Elment az idő. Prudencia úgy vélte, hogy ennyi ideig egyetlen gyógytornász sem képes várni. Lemaradt a kín-tornáról. A kislány figyelt és üdítően értelmes volt. Régi időket idézett, amikor még volt értelme kiállni a fiatalok elé. Amikor végeztek, a kislány ragyogó arccal nézett rá.

– Ez nagyon jó volt.

– Nekem legalább annyira.

– A néni tanár?

Prudencia elmosolyodott. A kérdés egyszerű volt, és mégis, lényegesebb, mint bármi, amit eddig valaha is feltettek neki. Hagyta, hogy a válasz lecsorogjon tudatának legalsó szintjére. A kislány várt, mint aki megértette, hogy mi zajlik le benne. Az emberiség kérdések mentén halad előre. Frázisnak látszik a kijelentés. Egészen addig az is marad, míg az ember rá nem döbben annak végtelenül egyszerű és zavarba ejtően mély igazságára. Abban a pillanatban fogja fel, hogy eddig csupán az állítás felszínét látta, egy vázat, néhány felületes összefüggést a szavak között, holott a lényeg a szintaxis mögött rejlik és oly tág univerzumot nyit meg a szemlélő előtt, amit eddig képzelni sem mert.

– Elnézést, hogy megkérdeztem – visszakozott a lány.

– Szerinted tanár vagyok?

A lány meglepődött a kérdésen.

– Nem tudom. De ha nem, akkor nem ártana elgondolkodni rajta.

Prudencia elnevette magát. Van az a kor, amikor a gyerek tudata már át-átkirándul a felnőttek világába, de ott nem köti még semmilyen bevezetett szabály.

– Tanár vagyok.

– Tudtam – vigyorodott el a lány. – És hol tanít?

Enyhe szellő fújt be a fák közé. Prudencia, míg élt, emlékezett erre a pillanatra. Soha nem gondolta volna, hogy éppen egy teraszon állva, sántán, távol mindattól, amihez valaha is kötötte volna magát, éppen itt fogja fel élete lényegét. A válasz gyönyörű volt. Ha akarta volna, újra sír, de ennek már nem érezte szükségét. Tudatában megmozdult az immár megszokottá vált, folyton változó vágy, lefelé mozdult, és ott, ahol tovább már nem tudott ereszkedni, örvényleni kezdett. Az örvény lassan elindult újra felfelé, és tölcsére szilárd falakat épített saját maga köré. Csak a jelenésget érzékelte, megmagyarázni nem volt képes, hogy mi zajlik le benne. Nem félt. Figyelt. Ahogy az örvény egyre feljebb és feljebb ért, teste néha megremegett, kiverte a veríték, majd hideglelés tört rá, hogy utána újra izzadni kezdjen.

– A néni jól van?

– Persze. – Elfelejtette, hogy nincs egyedül. – Azt kérdezted, hogy hol tanítok.

– Igen, de nem érdekes. Lassan már úgyis mennem kell – nézett a lány a búvóhelyről kivezető ösvény felé. Zavarban volt, amitől Prudencia elszégyellte magát. Egy tanár ne hozza kellemetlen helyzetbe a tanítványát.

– Persze. Menned kell – bólintott Prudencia. – Csak tudod, valami furcsa dolog történik velem.

– Mikor?

– Éppen most.

– És micsoda? – kérdezte a lány.

Mikor szokunk le a kérdésekről?, süvöltött Prudencia elméjébe a kérdés. Heves vágy kerítette hatalmába, hogy elinduljon utána, de ráparancsolt magára.

– Valami furcsa. Azt hiszem, hogy még soha nem kérdeztem meg magamtól, hogy mi vagyok. Valahogy túl kézenfekvő volt a válasz, és ezért soha nem mondtam ki önmagamnak. Furcsa, de most, hogy kimondtam, és nem csak kimondtam, de fel is fogtam annak az értelmét, valami történt.

– Micsoda?

– Éppen ezt nem tudom. Valami felépült bennem. Vagyis éppen most épül.

– Hol?

– Bent. Nem tudom igazán, hogy hol. Talán bolond vagyok.

– A néni nem tűnik bolondnak.

– Ezt jó hallani.

– És fáj?

– Micsoda?

– Ami bent történik.

– Nem. Egyáltalán nem fáj. Olyan, mintha találtam volna belül egy horgonyt, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Most jöttem rá, hogy csak ki kell dobnom és biztonságban vagyok. Ennek van értelme?

– Lehet. Eléggé el tudom képzelni, hogy van bennünk egy horgony.

– Én most találtam egyet.

– És milyen?

– Erős. Nem is tudod elképzelni, hogy milyen erős.

A lány bólintott és elgondolkodott a hallottakon. Prudencia ezt is szerette a gyerekekben. Bármiről képesek voltak elgondolkodni.

– Szóval most ez zajlik bent éppen. Ne haragudj, hogy nem figyeltem rád.

– Izgis.

– Szerintem is az.

– Mennem kell – állt fel a lány.

– Persze. Én még maradok.

– A horgonnyal.

– Azzal, bár most nem horgony, hanem egy hajlongó oszlopnak, amiből folyton felfelé száll a levegő.

– Az is jónak tűnik.

– Ugye? Na menj!

A lány elindult, de az ösvény szájából visszanézett.

– A néni itt lesz holnap is?

– Nem tudom. Talán igen.

– Az jó lenne. Ebbe a suliba szívesen járnék – mondta mosolyogva és már megindult volna, de újra megtorpant. – A néni szerint nekem is lesz horgonyom? Vagy oszlopom?

– Szeretnéd?

– Jó dolognak tűnik.

– Azt hiszem, hogy tényleg az.

– Mit kell csinálni, hogy legyen?

– Azt nem tudom – válaszolt Prudencia. – De szerintem köze van ahhoz, hogy mennyire vagy tisztában önmagaddal. Érted?

– Nem igazán.

– Nem baj. Csak jegyezd meg ezt. Annyi most elég. Aztán később majd gondolkozol rajta.

– Rendben. Csókolom! – bólintott a lány, intett és eltűnt a fák takarásában.