A férfi azonnal felállt, mintha eddig sem ülhetett volna.

– Elnézést – mondta kapkodva, és az asztal mellé lépett.

Dominika látszólag nem vette észre az esetet, és azonnal belefogott a mondandójába.

– Szindbád 3278-C-5. A kolleginának szüksége lenne egy kezdőcsomagra.

A férfi szakértő szemmel mérte végig Prudenciát, aki hirtelen úgy érezte, hogy mezítelenre vetkőztették. Nem a pillantás, hanem a hűvös méregetés zavarta.

– Szerintem ez M-es.

– Szerintem is – bólintott Dominika.

– Mármint a méretem? – kérdezte Prudencia.

– Nyilván.

– Néha S-es, de a lábam elég nagy.

– Egyszerre három csomagot nem adhatunk ki, szóval legyen M-es.

Prudencia tétován bólintott. A férfi megfordult és a szoba bal oldalán húzódó kartondobozok közül levett egyet, majd miután az asztal közepére tette, Prudenciához fordult és anélkül, hogy a szemébe nézett volna, megkérdezte:

– Szabad?

– Mit? – kérdezett vissza Prudencia, de a férfi valójában nem várt válaszra. Két hüvelykjét Prudencia köldökéhez nyomta majd tenyerét a lehető legjobban szétterpeszttette, mintha egy mozdulattal megpróbálná átfogni a nő derekát.

Prudencia megdermedve nézett le a két kézre, aztán akarva-akaratlanul elnevette magát.

– Ez nem fog menni. Ahhoz kéne még hat kéz.

– Három is elég lenne – mondta egészen halkan a férfi, és gyors, lopott pillantást vetett Prudenciára.

– Nos? Mégsem? – kérdezte Dominika.

– Éppen csak M. Inkább egy nagy S – válaszolt a férfi.

– Van nagy S-ünk?

– Nincs, de…

– Mi de? – kérdezte Dominika szárazon.

– Azért én próbáltam kicsit rendezgetni a dolgokat. Nem minden csomagban van ugyanolyan méret.

– Nem?

– Nem. Vannak nagy darabok és egészen kicsik egy méreten belül is.

– És maga?

– Hát én… gondoltam, átválogatom őket.

Dominika szenvtelen arccal nézett a férfira, aki egyre bizonytalanabb pillantásokkal nézett vissza rá. Kínos és idegőrlő csönd következett.

– És? – kérdezte Dominika, amikor már elviselhetetlenné vált a mozdulatlanság.

– És gondolom, hogy a kolleginának egy nagyobb S-es is elég lenne.

Dominika apró mosolyra húzta a száját:

– Akkor adjon neki egy nagyobb S-est.

A férfi sietve engedelmeskedett. Felkapta az asztalon álló csomagot, visszavitte a helyére, majd egy alacsony polcról újat vitt az asztalhoz.

– Ez biztos nagyobb S-es? – kérdezte Dominika.

– Igen. Látja, megjelöltem – mutatott a férfi egy apró kis S+-jelre a doboz oldalán.

– Látom – bólintott Dominika.

– Ez biztos jó lesz – nézett újra lopva Prudencia szemébe a férfi.

– Köszönöm – mosolyodott el Prudencia. – És most mi a teendő?

– Vajon miért kapott ruhát? – kérdezte Dominika.

– Öltözzek át?

– Át kéne. Utcai ruhában hogyan vesz fel tantárgyat?

– Úgy nem lehet?

– Úgy bárki járhatna közöttünk, nem? Maga szerint rend az, ha mindenki csiricsáré gúnyában mászkál az iskola folyosóin? Szerintem nem. Tudja, van az a közmondás, hogy a ruha teszi az embert. Persze ez ostobaság. Normális ruhában is lehet felforgató az ember. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy a ruha teszi helyre az embert. Mert a rend nem csupán valami belső kívánalom, nem erkölcsi, vagy éppen morális hovatartozás. A rend a fizikai világra is kiterjed. Sőt onnan indul el igazán, nem gondolja? A látszat nem csupán vizuális inger, hanem a rend része. És valahová tartozni vizuálisan csak valamilyen látható dolgon keresztül lehet. Az egyenruha pedig pontosan ilyen dolog. Megmutatja, hogy ki hová tartozik. És aki nem akarja megmutatni, az magát a hovatartozást sem akarja igazán. Ezért van az, hogy a rendet őrizni kell. A tárgyak rendjét is őrizni kell, és aki nem őrzi, az valójában a látszat, a tárgyak világa alatti mélyebb, morális, erkölcsi rendet sem tiszteli igazán. Egy összefirkált, ne adj Isten összevizelt minisztériumi fal valójában nem árt senkinek, mégis arra mutat, hogy az elkövető semmibe veszi azt, ami a falakon belül történik. Ez így felfogható? – Prudencia nagyot nyelve biccentett egyet. – Helyes. Ennek értelmében az iskolai egyenruha nem hóbort, hanem az iskola rendjének a kifejeződése. Azé a rendé, amit komoly emberek, iskolaszentek állítottak fel, hogy a jövő, a jövőnk biztosítva legyen. Tehát amikor valaki készakarva, szándákosan változtat a renden, amikor valaki levizeli a minisztérium falát, amikor valaki cserélgeti az egységdobozok tartalmát, és aztán odafirkál a hivatalos adatok mellé, akkor mit követ el? Nos, Szindbád? Mit is követ el?

A férfi félelemtől tágra nyílt szemmel nézett Dominikára.

– Nem hallom a választ, Szindbád?

– De én csak jobbítani akartam a rendszert.

– A rendszer jó.

– De lehetne jobb is.

– A rendszer jó. És azt, hogy lehet-e jobb is, majd azok döntik el, akiknek ez feladata és tiszte. Nem maga. Ugye?

A férfi szeme most keskenyre szűkült, mint aki mondana valamit. A szürke királynő is láthatta rajta, mert mosolyogva mondta:

– Halljam, amit mondani akar! Ez itt egy demokratikus rendszer, minden vélemény számít.

– Asszonyom. Én nem akartam semmi rosszat. Én osztom ki a csomagokat és egyszerűen látom, hogy egy kis átrendezéssel sokkal személyre szabottabb csomagokat oszthatunk ki. Csak ezért volt ez az egész.

Dominika rezzenéstelen arccal nézett a férfira.

– Még valami?

– Csak ennyi. Egy kis jelölés a dobozon még nem rendbontás. Csak módosítás. Ha beszélhetnék a felettesemmel, akkor talán be is vezethetnénk ezt. Mint a rendszer része. Ettől csak jobb lesz, nem gondolja?

Dominika tovább hallgatott.

– Esetleg még kikívánkozik magából valami?

A férfi megrázta a fejét.

Dominika kimérten bólintott:

– Hát egy: maga nem látja át a rendszert. Hiszen csak egy éppen lecsúszóban lévő tanerő. Hogy lenne képes felfogni, hogy fent ki és miért készít úgy csomagokat, ahogy készít? Maga egy elég kicsi fogaskerék. Nem láthat bele a jövőt építő rend-őrök terveibe. Márpedig jó, ha tudja, hogy vannak tervek. Gondosan előkészített tervek. És maga mit tesz? Egyénieskedik. Ugye? Bütyköl egyet a rendszeren, amiről azt sem tudja, hogy hogyan működik. Pakol és firkál. Még jó, hogy nem vizelt bele egyik-másik dobozba.

– Soha nem tennék…

– Én beszélek! Kettő: az előbb magyaráztam el a friss kolleginának, hogy a rendbontás maga már egy állásfoglalás a rend ellen. Még ha kérdezett volna, akkor talán. De így? Mit képzelt, azt mondjuk, hogy persze: tegyen mindenki belátása szerint. Az mégis hova vezetne? Egy ilyen precíz, jövőre hangolt rendszer meddig jutna, ha mindenki saját kedve szerint módosítgatná és javítgatná? Három: maga tanár. Még akkor is, ha pontosan az ilyen hozzáállása miatt most éppen nem taníthat. Tanár létére, hogy merészel egy tanfelügyelő szavába vágni? Hogyan? Ezt nem is értem. Hogy merészel kérdéseket feltenni nekem? Mégis hol érzi magát, valami kocsmában? Nyilván, mert egy iskolában ilyesmi nem fordul elő. Hova lenne a rend, ha maga kérdezősködne, ahelyett, hogy figyelne? Mondja, hova lenne a tisztelet a rend iránt, és az azt képviselő tisztségek iránt? Én nem Dominika vagyok, aki tanfelügyelő. Nem! Én egy tanfelügyelő vagyok, akit történetesen Dominikának hívnak. És maga még mindig nem érti ezt. Szindbád. Rettenetesen nagyot csalódtam magában. Ha ez így megy tovább, akkor nemhogy órát nem kap soha többé, de még innen is elkerül.

– Asszonyom!

– Már megint közbeszól. Nem érti, ugye? Ez itt egy iskola. Maga pedig tanár. És egy tanár nem beszél, nem okoskodik, nem módosít és legfőképpen engedelmeskedik a rendnek és a rend képviselőinek. Milyen példát mutat maga az újonnan belépőnek? Mit gondol most magáról és a rendről Prudencia?

A férfi összeszorított szájjal a padlót bámulta.

Prudencia némán lépett a dobozhoz.

– Akkor átöltözzek?

– Maga nem értette az egész monológomat? Egyrészt, miért vág a szavamba? Másrészt, ha nincs normális ruhában, akkor nem a rendszer része. Hogy képviselhet valamit, amihez még külalakjában sem akar tartozni?

– Jó. Átöltözöm! – bólintott Prudencia, és magához húzta a dobozt, melynek fedelét celluxcsíkkal zárta le feltehetőleg Szindbád a válogatás után. – Van egy ollója? – nézett a férfira.

– Persze! – bólintott Szindbád, és kapkodva húzta ki az asztalfiókot. Kezében már villant az olló, mely kisvártatva Prudenciánál kötött ki, hogy egy gyors mozdulat után úgy metssze ketté a kartonfedelek választóvonalát, mint szike a húst.

Prudencia kinyitotta a dobozt és belenézett. Fekete, világosszürke és barna színek köszöntek vissza rá, mintha ő is egy falon függő festmény lenne. Hogy milyen ruhákat látott, azt az akkurátus hajtogatás miatt nem tudta eldönteni. Némi szemlélődés után találomra kivett egy darabot és kihajtogatta. Egy szoknya volt. Egyszerű szabású, de nem túl ódivatú. Prudencia alig láthatóan biccentett egyet, mint aki azt mondja, hogy „ezzel nem lesz baj”. A doboz tetejére tette a szoknyát, és a nadrágjához nyúlt.

– Maga mit csinál? – kérdezte háta mögött a szürke királynő.

– Azt mondta, hogy öltözzek át.

– Igen. De itt? Egy kollega, pláne egy férfi kollega előtt? Hát honnan jött maga? Mit csinált, mielőtt tanár lett?

Prudencia arcába vér tolult a szégyen hirtelen jött hullámaitól. Megrázta a fejét és a szoknyát az asztalra dobta. Valahogy minden túl furcsának és követhetetlennek tűnt, mióta leszállt a buszról. Minden bizonnyal ezért lett volna képes egy ismertelen férfi előtt alsóneműre vetkőzni.

– Elnézést – hebegte önmagán is meglepődve. – Tényleg nem tudom, hogy mi ütött belém.

– Hát én sem – csóválta meg fejét Dominika.

– Asszonyom, elfordulhatok, míg a hölgy átöltözik – mondta gyorsan Szindbád. Hangjában ott bujkált a szándék, hogy jóvá tegyen valamit az elmúlt percek egymásra halmozott hibáiból.

– Miért fordulna el? – kérdezte Dominika.

– Mert akkor átöltözhet a kollegina.

– Ez nem öltöző. Maga hivatalból van ide rendelve, nem?

– De igen, tanfelügyelő asszony.

– Akkor meg mit forgolódik? Benne van a tantárgyi leírásban, hogy forgolódnia kell a csomagosztáskor?

– Nincs, asszonyom.

– Akkor ne tegye!

A férfi bólintott, majd Prudenciára nézett, aki visszanézett rá.

– Akkor ne öltözzek? – kérdezte Prudencia, miközben még mindig a férfi tekintetébe meredt. Mint kutató bámul a mikroszkóp kémlelőjébe, úgy figyelte az izmok apró rángását, a pupillák észrevehetetlen pulzálását, hátha ad valami jelet, valami kapaszkodót, mellyel tovább gördülhet ez az abszurd lendkerék.

– Itt semmiképpen ne. Az illem és a rend is ezt kívánja.

– Akkor talán egy mellékhelyiség is megteszi. Megmoshatnám a lábam.

– Arra nincs időnk. A tanrendtartás nem engedélyezi a délelőtti wc használatot. Ezt már tudhatná.

– Honnan?

– A tanrendtartásból.

– Amit még nem kaptam meg.

– De amit már aláírt.

– De nem kaptam meg.

– Aláríta vagy nem?

Prudencia hirtelen villanást vélt felfedezni Szindbád szemében, és ez kellő figyelmeztetésül szolgált ahhoz, hogy visszafogja magát.

– De – mondta visszafogott hangon.

– Hát akkor tudja. Szóval a fürdőszoba kizárva. Még be sem lépett tisztességesen. Át sem öltözött. Hogy akar így wc-re menni? Az iskola mellékhelyiségei az iskola tagjainak vannak fenntartva. Maga most úgy néz ki, mint egy jöttment és nem, mint egy megbecsült tanár.

– De ha ott átöltözhetnék…

– Délelőtt?

Prudencia érezte, hogy újra felágaskodik benne a logika, de ismét látta Szindbád szemébe a villanást, és hitt neki.

– Jó, hagyjuk – mondta egy nagy sóhaj kíséretében.

– Helyes! – mondta Dominika olyan hangsúllyal, amit azok a tanárok használnak, akik csak nagy nehézségek árán voltak képesek elmagyarázni valamit, amit egy átlagos képességű diák másodpercek alatt felfogna. – Szedje össze a holmiját és kövessen.

Dominika sarkon fordult és kisietett a folyosóra. Prudencia felnyalábolta a meglepően súlyosnak bizonyuló dobozt. Keze éppen hogy elérte a karton túlnani oldalát.

– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan a férfinak, aki egy gyors mozdulattal felkapta az asztalra dobott szoknyát, gyakorlott mozdulatokkal összehajtotta és Prudencia elé lépett, hogy a dobozba helyezze azt. Átnézett a nő válla fölött ellenőrizvén, hogy a tanfelügyelő megfelelő távolságba került-e tőlük. Bár nem látott az ajtófélfán túl, és nem merte kidugni a fejét, hogy biztos legyen a dolgában mégis megszólalt:

– Meneküljön még most.

– Tessék?

– Lépjen le most! Nem baj, ha kínos. Ha nem tűnik el az előtt, hogy találkozott volna a gyerekekkel, akkor vesztett. Utána ezerszer nehezebb lesz. Talán nem is sikerül.

– És maga?

– Én… én már álltam oszályban…

– Szindbád 3278-C-5 – jelent meg közvetlenül Prudencia mögött Dominika.

– Asszonyom! – válaszolt a férfi halálra vált arccal.

– Azt elnéztem volna, hogy ellenkezik, talán azt is, hogy megrongálja a rendszert. Néha nem gondolkodunk eléggé, és akár jószándékból is hibákat vétünk. De azt nem bocsátom meg, hogy egy új tanerőt el akar riasztani az iskolától. Az megbocsáthatatlan!

– Asszonyom, én…

– És megint közbevág – csóválta meg fejét a fakó-királynő. – Sajnálom, de nem tehetek mást. A tanárértékelési procedúra szerint ezennel levonok öntől tizennégy pontot és ennek értelmében az új besorolása D-1-essé válik.

– Asszonyom, kérem én…

– Sajnálom. Magának köszönheti. Ehhez nekem semmi közöm.

– De a D-1…

– Az D-1 és nem F. Örülhet. Még mindig van visszaút az osztályteremig. Ebből legalább tanul.

– Én nem akartam…

– Ne beszéljen! – emelte fel kezét parancsolóan Dominika. – Még nincs szó személyiségvesztésről. Még mindig nincs szó erről, és ezt nekem köszönheti. Most menjen szépen az elosztó irodába, hogy megkapja az új helyét, ha már ezt nem becsülte meg eléggé.

Szindbád hófehér arccal bólintott egyet. Úgy fordult meg és lépett vissza a szobába, hogy nem nézett Prudenciára.

– Érthetetlen. Pedig azt mondta, hogy szeret tanítani – nézett fejcsóválva Prudenciára Dominika. – Na, akkor haladjunk – mondta, és egy pár lépésre lévő ajtóhoz sietett.

– Itt mi van?

– Besorolás, osztályozás, csupa adminisztráció.