Adásban

– Akkor ez most adásba megy? – kérdezte a riportalany. – Ezt jó lenne egyeztetni – tette még hozzá.
– Nem. Még nem világít a piros lámpa. Majd ha kigyullad, akkor kerülünk adásba. Most éppen az időjárásjelentés megy, azután jön a reklám és csak utána következünk mi – válaszolta a műsorvezető. Egyeztetni. Hát igen. Egyeztetni azt bizony kell. Lelki szemeivel kicsit a plafon felé pislantott. Most komolyan. A XXI. században élünk. Már az is látott stúdiót belülről, aki még soha nem járt egyetlen adó közelében sem. Ilyen a modern kor: már mindent megmutatnak, sőt, talán túl sok mindent ahhoz képest, hogy milyen együgyűek néha az emberek. Persze mindezt nem mondta ki, csak mosolygott. A mosoly a műsorvezetők láthatatlanná tevő palástja: bármikor el lehet mögé bújni.
A riportalany kissé idegesen dőlt hátra a fotelban. Ujjával benyúlt garbójának nyaka alá és mintha gőzt engedne ki belülről, egy kis rést nyitott meg az ádámcsutkája alatt.
– Miről is fog kérdezni? Tudja, ezt jó lenne egyeztetni – nézett a műsorvezetőre idegesen a férfi.
– Egyeztetés helyett inkább legyen az, amit már korábban megbeszéltünk, uram. Először bemutatom önt, azután megkérdezem, hogy milyen francia szél hozta ide…
– Úgy kérdezi majd, hogy szél? – vágott közbe a férfi.
A műsorvezető most akaratlanul tényleg a plafon felé nézett, és csak remélte, hogy ezt a férfi nem vette észre: – Nem, uram. Nem lesz benne a szél. Azt mondom majd egészen pontosan, hogy „Akkor most térjünk rá közös kedvencünkre”.
– Kedvencünkre – ismételte meg a férfi. – Ezt mondja majd? Kedvencünkre? Ezt egyeztethetjük?
– Igen, persze. Egyeztessük, ha megnyugtatja, hogy egyeztetünk.
– Megnyugtat – válaszolta a férfi.
– Jó, akkor megpróbálom azt mondani, hogy „Kedvencünkre” – bólintott most már kissé félve a műsorvezető. Mert ugye a szerkesztőnek könnyű. Behívhat ide bárkit. Neki nincs vesztenivalója. Ott ül a technikus mellett a kalitkában, ha egyáltalán bemerészkedik a stúdióba és nem otthon alszik. Neki mindegy, hogy egy gyilkossal, vagy egy egyeztető monomániással zárják össze a műsorvezetőt, akinek egyetlen fegyvere a mosoly.
– És hova nézzek? – kérdezte a férfi, majd még egyszer hozzátette: – Kedvencünkre.
– Ha egyeztetni akar, akkor azt válaszolom, hogy praktikus lenne rám néznie, hiszen velem beszélget – mondta a műsorvezető. – De persze felőlem nézheti a mikrofont is vagy a technikust. King Kong a beceneve.
– Inkább magát nézem – bólintott a férfi majd előkapott farzsebéből egy fekete műanyag fésűt és gyors, határozott mozdulatokkal átgereblyézte vele ritkás hajzatát.
Egy időgépbe kerültem és ötven évvel ezelőtt vagyok, futott át a műsorvezető fején a gondolat.
– Akkor még egyeztessük a következőt! – hajolt hirtelen előre a férfi. – Ugye a mókusokra rákérdez? Öt perc múlva, a mókusokra rákérdez, ugye?
– Mókusokra? – kerekedett tágra a műsorvezető szeme. Meg akarta kérdezni, hogy vajon honnan kerülnek ide a mókusok, és miért öt perc múlva. Nagyon-nagyon meg akarta kérdezni a férfit, de a technikus már felemelte a kezét. Öt másodperc és adás. Milyen mókusok, zúgott még benne a kérdést, miközben ledarálta a felvezetést.
A bemutatás is jól ment. Miért ne ment volna jól? Ezerszer csinálta már. Riportalanya kétszer igazította meg közben a garbóját és legalább ötször fésülködött meg.
– Hát akkor meséljen nekünk a franciák iránti szeretetéről! Honnan érkezett meg önhöz? Családi örökség, vagy valahonnan máshonnan kapta?
Egy ideig csönd volt. A férfi idegesen nézett, de nem úgy tűnt, hogy válaszolni óhajtana.
– Nos? – mosolyodott el a műsorvezető és közben megfogadta, hogy soha többet nem fogad olyan riportalanyt, akit a szerkesztő csak úgy betuszkol hozzá. Nem. Kizárt. Akkor inkább a halál. Vagy egy másik stúdió valahol a sarkkörön. – Nos? – próbálkozott újra. – Úgy tudom, hogy rajong a francia kultúráért.
– Nem volt „kedvencünkre” – suttogta a férfi. – Pedig egyeztettük.
– Tényleg nem. Bocsánat!
– Nem baj – vont vállat a férfi.
– Köszönöm! Szóval, szereti a francia kultúrát.
– Igen. Vagyis Oui – bólintott a férfi.
– Na. Haladunk. És mit szeret bennük? Itt a jegyzeteimben az áll, hogy kedveli a zenéjüket.
– Oui – bólintott a férfi.
– A chansonokat esetleg? – kérdezte a műsorvezető és gondolatban felnégyelte a szerkesztőt.
– Igen. Vagyis Oui. Je t’aime chansonok – válaszolta a férfi most már lelkesebben.
– De nem je t’aime, hanem…
– De, je t’aime – vágott közbe a férfi. – És je t’aime a lovakat is.
– A lovakat? Miért éppen a lovakat? Vagy kifejezetten a francia lovakat kedveli?
– Igen – emelte fel a hangját a férfi és kissé előre húzódott a széken. – Je t’aime francia lovak.
– Ez igazán szép öntől – bólintott a műsorvezető és eldöntötte, hogy holnap felmond. Vagy esetleg még most megőrül. – De a lovak előtt talán mások is vannak, ugye? Például a párizsi nők, les parisiennes.
– Oui… – vigyorodott el a férfi. – A párizsit is szeretem. Ja, nem, je t’aime párizsi. És je t’aime állatok és je t’aime kockacukor, ja, nem is, je t’aime köszkecükőr és je t’aime madarak és je t’aime delifnek, és minden kis erdei állat és je t’aime medvék és je t’aime vaddisznók, de legfőképpen… Na, kérdezze már meg…. kérdezze már meg!
A műsorvezető tágra nyitott szájjal bámulta a férfit.
– Mit, uram?
– Hát, amiben megegyeztünk. Kérdezze már meg!
– A…. mókusokat?
– Igen, ez az! Vagyis oui! Oui! – A férfi már kiabált. Felpattant a székből majd egytelen határozott mozdulattal lerántotta magáról a garbót. Fehér, mezítelen mellkasán fekete filctollal írt kissé szétmaszatolódott szavak díszelegtek. „Je t’aime Mókuska!”
– Látod ezt, mókuska? Látod? – üvöltötte a férfi miközben széttárt karokkal forgott körbe, mint valami jégtáncos. – Látod, mókuska? Je t’aime téged! Je t’aime mindhalálig. Látod? Látod?
– De hogyan, uram? – kérdezte a műsorvezető. – Ez egy…
– Je t’aime téged, látod? – üvöltötte a férfi, majd úgy, ahogy volt, félmeztelenül kirohant a stúdióból.
– Ez egy…rádió – fejezte be a mondatot a műsorvezető.
Aztán jött a reklámblokk és ő eldöntötte, véglegesen, visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy ezután egyeztetni fog. Mindig mindent. Mert egyeztetni tényleg soha nem árt.