyit a sörről – monda.
– Hűtsd vissza – nevetett Inge.
– Most viccelsz.
– Igen.
Egy ideig nem beszéltek, hagyták, hogy idegrendszerük feldolgozza az elmúlt egy órát.
– Ez most úgy történt, mint a nagykönyvben, mint majmocskák a dzsungelben – vigyorodott el Inge.
Szerette az állatos hasonlatokat. Zoológus volt, szakmai ártalom.
– Igen – bólintott ő.
– És persze a fajfenntartás…
– Most fenntartottuk a fajt? – könyökölt fel.
– Hát, lehet, hogy igen.
– Komoly?
Inge talányosan mosolygott.
A párnára hanyatlott, és megint a plafonra bámult. Lehet, hogy most változott meg az életük. Lehet, hogy ez volt hosszú ideig, az utolsó nyugodt nyaralásuk.
– Baj van? – kérdezte Inge.
– Baj? Hogy lenne már baj? – nézett a nőre.
Még mindig tisztelte. Még mindig szerette. És ha ebből most kivirágzik valami, akkor azt is szeretni fogja. És tiszteli. Mint ahogy minden egyes élet tiszteletet érdemel. Aki nem tiszteli az életet, az nem tiszteli saját magát, azt, ami leglényege. És aki így tesz, az nem érti az életet. Az életet, mely nélkül semmi nincs. Nincs reggeli, ebéd, vacsora, nincs légkondi, haszontalan golfpálya, gyűrött lepedő, meccs, net, melegedő sör az asztalon. Élet nélkül nincs élet.
És ő ezért tiszteli az életet. Minden életet, legyen az apró, vagy hatalmas.
– Van még sör? – kérdezte Inge.
– Van, de csak ha megisszuk. Ne pazaroljunk.
– Semmi szín alatt! Nekem elég lesz fél pohár.
Feltápászkodott, a teli poharakkal a konyhapulthoz sétált. Kiöntötte a langyos, ihatatlan lét, majd új üveg után nézett. Meztelen testét megcsapta a hűtő hidege.
Kivett egy sört, és egy üveget osztott ketté.
– Egészégedre! – adta át Ingének a poharat.
– Mire igyunk?
Elgondolkodott.
– No?
– Arra, hogy minden élet tiszteletet érdemel. Az is, ami van, és az is, ami jön.
– Ami jön…– emelte poharát magasra Inge. Szemében villant valami.
Kiitta a poharát, és arra gondolt, hogy ha csodás, új jövő jön, arra alaposan fel kell készülni. Talán új lakás is kell, és egy nagyobb autó, és persze egy kis pénzmag az iskolára, és az sem ártana, ha néha el tudnának utazni. Mondjuk ide, ebbe a nem túl elegáns, de azért nem is lepukkant üdülőfaluba.
– Megyek ki a medencéhez – pattant fel Inge. Ruganyos mezítelen teste is tiszteletet érdemelt. Nem kellett lefutni semmit, de persze, ha szereti a futópadot, akkor ma délután is ott helye.
– Persze. Majd jövök utánad, ha nincs olyan pokoli hőség – biccentett, és bekapcsolta a számítógépét. Inge elköszönt.
– Pá! – intett utána és arra gondolt, hogy most már eggyel több ok van arra, hogy tisztelje.
Inge papucsban nyikorgó léptei elhalványultak a folyosón, és nyomában csak a légkondi halk surrogása maradt.
Felébredése és Inge távozása között mintegy hetven perc telt el. Ez alatt az idő alatt 18 200 emberrel nőtt a Föld népessége, 2 100 ember halt meg éhínségben, 700 000 liter vizet használt el a világ, 4 100 hektár vált sivataggá, 5 000 000 tonna CO2 került kibocsátásra.
De ez őt nem nagyon érintette. Más gondolatok kergetőztek az agyában.
*
Ma a világ népességének 80%-a olyan országokban él, ahol több erőforrást használnak fel, mint amennyit az ökoszisztémák meg tudnak újítani. Magyarországon idén június elején volt a „ráeső” Túlfogyasztás napja. Globálisan ez a nap idén július 29-re esik. Ettől a naptól kezdve az év hátralevő részében már nem abból gazdálkodunk, amit meg tudunk termelni, hanem abból, amit eddig félretettünk. Vagyis az év felében a jövőt használjuk el. Azt, amit a gyerekeinknek kéne elfogyasztani. Akkor is azt tesszük, ha közben jó emberek vagyunk, ha nem teszünk semmi rosszat, csak élünk. Hogy van-e ebből kiút? Talán nincs, csak egy katasztrófa, néhány milliárd ember halála által. Talán van, de ahhoz sok embernek kéne rövid idő alatt megváltoznia. De legalább sok embernek kéne nap mint nap erről beszélnie. Sok embernek kéne nap mint nap feltenni a kérdést: Mi legyen? Mit tegyünk? Ti mit tesztek? Hogy lehet jobb? Miért nem csináljuk azt? Miért nem képviseled ezt? Miért nem fejlesztjük azt? Ha naponta kétszer feltenné mindenki ezt a kérdést azoknak, akiket hivatalból lehet kérdezni, az 9,98 milliárd kérdést jelentene naponta (a világon jelenleg 4 995 358 000 internetfelhasználó van). Havonta pedig 598,9 milliárd kérdést. Az jó sok kérdés. Akkor talán meghallaná mindenki. Vagy nem.
Mindegy. A sör még hideg, és megy a légkondi. A gyerekeinket pedig szeretjük. A jövőjükre meg talán jobb nem gondolni. Legyen az az ő problémájuk.