A pocsánymocsok

A parkban nem volt nagy nyüzsgés. Vasárnap kora reggel még csak a kutyáikat sétáltató koránkelők és a kocogók rótták megszokott ösvényeiket. Emília a padon ücsörgött és csendben majszolta sonkás-tojásos szendvicsét. Körülötte Maszat maszatolt. Öreg jószág volt, nem sok vizet zavart. A távolban kutya ugatott, melyre a gazda parancsoló hangja replikázott. Maszatra nézett, aki vagy nem hallotta meg a távoli hívószót, vagy egyáltalán nem érdekelte a dolog. Tovább lihegett Emília lába mellett.
A szendvics jó volt, ő maga sütötte közvetlenül ébredés után. Aztán irány Maszattal a park. Szerette megvárni, míg a fák között felkelt a nap. Most is a paddal szembeni pavilon felé pislogott. Ott bukkan majd elő, és onnan kúszik fel az égre. Éteri pillanatok voltak ezek.
Átvette magában a teendőket. Maszatot hazaviszi, majd felkerekedik és irány a város. Délben Alfréddal ebédel. Néhány pillanatig elmerengett a férfin. Korban illett hozzá, és az öreg – mert hát Emília is az volt – egészen jól tartotta magát. Majd meglátjuk, semmi sincs kőbe vésve, gondolta miközben nagyot harapott a szendvicsből. Maszat reménykedve nézett fel.
– Na, jó, de otthon nincs reggeli! – mosolyodott el Emília, és a szendvics csücskét a kutyának nyújtotta. Maszat hálás volt és gyors.
A támadás oldalról érte.
– Pocsánymocsok! Én nem értem, hogy mit képzelnek magukról. Azt hiszik, hogy még mindig övék a világ? Talán oda kéne figyelni, és nem belepofázni mindenbe! Aztán meg szavaznak, mint ez is itt. Hát nem sül le a pofájáról a bőr? Én szégyellem magam helyette. Majd akkor csináljon ilyet legközelebb, ha előtte gondolkodik, de nyilván az nem megy egy ilyen szerencsétlen trottynak. Az ember csak reménykedni tud, hogy nem sokáig élnek az ilyenek, és akkor majd tiszta lesz a bolygó, de legalábbis az ország ezektől a mocskoktól.
Emília megdöbbenve kapta fel a fejét. Egy középkorú nő állt a pad mellett. Nem rá, de egyértelműen felé nézett. Mintha egy távoli tárgyat szemlélt volna. Emília mondani akart valamit, de a szája tele volt, így szavak helyett köhögni kezdett. A nő csak állt mellette, mint egy robot, aki új parancsra vár.
– Elnézést, ki ön? – kérdezte végül Emília, miután legyűrte torkán a megakadt falatot.
– Ott a nevem, nyanya! ÉvaR. Nem tud olvasni?
– De tudok. Hol van a neve?
Emília lázasan keresni kezdett egy nevet. A nő lila pólóján, szűk szoknyáján nem állt felirat.
– Hát ott. Magának komoly baj van az agyával. Hogy engedték ki egyáltalán ide a parkba?
– Én…
– Na, ez az! Én, én, én, ostoba önző, bunkó, hülye pocsánymocsok, hírhülye idióta. Azt hiszi, hogy ezzel majd jobb lesz? Hát maga egy állat. Ezt akarja propagálni, ezt terjeszti. Mint egy pestises patkány – mondta a nő, és mondandója végére olyan arcot vágott, hogy Emília meghökkenve hátrébb húzódott.
– Elnézést, de miről van szó?
– Ja, ha még mindig itt tart, akkor a részemről ennyi! – vágta rá a nő, újra azt az arcot vágta, majd megfordult, és sietős léptekkel távozott.
Emília még hallotta, hogy távoztában mormol valamit, de a szavak értetlenségbe burkolództak.
Maszat az egészből semmit nem vett észre.
A táskában csippant egyet a telefon. Elővette. Alfréd küldött üzenetet a csevegőn.
„Ugye, nem feledte el az ebédünket, Emília drága?”
Emília mosolyogva pötyögtette be a választ: „Csak maga ne felejtse el!”
Alfréd egy mosolygós fejet küldött válaszul.
A nap már felbukkant a pavilon mögött. A nő miatt erről ma lemaradt. „De hol volt a neve? ÉvaR?”, tűnődött el pár másodpercig Emília. A kezében lévő telefonra nézett. Alfréd már nem küldött újabb arcokat. Egy pillanatra belenézett a hírfolyamba. Politika, politika, madárfotó, torta, madár, növény, politika, film, politika. Az utolsó bejegyzésnél megtorpant. Egy politikus egy másikat szidott. Semmi különös. Az alatta lévő kommentáradaton akadt meg a szeme. Ez első kommentelő így kezdett hozzá bizonyára magvas mondandójának kifejtéséhez: „Te pocsánymocsok!…”
Kikapcsolta a telefont és hazaballagott. Maszat mélán követte. Nem kellett rá póráz. A sarkon már kinyitott a 7/24 pék. Zsemleszag hullámzott az utcán. „Talán be kéne mennem kommentelni a kakaós csigát”, gondolta Emília, és hangosan felnevetett.
Maszat felnézett és megcsóválta a farkát.
*
A minap lapozgattam a közösségi hírözönt. Most is megdöbbentett és elkeserített az a hangnem, ahogy emberek egymáshoz szólnak. Mondhatnák, hogy sok a harag és az indulat, és hogy nem mindenki ilyen ám. De sajnos ez mélyebb probléma holmi üres egymást gyalázásnál. Egy társadalomnak, pont mint a benne élő egyedeknek, van egy közös világhoz való hozzáállása (attitüdje), melybe beletartzik a hangnem is, az, hogy mit engedünk meg embertársainkkal való kommunikációnkban. És minden egyes gyalázó komment, minden egyes alázó, támadó, sértő hozzászólás ezt az attitüdöt hangolja át szépen és biztosan. Mint, amikor fekete tinta kerül a vízbe: talán nem látszik, de ott van. És ha sok tinta ömlik bele, akkor az a víz szürke lesz, vagy egyenesen fekete. És bizony sok ömlik bele. Az emberek pedig megtanulják, hogy így is lehet, sőt, így kell egymáshoz szólnunk, ha valami nem tetszik. Akkor is megtanulják, ha nem akarják megtanulni, mert mindez fű alatt történik, csendben, észrevételnül, mint valami lassú mérgezés. Fel sem tűnik, de már ott a változás. Azt hihetjük, hogy persze ez csak írásban van, az nem a valóság. De sajnos megint tévedünk. Az írott szó is szó. A legépelt névtelen gyalázkodás is gyalázkodás. És ha körbenézünk kis társadalmunkban, akkor egyre többször látjuk, hogy mindez átszivárog a hétköznapok eseményeibe a közértben, az autóban, a hivatalban. Mert mindegy hogyan, de a víz koszolódik. Ezért úgy gondolom, hogy minden ember, aki “beszáll a ringbe” felelős saját társadalmának, közösségének mentális megmérgezésében. Még akkor is, ha jót akar, akkor is, ha ő csak visszaütött. Elsőként csak gondolatban kívánjuk mások halálát, aztán félrenézünk, miközben gyilkolnak, és a végén mi is ölünk, ha nem vagyunk elég éberek ahhoz, hogy mi történik velünk, hogy valami
miatt eltorzult a gondolkodásunk .
És félek, hogy nem vesszük észre. Vagy ha igen, akkor talán már túl késő lesz.