Babett keményen inni kezdett, és kisvártatva eltávolodott tőle a külvilág. Prudencia egy ideig tehetetlenül nézte a folyamatot, aztán összeszedte magát. Nem volt kedve, de kényetlen-kelletlen mégis megcsinálta. Babett eleinte tiltakozott, de végül beletörődött. Erőtlenül állt a zuhany alatt, és hagyta, hogy a kijózanító hideg víz lemossa részegségének egy részét.

– Elnézést a ruhádért – mondta Prudencia, és a sajátjára gondolta, ami ugyancsak tönkremenni látszott.

– Nem érdekes. Bármikor veszek másikat – vont vállat Babett. – Egyébként meddig kell itt állnom?

– Míg képes nem leszel értelmes válaszokra.

– Aha, akkor reggelig.

Prudencia nem tehetett róla, felnevetett.

– Reméljük, nem. Kicsit hideg lenne.

Babett nem válaszolt, nem ellenkezett. Arcán kövér patakokban csorgott a víz, így nézte Prudenciát közvetlen közelről.

– Nekem lőttek.

– Nem lőttek. Senki sem lőtt neked.

– De igen. És nem véletlen a múlt idő. Már megtörtént. Már le vagyok lőve.

Prudencia erősebben megengedte a csapot. Ő is fázott, de ez mellékesnek tűnt a célhoz képest.

– Neked még nem lőttek. Még leléphetsz – biccentett Babett a nyitott ajtajú lejáró felé. A nyílás sötéten tátongott előttük, mint egy kényelmetlen és megválaszolásra váró kérdés. – Persze azt mondtam, hogy neked is lőttek, de hazudtam. Ez errefelé gyakori. Az ember hozzászokik. Pláne azok, akik emlékeznek. Na, ők mindenkinek hazudnak, míg aztán annyira összezavarodnak, hogy már tényleg nem tudják, hogy mi az igazság. Én például nem tudom. Halvány fogalmam sincs, hogy mi a helyzet, Prud.

– Részeg vagy, az a helyzet. Az ivás előtt tiszta volt a kép.

– Vagy hazudtam magamnak, és neked is arról, hogy mindent tudok. Ki tudja? Ha a föld állandóan hullámzik a láb alatt, az ember hozzászokik billegéshez.

Prudencia érezte, hogy a nőből lassan, de immár határozott ütemben távozik az alkohol azon része, mely ködössé teszik az elmét. A kellemetlen fél a testben marad, de az jelen esetben nem számított.

– Kurvára fázom – mondta Babett.

– Még egy kicsit, és kész vagyunk.

– Hát jó. Ha így, akkor így – bólintott Babett. – Prud, azt ugye tudod, hogy te is hazudsz magadnak. Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, amikor rájössz. Az nagyon szar.

– Igen, és miben?

– Na, azt nem mondom el, abban nincs semmi poén. Csak szóltam.

– Rendben, szóltál.

– Oké, szóltam.

Prudencia egy pillanatra azt hitte, hogy újra elvesztette Babettet, de a nő meglepő józansággal szólalt meg újra:

– Most már rendben leszek, Prud.

– Biztos?

– Egészen biztos. A szar is kifagyott belőlem.

Prudencia megkönnyebbülve állt ki a zuhany alól, hogy helyet engedjen a most már kifejezetten reszkető nőnek. Mindketten levetkőztek és megtörölköztek. Babett egy óriási törülközőbe bugyolálta magát. Prudencia talált egy igencsak drágának tűnő fürdőköpenyt.

– Mintha szeretkeztünk volna. Csak nem volt túl jó – mélázott Babett. – Egy kupica jól jönne, hogy felmelegedjek.

– Ki van zárva.

– Vicceltem.

– Egyáltalán nem volt vicces.

Babett kacsintott.

– Egyszer majd elárulod, hogy miért fagyasztottál halálra?

A kérdés váratlanul érte Prudenciát, pedig bekövetkezte túlzottan kézenfekvő volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatta volna.

– Csak bosszú volt, amiért olyan őszinte voltam veled, vagy amiért hazudtam? Válaszd ki magadnak a számodra megfelelő választ, mert én már nem tudom…

– Le kell menned! – vágott Babett szavába.

– Mármint hogy?

– Le. A lentiekhez.

– Az kéne még.

– Az lesz.

– Hát nem lesz az.

– De igen. Le kell menned, mert itt véged.

– Már mondtam, hogy nekem végem. Ez már csak egy folyamat, ami nem megállítható.

– Ezért kell lemenned.

– De nem megyek. Prudencia, erre nem fogsz rávenni.

– Ha kell, akkor veled megyek.

Babett válaszolni akart, de hirtelen becsukta a száját és mereven bámulta Prudenciát, majd fejcsóválva elmosolyodott.

– Na nem. Te nem fogsz engem sehova kísérgetni. Én nem leszek a te indokod, hogy másképpen dönts, mint ahogy egyébként döntenél. Nem vagy az anyám. Mondjuk jó lett volna…

– Te akkor is lemész – bólintott Prudencia miközben felállt. Erősnek érezte magát. Nyilvánvaló volt, hogy Babettet, aki majdnem egy fejjel volt kisebb nála, gond nélkül legyűri. Megragadta a nő karját és felrángatta a kanapéról. Babett testének vízes nyoma ott éktelenkedett a bútor vásznán. Nem baj, majd kiszárad, vagy ha nem, hát újrahúzzák, gondolta Prudencia, és rémülten megborzongott a gondolat nyomán.

– Te mit csinálsz?

– Leküldelek.

– De én nem akarok lemenni.

– Itt meghalsz, vagy elveszel.

– Hát na és? Mi közöd hozzá?

– Nem tudom. De akkor sem hagyom.

Babettet meglepően könnyű volt elrángatni a lejáróig.

– Befelé!

– Nem megyek.

– Akkor ledoblak, és rád csukom az ajtót.

– Azt próbáld meg!

Prudencia bólintott és az ajtóhoz ráncigálta Babettet, aki bár tiltakozni akart, de erő híján képtelen volt komolyabb ellenállást kifejtenie. Néhány pillanat múlva már a lefelé vezető lépcső legfelső fokán állt.

– Prudencia! Könyörgök!

– Gyerünk! – mutatott a sötétbe vesző lépcsősor felé Prudencia.

Babett megragadta Prudencia kezét.

– Prud, én nem akarok…

– Mész! – kiabált torka szakadtából Prudencia. – Te nem fogsz itt megdögleni.

– Nem olyan rossz itt.

– De igen. Neked igen. Neked egy tanteremben a helyed. – Babett nem válaszolt és ez tovább szította Prudenciában a semmiből jött indulatot. – Nem hagyom. Nem! Te… neked…! Ez itt nem az iskola. Ez nem tanterem. Ez egy… menned kell a kölykökhöz.

– Prudencia!

– Takarodj! – fogta meg keményen a nő vállát Prudencia, hogy lenyomja a lépcső torkán.

Babett keze élesen csattant az arcán, és ezzel egyidőben valami elpattant belül. Kiáltásra tátott néma szájjal nézett Babettre, aki mereven, szinte ijedten nézett vissza rá.

Fehér lap. Ez volt a legközelebbi szó ahhoz a térhez, amit Prudencia maga előtt látott. Egy hófehér lap, mely vakító fényével mindent beborított. Becsukta volna a szemét, de mivel mindezt nem a retinája közvetítette agyába, a cselekvés értelmetlennek tűnt. A lap halványan színekkel és formákkal telt meg. Érdeklődve figyelte, hogy mi keletkezik szemei előtt. A formák egyre erősebb kontúrokat kaptak, a színek teltebbé váltak majd egy apró kis kattanás kíséretében a kép egyenlővé vált a térrel, melyben teste eddig is tartózkodott. Látta magát, ahogy ott áll a kép közepén egy félig kinyílt fürdőköpenyben. Nevetett volna, ha mindez nem taglózza le a tudatát.

– Jól vagy? – kérdezte Babett aggódva. – Elnézést a pofon…

– Jól vagyok – szólalt meg benne valami. Nem ő beszélt, hanem a térben álló alak, aki ő volt ugyan, de akit mégis látott.

Babett bólintott és lassan kilépett a lejáróból, óvatosan a kanapéhoz kísérte Prudenciát. Együtt ültek le a még mindig nedves foltra.

– Ez… intenzív volt. Sőt, ijesztő, igen, inkább ijesztő – szólalt meg Babett.

– Babett! – fordult felé Prudencia.

– Tessék.

– Én ezt nem tudtam.

– Mit nem tudtál?

– Nem tudtam, hogy így van.

– Hát most megtudtad, legyen az bármi is – karolta át Prudencia vállát Babett.

– Az ember nem dönt. – Prudencia érezte, hogy a szavak önállóan képződnek, és erőfeszítés nélkül hagyják el a száját. Nem kellett gondolkodnia, minden magától történt. – A döntés csak illúzió. A legnagyobb illúzió, ami létezik. Kegyetlen csalás. Ezt éppen ebben a pillanatban értettem meg. Az ember csupán észreveszi a döntést, ami éppen megszületik benne. Egyszerűen megszületik, és élni kezd a fejében, mint egy gyerek, amit a világ plántált belé. A világ az apa, és a méh vagy csak te. De a gyerek… az nem tiéd. Te csak kihordod…

– Érdekes megfogalmazás…

– … a döntést nem te hozod. Csak vársz, hogy megszülesen és amikor megszületik, akkor azt mondod, hogy az enyém, az én gyerekem. Úgy szorítod magadhoz, mintha minden egyes atomja a tiéd lenne. Pedig ez illúzió csupán. Ahhoz, hogy szülj, valaminek be kell mennie a méhbe. Valaminek be kell mennie. Valaminek, ami nem te vagy.

– Azért vannak kivételek… – dünnyögte halvány mosollyal Babett.

– Nem. Nincsenek. Ott is bement valami. A döntés nem a tiéd, nem te vagy. Soha nem is volt a tiéd, ahogy egy anya sem birtokolja valójában a gyerekét. Benne van, de nem az övé.

Prudencia Babettre emelte a tekintetét. A nő úgy nézett vissza rá, mint egy tükör, mely vágyik arra, hogy visszatükrözze azt, amit befogad. Prudenciában egymás után születtek a szavak, nem ő szülte őket, megszülettek.

– Benned is, és bennem is. Az ember pedig mindezt megpróbálja nem észrevenni. Azt hisszük, hogy majd kitaláljuk a dolgokat, majd időben megszüljük azt a gyereket, akit mi hoztunk létre. – fejcsóválva kuncogott egyet. – Azt képzeljük, hogy mi teremtettük a semmiből. De legbelül tudjuk, hogy ez nem így van. Hogy ez nem a miénk, csak bennünk kelt életre. És ez a felismerés olyan félelmetes, hogy amikor ránézünk, inkább becsukjuk a szemünket, csak nehogy észrevegyük az igazságot, a tényt, hogy ott belül valami fejlődik és aztán megszületik anélkül, hogy nekünk beleszólásunk lenne ebbe a folyamatba. És tudod, mit teszünk ilyenkor, Babett?

Babett megrázta a fejét. Úgy nézett Prudenciára, mint egy kislány az első iskolai órán a tanárára. Prudencia szemében könnyek gyűltek.

– Hát megpróbáljuk nem észrevenni. Nincs ott, mondjuk. Nem létezik. Babett, mi lehazudjuk a bennünk megszülető döntéseket, csak azért, mert nem akarjuk beismerni, hogy nem mi hoztuk őket, csak kihordtuk azokat. Nem nézünk rájuk. Letakarjuk valamivel, szesszel, hazugsággal, zajjal, bármivel. Mert ha ránéznénk, akkor azt látnánk, hogy nem a miénk. Homályba burkoljuk, hogy amikor végül megszületik, ha egyáltalán sikerül neki, akkor azt hazudhassuk magunknak, hogy íme, az ÉN döntésem. Az enyém! Csakis az enyém! És közben azt reméljük, hogy amit kellően vastagon betakartunk a feledés takarójával, az soha nem lesz képes megszületni. Ezek vagyunk, Babett. Amit nem bírtokolhatunk, az pusztuljon inkább el, fulladjon meg, haljon meg bennünk, mert csak az születhet meg, amit mi hoztunk létre.

Prudencia elhallgatott.

– Ez szép. És akkor most mit csináljunk? – kérdezte Babett.

– Nézzünk rá. Ez az egyetlen, amit megtehetünk. Az egyetlen, ami hatalmunkban áll. Nézzünk rá a döntésekre úgy, ahogy van. Attól, hogy nem mi teremtettük, még mi szüljük meg azokat. Bennünk van. Valahogy bennünk kelt életre. Mi adunk neki formát, ha merünk. Hiszen úgy sem tehetünk mást: vagy megöljük, vagy napvilágra hozzuk.

Percekig ültek szótlanul egymás mellett.

Prudencia érezte, hogy a szavak kiapadtak és neki nincs több mondanivalója. Feneke alatt kényelmetlenné vált az agyag: – Ne haragudj – állt fel, hogy megigazítsa a fürdőköpenyét. – Erőszakos voltam. Nem tudom, hogy miért.

Babett nem válaszolt.

Prudencia csendesen az asztalhoz ment, ahol régi ruhái álltak szépen szedett glédában. Öltözni kezdett.

– Kösz, Prud! – szólalt meg Babett.

A nő hangja különösen csengett. Prudencia megfordult, hogy lássa az arcát. Babett a lejáró lépcsőjén állt. Derékig merült el a mélységben.

– Babett, én ezt nem ezért mondtam…

– Teljesen mindegy, hogy miért mondtad – mosolygott rá a nő, egy csókot dobott Prudencia felé és ahogy ereszkedni kezdett, bezárta maga mögött a csapóajtót. Tompa zajok következtek. – De kurva sötét van itt – szüremkedett át Babett hangja a lejárat felől, majd lassanként csend lett a lépcső felől.