– Ez az egész az egzisztenciáról szól – mondta Brutusz („sz”-el), és leült a padra. Az utca kihalt volt. Néhány maszkos sietett a közért felé, de őket leszámítva senkit sem láttak.
– Te most a filozófiai egzisztenciáról beszélsz? – kérdezte Alfréd. Ő is leült. Körbenézett és titokban lehúzta szájáról a maszkot.
– Mi másról?
– Bocs.
– Semmi baj.
Alfréd szinte észrevétlenül vette elő maga mellé tett szatyrából a kakaóstejet. – Kérsz? – nyújtotta Brutusz felé.
– A világ megállt, és mi ennek tanúi voltunk. Saját szemünkkel láttuk, hogy egy vírus filozófiai létbizonytalanságba sodorja az embereket.
– Azért azt nem hiszem – kortyolt bele kakaóstejébe Alfréd. Nagyot sóhajtott ivás után.
– Pedig így van. Ez a vírus valójában nem öl.
– De öl.
– Igen, persze, öl, de nem viszi túlzásba. Éppen annyira öl, hogy komolyan kelljen venni. De a lényege nem a gyilkolás. Mást akar.
– A vírus akar valamit? Nem is tudtam. Kérsz kiflit?
– Nem. A vírus igenis akar valamit. Mégpedig egy igencsak pontosan maghatározható dolgot.
– Remélem, nem a kiflimet.
– Nem. De a kérdésed helyes volt, fizikus barátom. A vírus ugyanis nem anyagi természetű dolgot akar tőlünk. De nem ám! Ez egyébként könnyen ki is található abból, ami. Hiszen a vírus valójában nem tekinthető élő organizmusnak. Nincs örökítő eszköze. Parazita, de mégsem valós életforma. Sejtek közötti entitás, mely tulajdonképpen nem létezik önállóan. Egy egzisztenciális senki. És pont ezt adja át.
– Mármint a nemlétezést?
– Igen. Pontosan. Na, ezért szeretek veled beszélgetni – kacsintott barátjára Brutusz a maszk mögül. – Ez a vírus azt adja át az embereknek, hogy van lét és nem lét. Ez a vírus egy gonosz emlékeztető arra, hogy az élet véges és bizonytalan. De még ennél is gonoszabb. Mert ez a vírus megbontja az ember léthez fűzött ösztönös tudását. Mint amikor megbomlik az elme, és saját létének megmentése érdekében önnön halálában látja a megoldást. Mert vegyük őket – mutatott Brutusz az úttest másik oldalán álló villára.
– Otthon vannak – bólintott Alfréd és elővett egy túrórudit. – Kérsz?
– Nem. És igazad van. Otthon vannak. De tudod, hogy miért?
– Mert kijárási tilalom van.
– És mert a vírus megbolygatta bennük az élet alapigazságait. Megjelent, és az ember félni kezdett. Félteti magát, és persze félt másokat. Csakhogy!
– Van csakhogy?
– Hogy ne lenne! Csakhogy idővel az ember halálfélelme és féltő szeretete kimerül. Ezt tudta a vírus, erre várt. Ezért van itt ennyi ideig. Maradt és megvárta, hogy az emberekben kifáradjon az érzet. És az érzet kifáradásával átforduljon minden. A lét szép lassan életszeretetből életutálattá válik. Zombiként netező, izzadt távkapcsolatba bepállott emberek lassan kihullanak az életszeretetből, mindezt azért, mert féltik és szeretik az életüket. És a vírus vár. Mert persze lesz egy pont, amikor az ember már nem képes tovább tűrni az élettelen élet paradox Möbius-szalagját, és kitör a halálba, vagyis a nemlétezés ígéretének élettel teli közegébe, és a vírus lecsap.
– Egy kicsit elveszettem a fonalat – hümmögte Alfréd.
– Nem baj. A lényeg, hogy a vírus valójában nem organikusan öl, hanem filozófiailag. Megbolygatja az elmét és a végén a fehér feketévé válik, a fekete fehérré, holott mindkettő egymásban rejtőzik, mint valami letakart Yin-Jang ábra. Íme, egy példa: a maszk.
– Ki kéne már dobnom – bólintott Alfréd. – Kicsit már büdös.
– A maszk, barátom segítség. Mármint biológiailag. A társadalmi összetartás jelképe. Azonban filozófiailag az elidegenedés és önzés manapság legjellemzőbb eszköze. Tele van ellentmondással. Hiszen, most mind maszkot viselünk.
– Az már igaz. És hogy örültünk volna ennek másfél éve…
– Ugye? Akkor furcsa volt maszkban. De most? Most ez az illem, ez a protokoll, ez a kötelező ruhadarab. Mi ketten, boldogok lettünk volna akkor. De most? Most semmit sem ér. Most, amikor végre viselhetjük, mi van?
– Semmi.
– Így van, Alfréd! Semmi. Már megint a filozófia. A maszk hirtelen értelmet váltott bennünk, és az életben anélkül, hogy mi bármit tehettünk volna. Mi itt ülünk. Azok ott – mutatott a szemközti házra – miközben szeretik az életet, egyben utálják is azt. Ez a vírus egy paradoxon. Azt hiszem, azért jött, hogy filozófiai válságba sodorja az emberiséget. Minket. Hogy elvegye tőlünk a munkát, felkopjon az állunk, és ez által eközben jobbá tegyen bennünket.
– Én dolgozni akarok.
– Megértem. De most, hogy nem lehet, nem érzed eközben a felemelkedés csodálatos könnyűségét?
– Kicsit igen.
– Erről beszélek, Alfréd. A paradoxonok vírusa támadt meg minket.
– Azt hiszem, hogy vissza kéne menned tanítani.
– Nem kell a katedra!
Alfréd hangosan felröhögött: – Na, tessék! Összeköpködöm miattad a maszkomat. Belülről!
– Igen, már köpködni is csak belülre tudunk. Szép hasonlat, barátom. Magunkra köpünk, mert másra nem tudunk. Mert ne hidd, hogy amikor acsarkodva írod a kommentjeidet a neten, akkor nem magad alázod minduntalan. Csak az ostoba hiszi, hogy hallatszik a szava, ha vákuumba kiabál.
– Nem kommentelek semmit.
– Mert véleményadó képességed üressé vált a süket hangzavarban.
– Most komolyan, Brutusz. Vissza kéne menned tanítani.
– Nem! Kivárjuk! Kivárjuk, hogy ez az aljas vírus végre kifulladjon. Hogy az emberek életigenlésének iránytűje megint jó irányba álljon. Hogy egy napon kiáradjon mindenki, és eleinte zavarodottan, tétován, majd egyre határozottabb lépésekkel induljanak el egymás felé. Hogy összejöjjenek és találkozzanak a kocsmákban, mozikban, pizzázókban, éttermekben, bárokban, boltokban, az utcán, az ágyban. Kivárjuk, hogy azok ott kitegyék a lábukat eleve kőből épült, de mára már filozófiailag is kővé vált bástyáik mögül, és üresen hagyják bepállott csigaházukat.
– És akkor mi bemegyünk és kipakoljuk őket – nézett Alfréd a barátjára.
Brutusz lassan bólintott: – Igen. De közben sírni fogunk, és a katedrára gondolunk. Azokra az időkre, amikor még jók voltunk, és azokra, amikor jók voltunk, mert nem lehettünk rosszak.
– Jó – biccentett Alfréd, és a szatyorba pislantott. – Van egy Milkám. Kérsz?
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!