Megállt a lépcsőfeljáróban. Érezte a nyomást és azt, hogy valamit tennie kellene ellene, de azzal is tisztában volt, hogy mindez csak hiú ábránd. Amit keserves munkával tanult meg az életben, azt nem feledheti el egycsapásra. „Mindenkinek megvan a saját útja, és ezt az utat sajnos mindenkinek magának kell megkeresnie.” Ha nem így tesz, akkor boldogtalanná válik. Megindult felfelé. A kilátó vastraverze minden lépésénél döndült egyet. Élvezte a hangokat, azt súgták neki, hogy jó úton jár. A saját útján. Szaporábban vert a szíve. Igen, az is jó jel. Az ember valahogy érzi, ha jó úton jár. A zsigerei megmozdulnak, hirtelen minden otthonos lesz, ismerős és mégis izgalmas. Ezek a jelek. Ha pedig eltéved, akkor szintén jeleket kap. De még milyen jeleket! Egyértelemű, kemény útbaigazítást, hogy rossz az irány, barátom, nem jó felé mész. És ezért végül is csak hálával tartozik az ember. „Csodálatos, hogy amikor nem vagy a saját utadon, mekkora pofonokat kapsz.”
Koratavaszi nap. Az egész hegyen alig járt valaki. Fent, valahol a feje fölött, beszélgetni kezdtek.
Jó. Helyes.
Párafelhőket pöffentett ki magából, ahogy kaptatott. A vastraverzeken túl a szem már messzire szárnyalhatott. Magasan járt.
Eleinte szenvedett. Ha képes lett volna rá, akkor vért is verítékezik, annyira próbált megfelelni a világnak. De a világ csak követelt és követelt. Ő pedig úgy sorvadt, ahogy egyre több súly nehezedett rá. Ez nem teher alatti pálma. Ez kivégzés. Tudta, de mégsem tett sokáig semmit. Pedig az út ott volt. Mindig is ott várakozott előtte, mégsem lépett rá. Aztán olvasott valamit. Vacak kis szöveg volt. Semmitmondó. Felvillant a szeme előtt és már suhant is volna tovább, ha agya nem horgonyoz le azonnal. De megtette. És ahogy lefékezett a szavak előtt, úgy váltak azok ellentmondás nem tűrő igazsággá. Nem tanács volt, nem is kérés. Felszólítás. Parancs arra, hogy „…ne higgy el mindent, amit másoktól látsz, hallsz vagy olvasol, legyen szó nagy tekintélyű személyről, vezetőről vagy vallásos szövegről. Ne csak az észszerűségre, sem pedig az elmélkedésre alapozz. Ne hagyd figyelmen kívül saját hatalmadat, és ne kövess vakon másokat. Ez az út csak illúziókhoz vezet téged. Találd meg te saját magad, ami az igaz, ami a valóság.” Akkor lépett az útra. Az ő útjára, és soha nem lépett le róla többé. Mert „a saját út megtalálása azt jelenti, hogy követed a saját boldogságod.” És mi lehetne fontosabb az életben, mint a boldogság útján való lépkedés?
Fújtatva lépett ki a kilátó tetejére. Távoli falvak világos foltjai, erdők, egy műút kanyargós vonala. Éteri volt. Fenséges.
Fent egy fiatal pár nézelődött. Ők is a szélesre táruló világot bámulták lelkesen. Így keresi az ember a sajt útját, önmagára néz, majd messzi előre.
Mély levegőt vett.
A boldogság. A legfőbb út. Nincs kompromisszum. Nincs mellébeszélés. Azon járni kötelesség. A szív vezet, az elme követ. „Amikor a szívünk után megyünk, bízunk abban a halk belső suttogásban, és merünk élni. Soha nem hagyhatjuk, hogy elaludjon az a láng, amitől önmagunk lehetünk.” Soha. Ettől ember az ember. És nem baj, ha mások megítélnek, nem baj, ha lenéznek, nem baj, ha megcsóválják a fejüket. Nem baj. Sőt! „Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén.” Ez az igazi iránytű. A lélek iránytűje, hiszen, a „saját utadat csak akkor találod meg, ha követed a lelkedet.”
Elmosolyodott.
Egy fecske szállt el fölöttük. Korán jön a tavasz. Szíve a torkában dobogott. Iránytű.
Két lépés volt, egy határozott, erős mozdulat és a fiú már sikoltva repült is lefelé. A lány fel sem fogta, hogy mi történik. Kikerekedett szemmel meredt rá.
– Sajnálom! – nézett a lányra. – Az én utam ilyen – mondta, aztán őt is letaszította a mélybe.
Lenézett fentről a két testre és boldog volt.
Az útját járta.
*
Idézetek: citatum.hu
