– Akkor fecskendezzünk be a szemébe négy millit.
– A jobb vagy a bal?
– A jobb. Mindig a jobb. A bal a referencia szem.
– Értem. Úgy látom, hogy kicsit fél.
– Szegény. Én is félnék, de hát mi lehet tenni? Kell a szer és ezek a legjobb állatkák.
– Fájdalomcsillapító?
– Nem kell. Nem fog sokáig tartani és szükség van a reakcióra.
– És utána?
– Boncolás, tenyésztés, értékelés. Mióta van maga itt?
– Egy hete.
– Ja. Az újakkal érkezett maga is.
– Volt szerencsém.
– Hát, ha ezt annak lehet mondani. Na! Akkor fecskendezze be szépen a jobb szembe, aztán jöhet a ghz-56-ossal is. Az a hasnyálmirigy kísérlethez kell.
– Tablettával?
– Nem. Jobb azt is fecskendővel. Gyorsabb. Ne szenvedjen már annyit szegény, és sietünk is.
– Én nem… Úgy fél.
– Látom… látom én. Tegye le azt a fecskendőt! Úgy. Na, figyeljen ide! Én sem szeretem ezt, de kell. Szükség van rá, hogy haladni tudjunk. Majd ha képes keríteni nekem egy nem félős, de biológiájában hozzánk hasonló testet, aminek szeme van és hasnyálmirigye és képes pontosan azokat a tüneteket produkálni, mint mi, akkor leállunk ezzel. De addig jusson eszébe, hogy mennyi jót teszünk általa. Az a temérdek nem korpásodó haj és csillogó bőr, az a temérdek enyhet adó, sőt, életet adó gyógyszer, ami miattuk kerülhet majd piacra. Megéri. Azt a kis félelmet, halált, szenvedést mindenképpen megéri bevállalni.
– De nem mi vállaljuk.
– De mi okozzuk, mert vagy ők, vagy mi. Mit akar, hogy meghaljon a nője?
– Nem. Persze.
– És szívesen látná zsíros hajjal, rúzs nélkül?
– Nem.
– Akkor? Ennek ez a módja. Itt van ez a… négy…hat… tizenkét tesztállat. Hát nem ér meg ennyit a saját fajtája? Mert ha nem, akkor nem magának való ez a munka. Ezt fejben kell eldönteni. Ha ezekben a félelemtől rettegő, szerencsétlen, halálraítélt állatkákat látja és nem a haladás eszközét, akkor menjen inkább kertésznek.
– Nem… én csak… ezek érző lények…
– Igen. És higgyen nekem, bizonyos fokig még intelligenciájuk is van. De az töredéke a miénknek. Ezért hívjuk őket állatoknak. És a félelmet is így élik meg. A fájdalmat is. Ösztönösen, állatként. Nem kell őket félteni. Ez van. Szokjon hozzá. Vagy ha nem megy…
– De megy. Nem azért mondtam.
– Rendben. És elnézést, hogy így legorombítottam. Higgye el, én is így voltam ezzel, amikor először léptem a laborba. Nekem sem tetszett, de hozzászoktam. Maga is hozzászokik majd. Aztán érteni kezdi a nagyobb cél lényegét, és már nem fogja zavarni, hogy rettegnek. Hát persze, hogy rettegnek Én is rettegnék. Na, menni fog?
– Megpróbálom.
– Jó. Közvetlenül a szemgolyó mellett fecskendezze be. Ott hat a legjobban… Ne ijedjen meg, ki vannak kötve, nem tudnak mozdulni. Az az, megy ez… Na látja, és kész is. Most csinálja végig az egész sort.
– Értem. Egyébként hogy hívják?
– Engem?
– Dehogy! Ezeket az állatokat.
– Emberek. Legalábbis ők így nevezik magukat. Tele van velük a lenti bolygó. Egyik-másik nagyon aranyos.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!