Mióta egyedül maradt, nem csinált semmit. A hiány lúgként mosta ki mindenből a színt. Soha nem gondolta volna, hogy az élet nemhogy megtorpanni, de megállni is képes. Életben tartotta a magát, de nem azért, mert erre vágyott, vagy mert ezt akarta volna. Csupán programok futottak benne leállíthatatlanul, és ellenállni sokkal fárasztóbb lett volna, mint megfelelni azoknak. Alig gondolkodott pedig ez korábban elképzelhetetlen volt számára. Az ember addig él, míg gondolatokat pörget, újra pörget, átalakít, megformáz önmagában. Az ember egyedülálló módon képes összeilleszteni és szétszabdalni információkat, hogy aztán azokkal létrehozzon valami újat, olyasmit, ami előtte még soha nem létezett. Rá kellett döbbennie, hogy mindez csupán filozófiai okoskodás volt. Az életet el lehet képzelni kiüresedett, gyakorlatilag tartalom nélküli gondolatokkal is. Ennek a felismerése egyszerre volt fájdalmas és végtelenül rémisztő. De végső soron ezzel sem törődött igazán. A napok önmaguktól teltek, az élet pedig üresen haladt előre, mint valami végtelen szabadesés.
Kopogtattak az ajtón. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja beengedni a rátörő ismeretlent. Egyre kevésbé foglalkozott azzal, hogy a külvilág miként viszonyul hozzá, mivel ő sem akart semmilyen módon viszonyulni a külvilághoz. Amikor meghallotta az ajtó csapódását majd az előszoba felől érkező lépések neszét meglepődve fordult a folyosó felé. A szomszéd lány állt előtte csípőre tett kézzel.
– Szomszéd, már azt hittem, hogy feldobta a talpát.
– Napok óta nem álltam fel a fotelből, szóval nehézkesen dobáltam volna a talpam akármilyen irányba.
A lány kurtán felnevetett, belépett a szobába, és egy nejlon a zacskót tett az asztalra. Meleg étel illata töltötte be a szobát.
– Hoztam egy kis vacsorát.
– Nagyon kedves, de nem vagyok éhes.
– Nem azért hoztam, mert éhes, hanem azért, hogy egyen.
Morgott valamit, amit a lány nem hallhatott, majd újra az ablak felé fordult. Az élet ürességében valahogy jól esett az üvegen túlél világra bámulni. Megpróbált újra belesüppedni a magányba, de szolid motoszkálás kíséretében egy szék jelent meg mellette.
– Na, akkor beszélgessünk – ült le mellé a lány.
– Semmi kedvem beszélgetni.
– Nem azért mondtam, mert kedve van, hanem azért, mert ezt szeretném. De ha nem, hát nem.
– Hát nem.
Ennyiben maradtak. A lány csendesen ült mellette és éppúgy kifelé nézett, ahogy ő. Talán fél óra is eltelt, amikor ismét megszólalt.
– Nézze csak! Nemsokára esni fog.
Valóban. A házak fölött mogorva felhők tudatták mindenkivel, hogy hamarosan vizes lesz a világ. A lány felállt és kérés nélkül kinyitotta az ablakot. Betakarta őket a közelgő eső és a város szagának gomolygó egyvelege.
– Maga mit csinál?
– Kinyitom az ablakot még az eső előtt.
– Minek?
– Hogy érezzük az esőt – válaszolta a lány és visszaült a székre.
Perceken belül leszakadt az ég, és ők nyitott ablak mellett nézték végig, ahogy a város megmossa magát. Rájuk hullott a permet, de egyikük sem mozdult. Amikor már csak csepergett, a lány felállt, és nyújtózott egyet: – Hát ez jó volt – mondta és elindult kifelé.
Nem fordult utána, de érezte, hogy látogatója még nem hagyta el a lakást. Igaza volt.
– Csak azt akarom mondani – szólalt meg a lány –, hogy innentől kezdve tessék kinyitni az ablakot még eső előtt. Ez sem baj, ha az ajtót is kinyitja.
– Nem akarom.
– Nem azért mondtam, mert érdekel, hogy akarja-e, hanem azért, mert ezt kérem magától. Eső előtt ablak kinyit. Aztán pedig érezni. Eleinte nehezen megy majd, de meg kell tanulni. Ja, és jövőhéten le fogom ellenőrizni.
Valami frappáns válaszon gondolkodott, de elkésett, a bejárati ajtó döngve záródott be. Fájó csönd lett a lakásban… de kintről még mindig ízes eső szagot hordott be a szél.
