Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 24-ig két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3), melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.
Köszönöm a türelmet! És most a novella.
A hőstett
Ketten álltak a szék előtt, melyben egy férfi sikoltozott.
– Hát, uram, ez itten egy kis gond – mondta Bulcsú.
– Gond? – visította a vendég. – Ez több, mint gond. Úgy vérzek, mint egy disznó.
A vendég, név szerint Vermes Ödön úr, valóban úgy vérzett, mint egy disznó. A borotválkozó kendő annyit ért, mint a halottnak a csók. A nyakán dúsan folyt le drága vére. Mert nyilvánvalóan drága lesz az a vér, ha ki kell fizetni az inget, és Vermes úr haragját is.
– De ha egyszerűen nem láttam a bozont alatt – vont vállat Artúr. – Honnan tudtam volna, hogy ott van az a bibircsók, és nagyon könnyen lejött…
Nem fejezte be a mondatot, és ennek Bulcsú hihetetlenül örült. Ismerte Vermes urat. A város leghíresebb szatócsboltjának tulajdonosa nem volt egy kedves ember. Ha magával beszélgetett volna este, a paplan alatt, akkor azt mondta, volna, hogy Vermes úr egy világnagy paraszt.
– Hát onnan, hogy maga a borbély – süvöltötte Vermes úr.
– Ekkora bozont alatt… – vágott volna vissza Artúr, de Bulcsú gyors volt.
– Vermes úr, megoldjuk.
– Mit? Visszacsinálják a vágást? Ne idétlenkedjen már. Hogy nézek ki? Félig lenyírva, egy hasítékkal az állam alatt.
– Nyugodjon meg. Megoldjuk. Ha jól tudom, egy nagy esemény tiszteletére vágatja le a bozont… fenséges szakállát.
Artúr felröhögött.
– Ember, esküvőm lesz! Mármint maguk miatt ez már egyáltalán nem biztos. Úgy nézek ki, mint egy bűnöző. A fene essen magukba!
Vermes úr visított, és nem tűnt fel neki, hogy még mindig vérzik.
Sokba lesz ez, futott át Bulcsú fején a gondolat.
– Képzeljék már el! Ott állok Gabriella úrhölgy mellett, mint egy haramia.
– Maga nem haramia – bökte ki Artúr.
Ennyi telt tőle.
– Hát, köszönöm, most sokat segített! Ezt majd tudassa Gabriellával is, ha lehet – mondta Vermes úr, és mindenki – beleértve magát Vermes urat – meglepetésére sírni kezdett.
Artúr és Bulcsú nem mert megmozdulni. Nézték, ahogy vendégük különböző nyílásaiból különböző színű folyadék távozik.
– Bulcsú, befejeznéd a munkát? – csapta össze kezét Artúr, majd egészen közel hajolt Vermes úrhoz. – Uram, hőst fogok csinálni magából.
– Mit? – nézett rá hüppögve Vermes úr.
– Hőst. Olyan hőst, hogy Gabriella úrhölgy kétszer is magához megy.
– Kétszer? Elég lenne egyszer is.
– Kétszer! – paskolta meg Vermes úr vállát Artúr, és elviharzott. – Borotváld tovább – vakkantotta oda Bulcsúnak.
Bulcsú jól dolgozott, nem vágott le több részt Vermes úrból.
– Nos? Kezdhetjük? – lépett páciense mögé Artúr, tű és vékony cérna volt nála.
– Mit? – nézett rá kikerekedett szemmel Vermes úr.
– Hőssé válni?
– Hogyan?
– Szorítsa össze a fogát. Csak ez a dolga – kacsintott rá Artúr, és varrni kezdett.
Miközben Artúr dolgozott, Bulcsúban Vermes úr megítélése gyökeresen átalakult: világnagy parasztból kemény kurafivá vált.
A munka elkészült.
– Ez jó lett! – lépett hátra Artúr.
– Ez jó lett? – nézett a tükörbe Vermes úr. – Mint egy ló valami robbanás után.
– Nem, Vermes úr, mint egy harcos egy nagy hőstett után.
Az esküvőt három nappal később tartották. Addigra az egész város tudta, hogy Vermes úr mit vitt végbe kedd este. Az eseményről egy hír is megemlékezett a Városi Újságban.
„Kedden a nagytiszteletű Vermes Ödön cselekedetéből kitetszett annak hősessége.
Vermes Ödön Kedd este, sötétedés után a Búzatér sarkán hősies magatartásával megmentette a biztos haláltól Kovatch Bulcsú borbélyt, akit két haramia támadott meg gyilkosság czéljából. A tehetetlen borbély segélykiáltásaira futvást érkezett oda a mindenki által ismert és tisztelt Vermes Ödön, aki kézitusában felülkerekedett azon támadókon, és megfutamodásra kényszerítette őket. A késpárbajban maga a védelmező is megsérült arczán, mely sebet a hálás borbély még a helyszínen gyógykezelésben részesített. A borbély csak ennyit nyilatkozott a támadás után: bárcsak több ilyen polgára lenne ennek a szép városnak!”
Bogdán Artúr borbély soha többé nem borotvált, a kést megtartotta, és onnantól inkább vágott. Az úgy is jobban ment neki.
*
1820. december 12. Véglegesen elkülönül egymástól a pécsi borbélyok és sebészek céhe.
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)
Mélységi mámor!(4)