A család az… (április 15.)

Amikor leszálltak a bolygóra, nem volt sem fogadóbizottság, sem ünnepség. Egyszerűen földet értek, mintha a Hold lett volna, vagy a Mars. A hajtóművek még egy ideig alapjáraton zúgtak, aztán köhögni kezdtek és végleg kimúltak.
– Akkor most mi legyen? – kérdezte Éva. Aggódva nézett a műszerekre. Ő volt a pilóta, és a munkája hivatalosan befejeződött azzal, hogy a hajó biztonságban landolt. Persze ilyen atomi legénység esetében a határok mindig elmosódtak.
– Az álcázó is tönkrement?
– Nem. Nem lát senki – rázta meg fejét Éva.
– Jó. Várunk a protokoll szerint, és ha nem fedeztek fel, akkor körbenézünk – válaszolta Ádám. Ő volt a kapitány.
Kint nem mozdult semmi. Egy település határában értek földet. Az űrből is jól látszott, hogy a bolygó sűrűn lakott. Éva egy nagyobb épület tövébe tette le a gépet. Ha tippelni kellett volna, akkor bevásárlóközpontra saccolta volna a dobozszerű képződményt, de elég meglepetésben volt már részük ahhoz, hogy inkább ne találgasson.
– Talán megpróbálhatnám megjavítani – pöccintette meg a kijelzőt Éva. A fedélzeti számítógép nem kecsegetett semmi jóval. A hajó egy ideig nem megy sehova, és ha nem sikerül megfelelő technológiára szert tenniük, akkor lehet, hogy soha többé nem emelkedik fel innen.
Egy órán át várakoztak.
Az épület előtti parkolóban a földihez hasonló személyautók parkoltak le, a földihez hasonló lények szálltak ki a járművekből és tűntek el az épületbe, amiről egyre nagyobb bizonyossággal meg lehetett saccolni, hogy tényleg bevásárlóközpont.
– Körülbelül ott tartanak, ahol mi – nézte a kijelzőt Ádám.
– Igen, és szerintem ez egy áruház – mutatott a parkoló felé Éva.
– Ha mázlink van, akkor igazad van – bólintott Ádám.
– Szerencsét próbálunk?
– Nincs helyi valutánk – ingatta fejét Ádám.
– Nincs. De éjjel… nem kell valuta…– Éva kacsintott.
– Még jó, hogy Ábel alszik.
– Nem alszik – szólalt meg mögöttük Ábel.
Nyolc éves volt. Igazi, vagány űrgyerek.
– Akkor most azonnal felejtsd el, amit anyád mondott – nézett fiára Ádám.
– Ábi! – kapta ölébe a fiút Éva. – Anyu pont olyasmiről beszél, aminek az a lényege, hogy „Szükség törvényt bont.”
– De ez nem szükség.
– Ádám, ha választani kell, hogy itt töltöd életed hátralevő részét, vagy este ellopsz valamit egy közértből, akkor inkább legyen a második.
Ádám nem válaszolt.
– Jó, kimegyünk, megnézzük, hogy egyáltalán van-e értelme erről beszélgetnünk.
– Kimegyünk! – vigyorodott el Éva.
– Kimegyünk! – ujjongott Ábel.
– Te nem! – hördült fel Ádám.
– De anya!
– De apa! – nézett férjére Éva.
*
A bevásárlóközpont kísértetiesen hasonlított az otthoni áruházakra.
– Biztos nem haza navigáltál? – bökte oldalba Ádám Évát.
Egy bevásárlókocsit toltak maguk előtt, melyet a bejárat mellett találtak gazdátlanul. Az őslakosok emberek voltak. Kicsit magasabbak, mint ők, de a különbség nem volt szembeötlő.
– Irány a műszaki részleg! – adata ki a parancsot Éva.
Percek alatt megtalálták, amit kerestek. A gép rendeltetésére ugyan nem jöttek rá, de a technológiára igen.
– Este visszajövünk vásárolni – súgta Éva.
Ádám nem válaszolt, de nem is ellenkezett.
A kijáratnál tartóztatták fel őket.
– Elnézést, egy pillanatra! – állt eléjük egy férfi. Acélszürke egyenruhát és szigorú ábrázatot viselt. Mögötte egy két méternél is magasabb robot várakozott fenyegetőn.
– Parancsoljon! – válaszolta Éva.
– Jól vagy, kisfiam? – kérdezte Ábeltől az őr.
– Miért ne lenne jól? – karolta át fia vállát Ádám.
– Nem magát kérdeztem – förmedt rá az őr. – Kisfiam, jól vagy? Ismered ezeket az embereket?
– Persze, hogy ismeri őket. A szülei vagyunk – emelte fel hangját Éva.
Ezután minden nagyon gyorsan történt. Az őr felemelte a kezét. A mögötte álló robot villámgyorsan mozdult. Hat végtagjából kettőben villant valami.
*
Egy szűk, dísztelen szobában tértek magukhoz. Egymás mellett ültek egy asztal előtt, melynek másik oldalán az őr várakozott türelemmel. Mögötte ott állt a robot. Feje éppen a plafonig ért, így még nagyobbnak tűnt.
– Kik maguk? – kérdezte az őr.
– Látogatók vagyunk – válaszolt Éva kótyagos fejjel. Mindig gyorsabban kapcsolt, mint Ádám, akinek egy délutáni szunyókálás után is fél óra kellett ahhoz, hogy magához térjen.
– Honnan jöttek?
– Külföldről – mondta Éva.
Az őr nem válaszolt azonnal. Most dől el, hogy álcájuk tartja-e magát, vagy olyan dolgok következnek, amihez egyiküknek sem volt nagy kedve.
– Értem. És nem gondolják, hogy külföldön normálisan kell viselkedniük?
– Normálisan? Mi normálisan vis…
– Hiszen egy gyerekkel mászkáltak.
– Ábel! – sikoltott fel Éva. Hevesen nézett körbe a szobában. Soha nem volt velük terepen. Soha nem kellett érte izgulniuk. – Hol van a fiam? – A robot egy lépést előre lépett, de az őr intésére újra mozdulatlanná vált.
– A fia? – ráncolta össze szemöldökét az őr.
– A fiam.
– A kisfiú jól van. Már egy normális családnál éli a normális életét.
– Maga miről beszél? – hördült fel Éva. – Mi vagyunk a szülei.
– Nocsak. Ki az a mi?
– Én és a férjem.
– De maga nőstény, nem? – kérdezte az őr gyanakodva.
– Igen. Nő vagyok.
– Akkor nem értem, hogy miről beszél. Mondja, honnan jöttek maguk?
– Külföldről.
– És külföldön ez a divat?
– Miért, mi a divat itt? – kérdezte Ádám.
– Itt, uram, az a divat, hogy normális családok mennek a hétvégi bevásárlásra, és nem mászkálnak hímek és nőstények, pláne nem egy gyerekkel, mert ugye, maga hím, ha nem tévedek.
– Hím vagyok. Az baj?
– Ha törvényt akar szegni, akkor nem. Ugye elárulják, hogy melyik országból jöttek?
– Mi a baj a hímekkel? – kérdezte Éva. Nyugalmat erőltetett magára.
– A hímekkel? Csupán az a baj, hogy nem a család részei, mint ahogy a nőstények sem. Mégis hogy képzelték, hogy fényes nappal egy kisfiút egy hím és egy nőstény kísérgethet? Milyen emberek maguk?
– Milyenek vagyunk?
– Gusztustalanok. Egy család, ha nem tudnák, egy hummanból és egy robotból áll.
Csend lett. Ádám szinte hallotta, ahogy Éva agya kattog. Hiba volt. Hiba kiszállni megfelelő információk nélkül, hiba Ábelt magukkal vinniük, hiba volt az egész út.
– Humman? – kérdezte Ádám. Megpróbált semleges hangot megütni.
– Humman. Nem hallotta még ezt a szót? – kérdezte az őr. Mosolygott. – Akkor maguk nagyon messzi vidékről érkeztek. A humman olyan ember, aki megkapja a hímtől és a nősténytől az anyagot és kihordja a gyereket. A Humman, errefelé az a lény, aki biztosítja fajunk fennmaradását. A humman a család alapja, magja és lényege, és persze a robot. De maguk nem hummanok. Gondolom, nagyon, de nagyon messziről jöttek.
– Nem… mi… – rázta meg fejét Ádám.
– Hát persze hogy nem. Elnézést. De mivel maguk „külföldiek”, így segítek. Egy gyerek nem mászkálhat a hummanja nélkül.
– Vagyunk az apja és az anyja. A mi országunkban… Nálunk a család…
– A maguk országa ocsmány egy hely lehet. Egy férfi és egy nő? Ne is folytassák! Az nem család. Egy hím és egy nőstény? Abból hogy lehet gyerek humman nélkül?
– Biológiailag lehetséges… A férfi szaporítószerve és a nő szaporítószerve…
– Nedvekkel?
– Mi mással?
– Pfúj! Itt? Ezen a bolygón? A hímeknek és a nőstényeknek már régen nem képesek ilyesmire hummanok nélkül. A maguk országa elég elmaradott lehet, ha még így csinálnak gyereket. Megmutatnák?
– Tessék? – kérdezte Éva megborzadva.
– Megmutatnák, hogy a maguk felé hogy megy ez? Érdekel. – kérdezte az őr furcsán csillogott a szeme. Mintha apró lámpák keltek volna életre szaruhártyájának mélyrétegeiben.
– Nem! – hördült fel Ádám. – Adja vissza a gyerekünket, és már megyünk is!
– Nem. Szó sem lehet róla. Ábel, mert így hívják, ha jól tudom, már egy hummannál van. És persze egy robotnál. Mert ez az igazi család. Ha nem tudnák, akkor egy gyerek fejlődéséhez, ép eszének megtartásához, normális felnőtté válásához alapvető szüksége van egy hummanra, aki a nőstény és a hím örökítőanyagát vegyítette, szintetizálta és megszülte belőle az utódot. A humman a család. Maguk csak genetikai kellékek, mint minden hím és nőstény.
– Miért, maga micsoda? – csattant fel Ádám.
– Ha nem idevalósiak, akkor úgy sem értenék. A lényeg, hogy Ábel nem való magukhoz.
– De én hoztam világra… maga…! – Éva visszanyelte haragját.
– Talán külföldön igen, de itt nem. Ebben az országban maguk már nem képesek erre, csak egy humman. Ezért humman kell Ábelnek is. És persze egy robot. A robot jó: a család oszlopa.
– Robot?
– Igen. Mégis, ki felügyeli a humman biológiai folyamatait, ha nem egy család-robot? Kitől kap fegyelmet, adatokat a gyerek? Ki tanítja, ki szabályozza az értelmét és érzelmeit? Talán maguk?
– Igen, mi – mondta Éva.
– Magunk?! – nevetett fel az őr. – Akik csak egy humman segítségével képesek szaporodni? Ne beszéljen undorító, gusztustalan dolgokat!
– Eleve ki maga? – emelte fel hangját Ádám.
– Én? Egy őr vagyok. Őr, aki védi az országa erkölcseit és társadalmát. És van egy XIX biztonsági robotom – mutatott a háta mögé az őr. – És nekem helyén van az erkölcsöm, és meg fogom védeni a maguk Ábelének a jövőjét, a józan eszét, a normális felnőttkorát…
– Adja vissza a gyerekünket, és már itt sem vagyunk – vágott közbe Éva.
– Nem! Én a szívemen viselem a gyerekek sorsát. Még a maguk gyerekének sorsát is, aki minden bizonnyal egy erkölcstelen humman segítségével látta meg a világot. De ne aggódjanak, Ábel már jó kezekben van. Kirendeltem mellé egy igazi, kötelességét tudó hummant, és persze egy robotot. És örülhetnek, hogy végre minden rendben van. A fiuk normális ember lesz.
– Adja vissza őt! – sikoltott fel Éva.
Ádám a zsebébe nyúlt.
– Nem! Én nem engedem, hogy egy nyomorék, torz családban nőjön fel társadalmunk egy ifjú tagja. Akkor sem, ha csak látogatóba jöttek ide. Őrként nem is engedhetem. Ábelnek valódi család kell, nem ez a fertő. Egy hím és egy nőstény?! Humman és robot nélkül élni… Hányingerem van. Mégis hogy képzelték? – Az őr megcsóválta a fejét. – Jó kis ország lehet a maguké. Biztos valahol északon van.
– Adja vissza a családom – suttogta Éva.
– Az nem család, amiről maga beszél – nevetett fel az őr.
– Miért, a hummanjaival a robotjaival, a maga családja micsoda?
– Az a család. Csak az a család. És ha nem tudná…
Ádám megnyomta a zsebében lapuló gombot, a személyi álcázó bekapcsolt, és ők láthatatlanná váltak.
Éva felpattant a helyről.
– Ideje volt! – förmedt Ádámra, aki megkerülte az asztalt, és lerúgta a döbbenettől mozdulatlanná vált őrt a székéről.
– Hol van a fiam? – térdelt az őr mellkasára Éva.
– Hová tűntek? Nem látom…
– Hol van a fiam?! – sziszegte Éva. – Utoljára kérdeztem kedvesen.
– Vademberek! – visította az őr. – Vademberek!
A robot tett egy lépést előre, és felemelte mind a hat kezét.
…
*
Április 15.: A család világnapja.
*
Vannak olyan történetek, melyeknek nincs megfelelő vége. Be lehet fejezni, de azzal csak sérülne a tartalom. Ritkán írok ilyesmit, de most ezt éreztem helyesnek. Umberto Eco után már tudjuk: a mű nyitott, minden olvasó hozzáteszi a maga világát az alkotáshoz. Tegye mindenki hozzá ehhez is.