*

Egy hét alatt megismerkedett a szobával és az oda bejáró emberekkel. A szoba pazar volt, szállodára hasonlított, az emberek kedvesek voltak, mintha a legtermészetesebb lett volna számukra az, hogy ő apró kis darabokra törte magát. Talán természetes is volt nekik. Az étel, amit egy másik – Patrícia nevű – nővér helyezett a szájában naponta háromszor pazar volt. A belül megjelenő feszültség lassan jutott el tudatáig. Egy kórháznak nem így kellene kinéznie. Legalábbis nem azoknak a kórházaknak, ahol eddig megfordult. A luxus lassan, de biztosan termelte ki tudatában a bűntudatot. Neki nem lenne szabad itt lennie. Ebben az első perctől kezdve biztos volt. Később abban is, hogy mindennek ára van, amit ő képtelen lesz megfizetni. Illegális betolakodó volt, és percek kérdése csupán a lebukás. Minden egyes ajtónyitás, minden kedves mosoly új tétel volt a számláján, melyre nem volt fedezete.

Az orvosa professzor Gaylord Yamadaként mutatkozott be. Prudencia úgy vélte, hogy sem Gaylordnak sem Yamadának nem illene be, de ezzel nem mert vitatkozni. A férfi nem kertelt, de nem is sötétítette a dolgokat. Az eséstől minden egyes végtagjában eltört valami, és csak isteni (vagy iskolaszenti) szerencsének köszönhette, hogy a gerince viszonylag épségben úszta meg a zuhanást.

– Hónapok kérdése és újra tud járni – mondta a professzor.

– És futni?

– Talán. De lehet, hogy bicegni fog. Istenek mi sem vagyunk.

– Pedig olyannak tűnnek.

– Igen, a látszat eléggé fontos, de a tények attól még tények maradnak. Szóval talán lesz egy kis bicegés. De még ez sem biztos. Dolgozunk raja – villantotta meg Yamadás mosolyát a férfi. Prudencia azon tűnődött, hogy ez vajon mennyivel dobta meg az amúgy is fedezet nélküli számláját.

Üres napok jöttek. Bal keze sokkal jobb állapotban volt, mint azt az orvosok várták, így az étkezés önállóvá vált. A villát, távirányítót meglepően jól kezelte, így főként evett és televíziót nézett. A vetélkedők és semmitmondó sorozhatok néha elterelték a gondolatait, és minden ilyen percért hálát érzett.

– Látom, jobban van – szólalat meg egy hang az ajtó felől.

Prudencia összerezzenve tudatosította magában, hogy elaludt az egyik reklámblokk alatt.

Arisztotelész állt az ajtóban. Kezében virágcsokorral lépett be a szobába, amikor látta, hogy Prudencia felfogta a helyzetet.

– Igen.

A férfi a csokrot Prudencia felé mutatta, majd hanyag mozdulattal tette le az ablak előtti asztalkára, mint aki eleget tette végre a kötelező udvariassági körnek. Az asztal melletti klubfotelt maga alá húzta és rátelepedett.

– Ez mire volt jó? – kérdezte némi szünet után.

– Micsoda?

– Miért törte össze magát?

– Nem volt szándékos – válaszolta azonnal Prudencia.

Várta ezt a beszélgetést. Napokon át folytatott magával párbeszédet, hogy felkészüljön minden lehetséges fordulatra. Néha azt képzelte, hogy ezen múlik az élete, néha csak azt, hogy nem akar lebukni.

– Nem? Pedig annak tűnt.

– Nem volt az. Ki törné össze magát készakarva úgy, hogy akár bele is halhatna?

Arisztotelész szúrós tekintettel pásztázta az arcát és nem szólalt meg egy ideig. Prudencia már egész testében izzadt.

– Értem – bólintott végül a férfi. – Végül is mindegy. A lényeg, hogy most már itt van.

– Itt? Nem igazán tudom, hogy hol vagyok.

– Egy kórházban természetesen.

– Ez a hely csak nyomaiban tartalmazza azt a kórházat, amit én ismerek.

Arisztotelész elmosolyodott.

– Szokjon hozzá. Itt ilyenek a kórházak.

– Itt?

– Itt fent. Ez a huszonhármas kórház felső emelete. Ha ki tudna nézni az ablakon, akkor láthatná a teraszt, ahol először beszélgettünk.

– Huszonhármas kórház?

– Persze. Felső emelet. Mindennek van felső emelete, ahogy mindennek van alsó emelete. Ennek az intézménynek is. Úgy vélem, hogy nem igazán akarja megnézni a leni szinteket. Ott nem ilyenek a kórtermek. Vagy oda vágyik? El lehet intézni.

Prudencia nem válaszolt, amit Arisztotelész egy biccentéssel nyugtázott.

– Gyógyulgasson csak. Számítunk magára.

– Tényleg?

– Hogyne. Hiszen a lentiek szemében maga már most is hős. Ezt ki kell használnunk.

– Hős vagyok?

– Hogyne. Az első pillanatban mártírnak tűnt, és az nem igazán szerencsés a mi szempontunkból, de mostanra már átkereteztük a dolgokat, és a keret elég sokat számít. Pláne, ha drágább, mint maga a kép. Ez pedig jóval drágább. Úgyhogy mostanra már hős lett, a mi hősünk.

– Nem érzem magam annak.

– Lényegtelen – legyintett a férfi. – Én sem érzem magam Arisztotelésznek, és tessék, milyen jól megvagyok vele. Szóval gyógyuljon, aztán majd beszélünk – állt fel a férfi.

– És ha nem vagyok jó hős alakat?

– Az majd kiderül. De az idő sok mindent megold. Pláne az itt fent töltött idő. Minden perc kettőnek számít, és tudja… – a férfi éppen az ágy végében állt meg – … teljesen mindegy, hogy az első hónapokat hol tölti el. Én el tudtam volna képzelni jobb helyet is a beszokáshoz, de ha maga a kórházat választja, hát lelke rajta.

– Beszokás?

– Beszokás, Prudencia. Ahogy az óvodában, vagy egy munkahelyen.

Arisztotelész szótlanul nézett Prudencia gondolatoktól terhes tekintetébe, aztán elnevette magát.

– Még mindig nem érti? Folyamatok. Azokhoz idő kell és megfelelő szabályok. Maga is egy folyamat. A beszoktatás is az. Minden rendben van – paskolta meg Prudencia gipszes lábát. – Most megyek, mert mindjárt jön az ebéd. Ha jól tudom, bélszín lesz. Azt mondták, hogy azt nagyon szereti – kacsintott rá a férfi és becsukta maga mögött az ajtót.

*

Két hónapig csak orvosokat és nővéreket látott. A törések gyógyultak, a napok és éjszakák is egyetlen merev időcsonttá forrtak össze. Néha már nem emlékezett arra, hogy mikor nyitotta ki a szemét először ebben a szobában. A nővérek és orvosok váltották egymást, majd újra visszatértek, mint a költöző madarak. Megtanult mankózni és idővel önállóvá vált saját szűkre szabott birodalmában. A nappalok kellemesen teltek leszámítva az egyre ritkábban rátámadó fájdalmakat. Csupán az éjjelek maradtak kísértetiesek. Sokszor heves pánik tört rá. Álmából riadva kúszott be hozzá a gondolat, hogy a múlt lassan emlékké válik és elhalványul, mint minden egyéb, ami nem tölti ki a jelen hétköznapjait. Egyre kevésbé érezte magát Prudenciának, és ez megijesztette. Mássá vált. Valakivé, akinek még nincs igazán neve. Kikelés ellőtti madár volt, és arra várt, hogy megrepedjen körülötte a héj és ő kibújjon ebből a kellemesen szűk, de meleg burokból.

Sikoltozva ébredt. Oliverrel álmodott. Rémes álom volt, bár nem emlékezett pontosan arra, hogy miért. Riadtan nézett körbe. A szoba megszokott nyugalmat árasztott. Felállt és az ablakhoz bicegett. A feketén csillogó ég alatt a már jól ismert épületek fényei néztek vissza rá. A kép mindig megnyugtatta. Szép volt, tiszta és biztonságos. Itt nincsenek félelmek csak vágyak és utak a célokhoz. Addig álldogált az ablak előtt, míg végleg felébredt és rendeződött a tudata. Éhes volt. Az ágyhoz bicegett, hogy megnyomja a hívógombot, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a bejárati ajtó felé fordult.

A kórházi folyosón éjszakai fények világítottak. Jól ismerte már a járást. Naponta többször is elzarándokolt az emelet különböző egységei felé. Különösen a rehabilitációs teremhez vezető utat ismerte, mely közvetlenül a büfészoba mellett foglalt helyet, mintha a szobák beosztását intézők pontosan tudták volna, hogy egy kis kínzás után nem árt némi azonnali kényeztetés is. Valószínűleg tényleg tudták.

Elbicegett a sarokig. A kellemes, pasztell színűre festett falak, a rendszeres távolságra elhelyezett kényelmes karosszékek gondosan ügyeltek arra, hogy az ember soha ne billenjen ki a szálloda illúziójából. Ezért minden egyes pillanatban hálás volt. A gyógyulás félig agymunka és hangulat kérdése. Talán nagyobb arányba is az. Hajnal kettő felé járhatott. Az üres folyosó valamiképpen izgalmasnak tűnt. Bár nem járt tilosban, mégis azt érezte, hogy sántikáló titkos túrájával megszegi a szabályokat. Már látta a kínzóterem kétszárnyú ajtaját. Mögötte lépgetőgépek, korlátok, óriási gumilabdák, vízzel teli medencék, súlyok és mozgójárdák várják a vallatni való alanyokat. Fintorogva bicegett el a terem előtt, hogy aztán annál nagyobb élvezettel az arcán álljon meg a büfészoba előtt.

Óvatosan egyensúlyozva a jobb kezében lévő mankót a falnak támasztotta és megfogta a kilincset. Néhány méterre tőle kinyílt egy ajtó. Három nővér lépett ki a folyosóra. Prudencia elmosolyodott a fejében átcikázó hasonlat nyomán. A nővérek sietős léptekkel indultak el felé. Összehúzódtak a belei. Talán eddig mégis tilosban járt, és most kapja meg méltó bűntetését. Lehurcolják valahova a mélybe egy zsúfolt és levegőtlen kórterem gyomrába. A három kék köpenyesből kettő szó nélkül sietett el mellette. Egyikük futó pillantást vetett rá és lelassított.

– Jól van? Segíthetek? – kérdezte.

– Jól vagyok. Csak… eszem valamit – válaszolta makogva Prudencia.

A nővér biccentett és a társai után sietett.

Prudencia tenyere alatt síkossá vált a kilincs. Agyának egy távoli zugából emlékeket hozott felé a szél. Az iskolába érkezésének napján történt. Dominikával róták a folyosókat, amikor hirtelen minden ajtó kivágódott és ők egy tömeg közepén találták magukat. Első nap mezítláb. Aztán sok nap következett. Afrikainak nevezték el, és ő nem bánta. Különös kép volt, távolinak tűnt.

– Afrikai – súgta maga elé a szót. Ismeretlen kifejezés volt. Nem olyasmi, amit magára vonatkoztatott volna, ahogy a mezítlábas élet sem tűnt sajátjának. Az ember cipőben jár, vagy papucsban, ha éjjel ételért portyázik a kórházi büfészobába… Álomszerű gondolatait egy kattanás szakította meg, ahogy a nővérek által használt ajtó végre becsukódott lassított pályája végén.

Hóna alá szorította a mankót és az ajtóhoz billegett. A kilincs engedett. Egy lépcsőházban találta magát. A lefelé vezető lépcsősor veszélyesnek tűnt. A távoli forduló már félhomályba borult. Régen sok lépcsőt mászott meg, és sok folyosón sietett végig. Régen még felfelé és lefelé futó folyosók és lépcsők tették ki az életét.

Elbicegett a legfelső fokig. Valahol lent kinyílt egy ajtó. Sikoltás szüremkedett ki mögüle. Megborzongott. A sikoltás fájdalmas nyögéssé formálódott. Lélegzet visszafojtva figyelt. A nyögés nem vált semmivé. Sőt, mintha elindult volna felfelé. Beleszagolt a levegőbe. Olcsó felmosószer és valami szúrós anyag szaga csapta meg az orrát.

– Na nem! – ingatta meg a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott visszabicegett a folyosóra, mely most mintha még jobban egy szállodához hasonlított volna. Megkönnyebbült sóhajjal indult el a büfészoba felé, ahol – ki tudja hogyan? – mindig friss szendvicsek, pogácsák és sütemények várták az arra tévedő fájdalomtól meggyötört, szerencsétlen vándort.

(folyt.köv.)