– “I. A tudás információ, melyet a világról gyűjtött össze az emberiség.

II. A tudás megszerzése, megtartása és felhasználása az emberiség legnagyobb vívmánya.

III. A tanár egy olyan élő közeg, mely személyével testesíti meg az emberiség legnagyobb vívmányát. Lehetőség és kapu, melyen keresztül az emberiség jelen tudása áthagyományozódik a jövő nemzedékre.

IV. Mindenki tanít, aki másokat tudáshoz juttat. Aki erre a tevékenységére az életét teszi fel, annak elnevezése: tanár.

V. Iskolának nevezzük azt a helyet (függetlenül annak alakjától, elhelyezkedésétől, felszereltségétől, állapotától, az ott tartózkodók számától), ahol a tanár tudáshoz segít másokat.

VI. Tanulónak nevezzük azt a személyt, aki tudást épít magában.

A tanítás folyamata, lásd azonos című rész kiegészítése.”

Oliver a fejezet elejéhez lapozott.

– Marhaság, marhaság, marhaság… itt is van!

Tovább olvasott.

– “A tanítás folyamata, kiegészítés.

A. A tanuláshoz elengedhetetlenül szükséges résztvevők.

1. Megszerezhető információ.

2. Az információ megszerzésének lehetősége.

3. Az információt megszerezni kívánó személy.

B. A tanárt helytelenül a fenti felsorolás 2. részével azonosítják. Ez félreértés. A tanár valójában mindhárom pont szerves részét képezi. Azok benne összpontosulnak, tőle függnek és általa válnak valósággá. A tanár nem csupán egy technikai közeg a tudás megszerzéséhez. Annál sokkal több. Számtalan olyan információ birtokosa, mely nélkül a tanulás sérül, felszínessé vagy akár lehetetlenné válik. A tanár érző emberi lény lévén leküzdhetetlen előnyben van minden egyéb, a tudás megszerzését biztosító módszerhez képest. Ember, aki képes emberi módon tanítani. Látja, érzi a tanulókat. Megismeri, megérti őket, felfogja a képességeiket, és a megszerezhető tudáshoz ennek ismeretében segíti hozzá őket. A tanár ember. Ezért emberivé emeli a pusztán mechanikus információ szerzési folyamatot. A tanár valójában nem több és nem is kevesebb, mint annak biztosítása, hogy a tanulás folyamata a legmagasabb szinten történjen meg: az ember szintjén. Az emberi tanulás nem csupán információszerzés. Több annál: információk befogadása a szenvedély, inspiráció, szeretet, lelkesedés közege által, mely közeget csak ember biztosíthatja egy másik ember számára. Ezek hiánya, korlátozása nagyban korlátozza, néha lehetetlenné teszi a tudás megszerzésének lehetőségét. A tanár személye az a közeg, amelyben az információ és a tudás emberi életté válik. A tanár olyan kikerülhetetlen tér, mely a tanulás legmagasabb formáját képes biztosítani: vagyis valaki. Mi, tanárok nem csupán eszközök vagyunk a tanulási folyamatban, hanem annak bábái, szülészei, életben tartói, táplálói. Olyan emberek, akik képesek bármilyen környezethez alkalmazkodni annak érdekében, hogy egy másik ember hozzájuthasson a tudáshoz, melynek addig nem volt birtokosa. Erre csak ember képes. Csak egy ember képes lelkesedni, inspirálni, vezetni, odafigyelni. A tanár maga a tanítás. Persze lehet néha rossz, hibázhat, elbotolhat, de mégis, egy olyan dolog birtokosa, mely semmi másnak nincs ezen a világon: öntudata van, és ennek az öntudatnak a közepén mások tanításának célja áll. Ez hatalmas kincs. A céllal rendelkező tudatosság emberiség formáló erő. A tanár öntudata, akarata, célja, vágya arra irányul, hogy, történjen bármi, egy másik ember okosabb legyen. Ezt a célt akár saját kárára is megpróbálja beteljesíteni. Erre egyetlen eszköz sem képes. Egyetlen állat vagy gép sem akarja átadni a tudást. Önkéntelen teszi azt, nem szándékkal. Egy tanár azonban tisztában van saját céljával, a céllal, hogy mások tudását gyarapítja. Egyetlen állat sem lelkes, amikor valamit megtanított utódjának. Egy gép sem örül, ha befogadták az általa felkínált információt. A lelkesedésre, a tudás átadásának vágyára, az örömre, melyet akkor érez, amikor célba ért, csak egy ember képes. Semmi más.

– Prudencia elszabadult – nevetett fel Virginia.

Oliver is elnevette magát, kitörölte szeméből a könnyeket, majd tovább olvasott. A mezítlábas afrikai él, és nem csupán él, valahol keményen dolgozik.

– “Egy tanár tanítani akar, és nem csupán tanít. Ez a tanítás legmagasabb szintje. A tanár nem csupán tudást ad, hanem tudásszomjat is. Ez a legfontosabb feladata. Az emberi faj alapvető természete szerint információt akar magába fogadni. De mint minden élőlény, ha elég információt kapott ahhoz, hogy megéljen, az ember is képes lemondani ezen vágyáról. Már nem szomjas többé, ismeri a kutat, hová eljárhat, ha újra szomjas lesz, és innentől akár élete végig ugyanahhoz a kúthoz jár majd inni. Egy tanár azonban új, bővízű kutakat mutathat az ember számára. Egy tanár tudásszomjat kelt. Felébreszti az emberben az elszunnyadó vagy még fel sem ébredt szomjat. Új világok ajtajára mutat rá. Vannak korok, amikor a tudás nem érték, amikor az emberek lenézik a tudást, fölösleges, értelmetlen időpazarlásnak látják a tanulást. Vannak korok, amikor alig akad valaki, aki megmutathatná az emberek számára, hogy léteznek nagyobb kutak, finomabb források, vannak távoli vidékek, hogy a világ sokkal tágasabb, mint azt képzelik, és hogy ennek felfedezéséhez a tudás az egyetlen eszköz. Néha egyedül a tanárok azok, akik képesek felkelteni a szomjat, a vágyat a tudásra. Sokszor ők az elsők és egyben az utolsók, akik képesek lehetnek erre. Ők azok, akik életre lehelik egy emberben a tanulót. A tanár a tanulás vágyának teremtője, táplálója. A tanár hiánya a tudásszomj halálát is jelentheti. A tanár emberi palló a tudatlanság és az értelem két partja között. Sokan csak rajta és általa juthatnak át a túlpartra, ő adja az irányt, és segít az egyensúlyozásban. Csak átkelni nem képes a másik partra, azt a tanulónak magának kell megkísérelnie. Ezek vagyunk, mi, tanárok.

C. Minden korlátozás, rendszer, akarat, ideológia, mely a tanulás legmagasabb, emberi szintű formáját akadályozza, korlátozza, azt más céloknak veti alá, más célokra alkalmazza automatikusan helytelen, függetlenül annak jellegétől, formáitól, ideológiájától, céljától. A tudás szabad, emberi kincs. Ennek megfelelően annak tanítása is az. Amennyiben a tanítás tiszta célja bármilyen okból károkat szenved, úgy a tanítás letéteményeseinek feladata annak helyrehozása.

Gyakorlati teendők. Lásd: Tanárok kötelességei rész kiegészítés.”

Oliver Virginiára nézett.

– Szerintem rájött, hogy fent soha senki nem olvassa el a Tanrendtartást alaposan. Csak kiegészítik, de el nem olvassák – állt fel Virginia az ágyból. – Van borod?

– Nincs.

– Pedig anélkül nem merem tovább olvasni.

– Muszáj lesz.

– Én félek. Mármint Prudenciát féltem.

– Én már nem féltem. Több ő, mint…

– Mint mi?

Oliver nem válaszolt.

– Akkor is kell bor – vont vállat Virginia és kiviharzott a szobából. Oliver végtelen vágyat érzett arra, hogy tovább olvasson, de önuralmat erőltetett magára. Újra nekiveselkedett az előző szakasznak – ezt nem tartotta csalásnak. Már a felénél tartott, amikor kinyílt az ajtó. Virginia lépett be rajta két üveg borral a kezében. Mögötte egy tömeg várakozott.

– Kicsit többen jöttem – intette a háta mögé és az ágyra ugrott.

A szoba dugig megtelt. Sokan találtak maguknak helyet, de még többen rekedtek a folyosón.

– Ne menjünk ki az ebédlőbe? – kérdezte Oliver.

– Fölösleges. Több helyen is olvassák már. És megjegyzem, hogy vannak, akik már előrébb tartanak, szóval gyerünk, Oli, mert lemaradunk.

Az unszolás általános kuncogást kapott válaszul. A bor körbejárt és poharakban kötött ki. Kis korty mindenkinek.

– Szóval. “Tanárok kötelességei, kiegészítés” – emelte fel a Tanrendtartást Oliver.

– A negyvenedik oldalra menj! – szólt valaki a folyosóról.

Odalapozott.

– “Első pont…

1. Amennyiben a tanítás tiszta célja bármilyen okból károkat szenved, úgy a tanítás letéteményeseinek feladata annak helyrehozása, mivel senki sem érdekeltebb a tudás átadásának szentségében, mint ők. Ez nagy feladat, barátaim. Tudom, hogy könnyű elhessegetni, könnyű megvonni a vállat, hogy “ez nem az én dolgom”, de meg kell értenünk, hogy néha nincs más út. Nincs más ember, aki megtegye. Én nem vagyok az a Messiás, amit bennem láttatok. Soha nem is voltam az, de ahogy Shakespeare mondta, az ember néha csak azért lesz naggyá, mert ráerőltetik, vagy mert a valódi messiások éppen nem értek rá, és valakinek mégiscsak meg el kell végezni a munkát. A kérdés, így nem az, hogy ki tegye, hanem az, hogy miként tegyük azt.

2. (Már nem tudom, hogy miért írom még ezeket a pontokat, talán még mindig félek kicsit, hogy valaki beleolvas). Tanárok! A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha nem tudjuk magunkról, hogy tanárok vagyunk. Az öntudatlan élet mindig irányított. Egy hajót kormányos nélkül arra sodor a vihar, amerre csak akar. Akkor is, ha valaki ott ül a kormánynál. A különbség csak az, hogy kormányossal ezerszer több esélye van egy hajónak a túlélésre. Tudd, hogy tanár vagy! Ha tudod, akkor azt is tudod, hogy mit jelent tanárnak lenni. A világ folyton változik, korok, rendszerek követik egymást. A külvilág soha nem nyugszik. Legtöbbször nincs rá befolyásunk. De arra igen, hogy mit gondolunk önmagukról és arról, hogy milyen szerepet játszunk a nagy képben, még ha oly kicsi is az a szerep. Nem vagyunk az emberiség messiásai, megváltói sem, ezek túl nagy szerepek. De mégis! Saját messiásaink lehetünk. Sőt, kötelességünk azokká válni. Prédikálnunk kell egyszemélyes önhallgatóságunk előtt. El kell mondanunk magunknak, hogy miért vagyunk itt, hogy mit ígérünk magunknak. És ha odafigyelünk magunkra, akkor mások is ezt teszik majd. Ez az első lépés. Minden tanár messiás, a tudás messiása, és ahol felbukkan, ott felbukkannak a tanulók is. Mindez azzal kezdődik, hogy tudod, ki vagy.

3. A tanuló számít valójában, semmi más. Taníts. Akárhol, akármikor, akárhogyan. Ha más nincs, akkor az utcán, vagy egy lakásban, pincében, padláson, a gyerekszobában, vagy a pékségben. Az iskola ott van, ahol tanítás folyik. Nem számítanak a szabályok, nem számítanak a körülmények. Taníts, ahogy csak a legjobban tudsz. Ne érdekeljen, hogy mi működik körülötted, és mi nem, ne érdekeljen, hogy mi omlik össze és mi nem. Taníts, mert tudod, hogy tanár vagy, és a tanárnak a tanítvány a legfontosabb. Tedd ezt ameddig csak képes vagy rá. Egy világítótorony sem kapcsolja ki magát önszántából. Nem az a lényeg, hogy mennyit teszel, hanem az, hogy milyen tudattal teszed. Az segít, semmi más. Ha tudod, hogy tanár vagy, akkor lesznek olyanok, akik tanulni is akarnak majd. Néha sokan lesznek, néha kevesen. Lesznek, akik nem akarnak majd belőled. Talán a többségük ilyen lesz. De mindig lesznek olyanok, néha csupán egyetlen egy ember, akinek kell a tudásod, a lelkesedésed, mindaz, ami téged tanárrá tesz. Találni fogsz ilyeneket. Ezt nem csak hiszem, hanem tudom. Ígérem. Ne félj, lesznek. Te azokat nézd, akik így néznek vissza rád. Ahogy a haldokló néz a szeretteire, hátha megmentik őt a sötétbe hullástól. És tudd meg, nincs olyan, hogy haldoklás, végig élünk, egészen az utolsó lélegzetvételig. Azok a szemek pedig életben fognak tartani. Téged és őket is. Őket nézd, akármilyen kevesen vannak. Mert te egy nagyobb cél eszköze, közege, megtestesítője vagy. Te az emberiség lényegét képviseled. Tanár vagy. Tudnod kell, hogy az vagy. Ha nem tudod, akkor nem lesz cél, nem lesznek szemek, akik tanárként néznek majd vissza rád, mert te nem nézel majd azokba úgy, ahogy egy tanítványéba néznél.

A több már csak fizika.

Mit tehetsz? Lásd tanárok lehetőségei – kiegészítés”

A szobában egy pisszenést sem lehetett hallani. A folyosón is csend honolt. Valahol a távolban, talán éppen az ebédlő irányából hangos ujjongás és tapsolás jutott el hozzájuk.

– Ők már a végére értek – jegyezte meg Virginia.

– Hetvenharmadik oldal – kiabált be a folyosóról ugyanaz az ember, aki az előbb is útba igazította Olivert.

– Jól van na, csak elgondolkodtam.

Oliver tovább olvasott.

– “Newton III. törvénye az erő-ellenerő (azaz a kölcsönhatás) törvénye – bár ezt nem kellett volna hozzátennem, vannak itt a 23-asban olyanok még, akik ezt tényleg értik. A törvény így szól: Az erők mindig párosával lépnek fel. Két test kölcsönhatása során mindkét testre egyező nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat.

Ha valami nyom minket, akkor mi is nyomjuk azt. Ha valaki üt minket, akkor az ütő is elfárad, nem csak az ütött. Minden hatásnak van ellenhatása. Az elnyomás önmaga ellenállását hozza létre, és végül kitermeli saját pusztulását. Ez fizika. De a történelem is így működik. Ne féljünk attól, hogy senkinek érezzük magunkat. Ne érezzünk lelkiismeret furdalást, ha nem egy osztályteremben, hanem egy park padján vagyunk tanárok. Ne féljünk, ha másból keressük a kenyerünket, ha eközben értéket adunk át. De akkor se féljünk, ha egy osztályteremben állunk, ne keseredjünk el, ha egyre nehezebb megtartani egy órát. Ha tudjuk, hogy tanárok vagyunk, akkor tanárként élünk majd. Akárhol, mindenhol. Tanárként cselekedünk majd. Ki ezt teszi, ki azt. Vannak, akik nagy, látványos tetteket hajtanak végre, vannak, akik apró, alig látható cselekedeteket. Vannak, akik forradalmat robbantak ki, vagy földindulást okoznak, feláldozzák magukat, néha másokat is, és vannak, akik futólag azt gondolják magukban “ejnye, ez így nem járja”. A kettő között csak az erő nagysága a különbség. Az irány ugyanaz, és a kis ellenhatás is ellenhatás. Legalábbis a fizika szerint. Mindez törvényszerűen történik. Csupán abból az erőből táplálkozva, hogy tudjuk, kik vagyunk, és így azt is tudjuk, hogy mi az, ami ellene van lényegünknek. Ne akarjunk nagyokat cselekedni. Az úgy is jön magától, ha jön. Ha nem, hát nem. Mindenki olyan erősen válaszol egy pofonra, amilyen erősen az hatott rá. Fizika. Nem te határozod meg azt, hogy mennyire fáj. És ha valaki azt mondja, hogy ő irányítja a folyamatokat, akkor tudd, hogy ez csak vágyálom. Mert minden hatásnak van ellenhatása. Minden cselekedet kiváltja önmaga ellenállását. Minden szándék nyomokat és reakciókat hagy a világban, melyekre nincs befolyása annak, aki mindent irányítani akar. Ezt együtt hívjuk életnek, melynek mindannyian részei vagyunk. Nem tehetünk ellene, de tehetünk érte. Nehéz korokban élesednek az ösztönök, világosabbá válik, hogy mi a jó és mi a rossz. Tudatosabbá válnak a szerepek és egyértelműbbé a teendők. Csak ott van szükség önmagunk meghatározására, ahol el is veszíthetjük azt, akik vagyunk. Ez pedig jó. Reményt ad. A szükség megteremti bennünk azt a szilárd magot, mely egyre erősebbé és keményebbé válik a nyomás alatt. A nehézség összetartást teremt, melyből új kor nőhet majd ki idővel. Nincs más teendőnk, mint tenni a dolgunkat és kitartani. Tanítsunk! Valahogy, valahol, valakit. Legyünk tanárok bármilyen formában. Források bármilyen szomjazónak. Fordítsunk hátat mindennek, ami megzavar, és csak annyit vesződjünk vele, amennyit feltétlen muszáj. Vigyázó szemünket a tanulóra vessük, mert ő az egyetlen, akiért azok vagyunk, amik vagyunk.

A világ pedig idővel változik majd. Erre vagy arra. Talán jobb lesz, talán rosszabb, de minket még az sem érdekel majd igazán, mert továbbra is arra figyelünk, ami bennünk a legfontosabb: a tanításra.

A világ csak tudatlanul és öntudatlanul futhat a végzetébe. Ha van tudás, akkor jövő is van. És mi vagyunk azok, akik ez átviszik a másik partra. Ezt soha ne feledjük! Soha!”

Csak néhány másodperc csend után tört ki a hangzavar. Aztán újra olvasták ez egészet. Elejétől a végéig. Majd újra, és újra.

(folyt.köv.)

talán az utolsó rész