Kiérünk a parkba. A kutya tudja, hogy innentől szabad a pálya, és eliramodik egy távoli bokor felé. Komótosan sétálok, még van időm. Át a parkon, aztán a fák ligete után be a betonrengetegbe. Ott várnak majd rám. Két olvasó, akik látni akarnak.
Vajon miért vágyik valaki látni egy idegent? Kíváncsiság, vagy ennél mélyebb kényszer hajtja őket? És bennem miért nincs ilyen kényszer? Néha úgy vágyom arra, hogy én is ilyen legyek, igazi társadalmi lény, aki nem tudatos önfegyelemből, hanem mélyen gyökeredző lelkesedésből kívánja mások társaságát. És itt nem arról van szó, hogy undok remeteként gyűlölöm fajtársaimat. Dehogy. Csupán arról, hogy mivel az ösztöneim nem működnek megfelelőn, letiltják a vágyat, ami viszont egyenes út az undok remeteség felé.
A kutya elvégezte dolgát, felszedem a terméket. Nem azért, mert így a helyes, hanem mert szégyelleném otthagyni. A mozdulaton nem látszik, hogy a környezettudatosság vagy a megfeleléskényszer hajtja. Kívülről nézve jó fejnek is tűnhetek. Erről kéne írni valami rövidet. Mondjuk egy alakról, aki nem azért menti meg a világot, mert olyan marha nagy hős, hanem azért, mert nem akar beégni a csajánál. Kidobom a zacskós kakit. Közben eszembe jut, hogy talán éppen ezzel okozok nagyobb kárt. Mert mi lesz egy kakival tömött évezredekig bomló műanyag zacskó sorsa? Hát semmi vidám, az már biztos. A park tiszta lesz, a kutyagumi probléma elhárítva, de mi lesz a zacsikkal? Hol kötnek ki? Remélem, nem az óceánban. A felvetés kissé nyugtalanít, de nem annyira, hogy sírva fakadjak. Még jó, hogy nincs gyerekem. Erre a kérdésre vagy hazudnom kéne, vagy kénytelen kelletlen beismerném, hogy az ember – túlzottan is ide értve magamat – következetlen és álszent teremtmény, aki úgy szedi fel a kutyagumit, hogy közben nem tudja, mit cselekszik.
Még fél óra, van időm. Az egyik padon egy hajléktalan ücsörög. Lábai előtt múltfehér nejlonból szőtt zacskó. Benne dolgok. Nem akarom megtudni, hogy mik. Lelassítok.
– Jó napot – köszönök rá.
Halkan, már-már félénken köszön vissza, pedig ismer. Minden alkalommal megérint a visszafogottsága. Mennék tovább, de mégis megkérdem: – Jól van?
A férfi bólint.
– Szüksége van valamire? – kérdezem.
– Nem, köszönöm – válaszolja.
– Biztos?
– Igen.
– Jól van. Akkor minden jót – mondom, és indulok tovább, de még egyszer visszaszólok – Ha meglát minket erre sétálni, és kell valami, akkor szóljon nyugodtan.
A férfi alig hallhatón „jó”-t suttog.
Tovább megyek.
Eltűnődök az előbbi jeleneten. Kissé keserűen veszem tudomásul, hogy nem az én párbeszédem volt. Zs. miatt ismerem ez a férfit. Zs. szokott megállni mellette, az ő szavai buktak ki a számon: „Szüksége van valamire?” Nem én voltam jó ember, csak utánoztam valamit. Egy jó ember szokását. Talán megszokásból tettem, de inkább azért, hogy büszke legyen rám Zs., vagy esetleg egy marslakó, aki évek óta tanulmányozza az emberiséget és volt olyan oltári pechje, hogy engem sorsoltak ki neki. Persze az is lehet, hogy csak féltem önmagam lenni. Olyan nagyon szánalmas módon tudok én én lenni.
Kiérek a tóhoz. Lassan jön a betontenger, ahol vár a két kíváncsi olvasó. Szegények, nem is tudják, hogy amit látnak az nem is én vagyok, csak egy énnek látszó majom, aki másolásból él: mások másságát másolja, hogy valakinek tűnjön.
Bezzeg a hajléktalan. Ő nem mást játszott. Kell valami? Köszönöm, nem. Nyilván önmagát adta. Nem, akart megfelelni senkinek. Mérlegelt és önmagában jutott arra a következtetésre, hogy egy kis kaja nem fogja csillapítani holnapra úgy is visszatérő éhségét, vagy néhány ruhadarab nem törli ki belőle azt a tényt, hogy nincs ruhásszekrénye. Szóval nem kell semmi. Megvagyok. Na, ez szabadság. Ahhoz képest mindenképpen, hogy én egy nyamvadt jótettre sem vagyok képes önállóan. Persze az is lehet, hogy több kényszere van, mint nekem, azok juttatták erre a padra is. Erről is kéne írnom valamit, gondolom, miközben felcsatolom kutyámra a pórázt.
A kávézóban alig vannak. Ők ketten azonnal kiszúrnak. Kedvesek. Jó lenne ilyennek lenni, de Zs. nincs a közelben, hogy megmutassa, hogy kell ezt csinálni, szóval csak magamat adom. Nem olyan rossz, de nem is jó. Meghívnak egy forró csokira és beszélgetni kezdünk. Kellemes ritmusban karolnak egymásba a gondolatok. Miközben a csokit iszogatom, azon tűnődöm, hogy miért nem mondtam nemet az invitálásra. Annyira kellett nekem az a csoki? Halálos kórban pusztultam volna el, ha nem kérek semmit? Nyilván nem. De akkor miért? Miért nem tudtam azt mondani, hogy köszi, nincs szükségem semmire? Hiszen nekem kellett volna meghívnom őket. Az mindenképpen jutalmat érdemel, aki rám kíváncsi, mert vagy bolond, vagy nagyon unatkozik, de mindenképpen garantált, hogy át lesz verve. Mert nem engem lát, hanem mindazokat, akik helyett és miatt éppen cselekszem. Persze az is lehet, hogy ők azért invitáltak meg egy csokira, mert az így illik. Mindegy. Magamat adtam, szóval iszom az ajándék csokit és abban reménykedem, hogy a végén nem kérik vissza az árát: „Bocs, de ez nem érte meg.”
Már egy órája dumálunk. Élvezem. Vagyis nem én, hanem Zs., mivel ő tanított meg arra, hogy nem minden ember jelent halálos veszélyt rám nézve. Igaz. Tényleg vannak közöttük látszólag ártalmatlanok. Aztán kettejük közül a férfi – ő kezdeményezte a találkozót – kijelenti, hogy neki nincs bankszámlája és ezért különösen örül a találkozásnak. Ez fura, mármint nem a bankszámla, hanem az, hogy örül a találkozásnak. Nem jobb, ha egy író betűkön keresztül érintkezik bárkivel is? Zs. szerint ez hülyeség, én meg örülök, ha lemásolhatom a hozzáállását, szóval próbálom magamévá tenni a gondolatot. Eközben a férfi egy fehér borítékot tol át az asztal felém eső szegletére.
– Támogatás – mondja mosolyogva. Partnere is mosolyog.
– Megnézzem? – kérdezem tétován.
A boríték vastag, én pedig egyre nagyobb kényszert érzek arra, hogy elfussak, hagyjam ezt az íróságot a francba, süssek hamburgerhúst valahol egy műút mellett, és így ne kelljen minden egyes percben ráébrednem arra, hogy a „jó ember” pontok osztogatásakor én valószínűleg éppen hasmenéssel ültem egy bezárt vécéajtó mögött.
– Ahogy gondolod – mondják szinte egyszerre.
Megnézem. Sok – egy ismeretlen támogatásához képest nagyon sok – bankjegy kapaszkodik egymásba.
– Ő… én… – habogom. Semmi értelemes, íróhoz illő szóösszetétel.
– Szívesen – mondja a férfi. – Örömmel adom.
Az első gondolatom az, hogy vissza kéne utasítani. Ez így nem valami jó. Az, hogy írok, egy dolog. Az, hogy ezért kiteszem a kalapom, az egy másik. De a kalapba nem szokták lapáttal szórni az elismerést, ugye? Az nem fair, ha megtörténik, amire az ember számít. Sőt, kifejezetten zavaró, ha az embernek csak így, durrbele, bebizonyítják, hogy ér valamit. Hát hogy képzelik, hogy merészelik széttörni az eddig oly szépen egyben tartott énképemet, melynek sarokköve volt az a megingathatatlan tétel, hogy írni ugyan tudok, de érni nem érek semmit? Hát hogy képzelik ezt? Mi? Eddig békésen éltem a tét nélkül reménykedők kényelmesen szánalmas életét, erre jön valaki, és kijelenti, hogy félre lehet tenni a reményeket, mert akár valósággá is válhatnak. Zs. mondta, ezerszer mondta már, hogy érek valamit, de Zs. ismer, az ő szavait könnyű kisiklatni: Kedves vagy, életem, de részrehajló. De mi van ezzel a két emberrel? Nem is ismernek. Csak a betűimmel állnak barátságban, és tessék: szétbombázzák az énem.
Ez nem ér!
Örömmel és egyben hitetlen fejcsóválásokkal búcsúzom el tőlük. A legrosszabb az, hogy jó kedvem lett. Miattuk. Az undok remete rosszul érzi magát. Nincs hazai pályán. Míg hazafelé terelem a kutyát, elméleteket gyártok a történtekre. Az első elmélet a legkézenfekvőbb: Ezek marslakók voltak. Nyilván. Két marslakó, aki arra volt kíváncsi, hogy hogyan viselkedik valaki, akivel megesik valami, amiben reménykedik, de amit egyébként nem hisz el. Ennyi. Rejtély megoldva.
Vagy!
Vagy az is feltehető, természetesen csak elméleti szinten, hogy az emberek hatnak egymásra. Hogy a jóság ragályos, ahogy a gonoszság is az, hogy sokszor mások cselekszenek bennünk, és mi másokban cselekszünk. Hogy néha a remény nem általam válik valósággá, hanem valaki más váltja át azzá számomra. Hogy sokszor nem is számít az indok, mert a tett a lényeges, és sokszor nem számít a tett, mert csak az indok a fontos, és hogy ez az egész végérvényesen össze van kavarodva az emberek között feszülő végtelenül bonyolult pókháló miatt, ahol minden rezdülés új rezdüléseket szül. Hogy egymástól tanulunk, és mindegy ki volt a forrás.
Vagy ezek ketten marslakók voltak.
Én mindenképpen az utóbbira szavazok. Az előbbi túl félelmetes, és így legalább nekem van igazam.
u.i:
G.L.-nek és a többi marslakónak!
Köszönöm!
V.L: közösségi író
Vajon miért vágyik valaki látni egy idegent? Kíváncsiság, vagy ennél mélyebb kényszer hajtja őket? És bennem miért nincs ilyen kényszer? Néha úgy vágyom arra, hogy én is ilyen legyek, igazi társadalmi lény, aki nem tudatos önfegyelemből, hanem mélyen gyökeredző lelkesedésből kívánja mások társaságát. És itt nem arról van szó, hogy undok remeteként gyűlölöm fajtársaimat. Dehogy. Csupán arról, hogy mivel az ösztöneim nem működnek megfelelőn, letiltják a vágyat, ami viszont egyenes út az undok remeteség felé.
A kutya elvégezte dolgát, felszedem a terméket. Nem azért, mert így a helyes, hanem mert szégyelleném otthagyni. A mozdulaton nem látszik, hogy a környezettudatosság vagy a megfeleléskényszer hajtja. Kívülről nézve jó fejnek is tűnhetek. Erről kéne írni valami rövidet. Mondjuk egy alakról, aki nem azért menti meg a világot, mert olyan marha nagy hős, hanem azért, mert nem akar beégni a csajánál. Kidobom a zacskós kakit. Közben eszembe jut, hogy talán éppen ezzel okozok nagyobb kárt. Mert mi lesz egy kakival tömött évezredekig bomló műanyag zacskó sorsa? Hát semmi vidám, az már biztos. A park tiszta lesz, a kutyagumi probléma elhárítva, de mi lesz a zacsikkal? Hol kötnek ki? Remélem, nem az óceánban. A felvetés kissé nyugtalanít, de nem annyira, hogy sírva fakadjak. Még jó, hogy nincs gyerekem. Erre a kérdésre vagy hazudnom kéne, vagy kénytelen kelletlen beismerném, hogy az ember – túlzottan is ide értve magamat – következetlen és álszent teremtmény, aki úgy szedi fel a kutyagumit, hogy közben nem tudja, mit cselekszik.
Még fél óra, van időm. Az egyik padon egy hajléktalan ücsörög. Lábai előtt múltfehér nejlonból szőtt zacskó. Benne dolgok. Nem akarom megtudni, hogy mik. Lelassítok.
– Jó napot – köszönök rá.
Halkan, már-már félénken köszön vissza, pedig ismer. Minden alkalommal megérint a visszafogottsága. Mennék tovább, de mégis megkérdem: – Jól van?
A férfi bólint.
– Szüksége van valamire? – kérdezem.
– Nem, köszönöm – válaszolja.
– Biztos?
– Igen.
– Jól van. Akkor minden jót – mondom, és indulok tovább, de még egyszer visszaszólok – Ha meglát minket erre sétálni, és kell valami, akkor szóljon nyugodtan.
A férfi alig hallhatón „jó”-t suttog.
Tovább megyek.
Eltűnődök az előbbi jeleneten. Kissé keserűen veszem tudomásul, hogy nem az én párbeszédem volt. Zs. miatt ismerem ez a férfit. Zs. szokott megállni mellette, az ő szavai buktak ki a számon: „Szüksége van valamire?” Nem én voltam jó ember, csak utánoztam valamit. Egy jó ember szokását. Talán megszokásból tettem, de inkább azért, hogy büszke legyen rám Zs., vagy esetleg egy marslakó, aki évek óta tanulmányozza az emberiséget és volt olyan oltári pechje, hogy engem sorsoltak ki neki. Persze az is lehet, hogy csak féltem önmagam lenni. Olyan nagyon szánalmas módon tudok én én lenni.
Kiérek a tóhoz. Lassan jön a betontenger, ahol vár a két kíváncsi olvasó. Szegények, nem is tudják, hogy amit látnak az nem is én vagyok, csak egy énnek látszó majom, aki másolásból él: mások másságát másolja, hogy valakinek tűnjön.
Bezzeg a hajléktalan. Ő nem mást játszott. Kell valami? Köszönöm, nem. Nyilván önmagát adta. Nem, akart megfelelni senkinek. Mérlegelt és önmagában jutott arra a következtetésre, hogy egy kis kaja nem fogja csillapítani holnapra úgy is visszatérő éhségét, vagy néhány ruhadarab nem törli ki belőle azt a tényt, hogy nincs ruhásszekrénye. Szóval nem kell semmi. Megvagyok. Na, ez szabadság. Ahhoz képest mindenképpen, hogy én egy nyamvadt jótettre sem vagyok képes önállóan. Persze az is lehet, hogy több kényszere van, mint nekem, azok juttatták erre a padra is. Erről is kéne írnom valamit, gondolom, miközben felcsatolom kutyámra a pórázt.
A kávézóban alig vannak. Ők ketten azonnal kiszúrnak. Kedvesek. Jó lenne ilyennek lenni, de Zs. nincs a közelben, hogy megmutassa, hogy kell ezt csinálni, szóval csak magamat adom. Nem olyan rossz, de nem is jó. Meghívnak egy forró csokira és beszélgetni kezdünk. Kellemes ritmusban karolnak egymásba a gondolatok. Miközben a csokit iszogatom, azon tűnődöm, hogy miért nem mondtam nemet az invitálásra. Annyira kellett nekem az a csoki? Halálos kórban pusztultam volna el, ha nem kérek semmit? Nyilván nem. De akkor miért? Miért nem tudtam azt mondani, hogy köszi, nincs szükségem semmire? Hiszen nekem kellett volna meghívnom őket. Az mindenképpen jutalmat érdemel, aki rám kíváncsi, mert vagy bolond, vagy nagyon unatkozik, de mindenképpen garantált, hogy át lesz verve. Mert nem engem lát, hanem mindazokat, akik helyett és miatt éppen cselekszem. Persze az is lehet, hogy ők azért invitáltak meg egy csokira, mert az így illik. Mindegy. Magamat adtam, szóval iszom az ajándék csokit és abban reménykedem, hogy a végén nem kérik vissza az árát: „Bocs, de ez nem érte meg.”
Már egy órája dumálunk. Élvezem. Vagyis nem én, hanem Zs., mivel ő tanított meg arra, hogy nem minden ember jelent halálos veszélyt rám nézve. Igaz. Tényleg vannak közöttük látszólag ártalmatlanok. Aztán kettejük közül a férfi – ő kezdeményezte a találkozót – kijelenti, hogy neki nincs bankszámlája és ezért különösen örül a találkozásnak. Ez fura, mármint nem a bankszámla, hanem az, hogy örül a találkozásnak. Nem jobb, ha egy író betűkön keresztül érintkezik bárkivel is? Zs. szerint ez hülyeség, én meg örülök, ha lemásolhatom a hozzáállását, szóval próbálom magamévá tenni a gondolatot. Eközben a férfi egy fehér borítékot tol át az asztal felém eső szegletére.
– Támogatás – mondja mosolyogva. Partnere is mosolyog.
– Megnézzem? – kérdezem tétován.
A boríték vastag, én pedig egyre nagyobb kényszert érzek arra, hogy elfussak, hagyjam ezt az íróságot a francba, süssek hamburgerhúst valahol egy műút mellett, és így ne kelljen minden egyes percben ráébrednem arra, hogy a „jó ember” pontok osztogatásakor én valószínűleg éppen hasmenéssel ültem egy bezárt vécéajtó mögött.
– Ahogy gondolod – mondják szinte egyszerre.
Megnézem. Sok – egy ismeretlen támogatásához képest nagyon sok – bankjegy kapaszkodik egymásba.
– Ő… én… – habogom. Semmi értelemes, íróhoz illő szóösszetétel.
– Szívesen – mondja a férfi. – Örömmel adom.
Az első gondolatom az, hogy vissza kéne utasítani. Ez így nem valami jó. Az, hogy írok, egy dolog. Az, hogy ezért kiteszem a kalapom, az egy másik. De a kalapba nem szokták lapáttal szórni az elismerést, ugye? Az nem fair, ha megtörténik, amire az ember számít. Sőt, kifejezetten zavaró, ha az embernek csak így, durrbele, bebizonyítják, hogy ér valamit. Hát hogy képzelik, hogy merészelik széttörni az eddig oly szépen egyben tartott énképemet, melynek sarokköve volt az a megingathatatlan tétel, hogy írni ugyan tudok, de érni nem érek semmit? Hát hogy képzelik ezt? Mi? Eddig békésen éltem a tét nélkül reménykedők kényelmesen szánalmas életét, erre jön valaki, és kijelenti, hogy félre lehet tenni a reményeket, mert akár valósággá is válhatnak. Zs. mondta, ezerszer mondta már, hogy érek valamit, de Zs. ismer, az ő szavait könnyű kisiklatni: Kedves vagy, életem, de részrehajló. De mi van ezzel a két emberrel? Nem is ismernek. Csak a betűimmel állnak barátságban, és tessék: szétbombázzák az énem.
Ez nem ér!
Örömmel és egyben hitetlen fejcsóválásokkal búcsúzom el tőlük. A legrosszabb az, hogy jó kedvem lett. Miattuk. Az undok remete rosszul érzi magát. Nincs hazai pályán. Míg hazafelé terelem a kutyát, elméleteket gyártok a történtekre. Az első elmélet a legkézenfekvőbb: Ezek marslakók voltak. Nyilván. Két marslakó, aki arra volt kíváncsi, hogy hogyan viselkedik valaki, akivel megesik valami, amiben reménykedik, de amit egyébként nem hisz el. Ennyi. Rejtély megoldva.
Vagy!
Vagy az is feltehető, természetesen csak elméleti szinten, hogy az emberek hatnak egymásra. Hogy a jóság ragályos, ahogy a gonoszság is az, hogy sokszor mások cselekszenek bennünk, és mi másokban cselekszünk. Hogy néha a remény nem általam válik valósággá, hanem valaki más váltja át azzá számomra. Hogy sokszor nem is számít az indok, mert a tett a lényeges, és sokszor nem számít a tett, mert csak az indok a fontos, és hogy ez az egész végérvényesen össze van kavarodva az emberek között feszülő végtelenül bonyolult pókháló miatt, ahol minden rezdülés új rezdüléseket szül. Hogy egymástól tanulunk, és mindegy ki volt a forrás.
Vagy ezek ketten marslakók voltak.
Én mindenképpen az utóbbira szavazok. Az előbbi túl félelmetes, és így legalább nekem van igazam.
u.i:
G.L.-nek és a többi marslakónak!
Köszönöm!
V.L: közösségi író