52. rész

Fázott, amikor felébredt. Fölötte semmi sem változott. A hatalmas kürtő az ég felé nyúlt, a szél pedig kitartóan fújt valahonnan alulról felfelé repítve a gondolatait és a vágyait. Felült és körbenézett. Karolina és a két férfi nem volt a közelben. Magára hagyták és ebben olyan biztos volt, hogy nem is törődött tovább a dologgal. Ebből kell főzni, sőt, ennél volt már rosszabb is. Mezítláb, egyedül, kölcsönpizsamában egy óriás torony belsejében, nem is olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. Vagy talán nem is hangzik semmilyennek.
Újra megborzongott, pedig nem volt különösebben hideg. Komfortérzetének valószínűleg nem sokat segített, hogy eszméletlenül hevert egy ideig a főpadlón. Nagyot sóhajtott. Oliver jutott eszébe. Itt kellene lennie. Mindig mellette. Bertolddal kapcsolatban soha nem érezte ezt. Valószínűleg azért, mert a férfi jelenléte nem sok vizet zavart az ő személyes világ-tavában.
Feltápászkodott és elindult a kürtőt alulról tartó körkörös oszlopsor mentén. Vastag, ősi építménynek tűnt, ahol járt, és ez különös, ösztönös tiszteletet keltett a múlt iránt. Pontosan ezért lett történelemtanár. A múlt valójában olyan jelem, mely úgy fagyott bele az időbe, mint ahogy azok a bogarak a dinoszauruszok idején a gyantába. A múlt valójában egy kihűt és megkövült jelen. Soha nem változik, ha nem nyúlnak hozzá. Ha mégis változna, akkor az éppen aktuális jelen miatt van. Hiszen a jelen él, olyan, mint egy végtelenül forró kéz, amihez hozzányúl, az szétolvad és csak folyik-folyik, alakul, formálódik, lassanként dermed, majd újra megolvad, ha történik vele valami, majd újra alvad, míg végül kővé nem válik. De ha a jelen hozzáér, akkor újra olvadni kezd, ismét átalakul, módosul. Nem véletlen, hogy az igazi történészek vastag, tűzálló kesztyűben végzik a munkájukat, nehogy a jelen felolvassza az idő régen megszilárdult darabját. Amikor a történelemre gondolt, a múlt jelenére gondot, az időutazásra, mely során bármikor és bárhol jelen lehetett. Nem kell hozzá több, mint az a tudat, hogy a múltban is emberek éltek, emberek, olyanok, mint a ma emberi, mint ő. Aki ezt megérti, az megérti azt is, hogy a múlt emberének a jelen pontosan olyan kiismerhetetlen, bizonytalan, forró és képlékeny közeg volt, mint az a jelen, amiben most ő él. A jelent mindenki minden korban pontosan ugyanúgy érzékeli. És ez csodálatos.
Az oszlopok között mély sötétség honolt. Végül megtalálta azt az oszlopsort, mely mentén ide érkeztek. Nem tudta eldönteni, hogy vállalja-e a visszautat. Abban nem bízott, hogy képes lenne visszaemlékeznie az útra, de abban igen, hogy valahogy rálel egy jó megoldásra. Ameddig van választási lehetőség, addig remény is van, amíg remény van, addig jövő is van. Kilépett a félhomályba. Megborzongott a rátörő hidegtől. Idefelé nem tűnt fel számára, hogy a csarnok feketébe burkolódzó tömege ilyen fagyos leheletet áraszt.
Tett egy tétova lépést a következő oszlop irányába. Ekkor hallotta meg a mély morgást. Ismerte már a hangot. Pontosan ilyen volt a kihalt ebédlő gyomrában életre kelő nagyon is valóságos lény hangja. A probléma az volt, hogy itt nem volt ajtó, melyet magára zárhatott volna. A morgás nyomán megremegett a levegő. Tudta, hogy itt nincs esélye. Valószínűleg a kürtő alatti fénykörben sincs, de ott legalább lát. Visszalépett a fényre. A hang gazdája rohamosan közeledett. Időközönként mély morgással adta tudtul, hogy nemsokára találkoznak. Hideg veríték ütközött ki testén. Kiutat keresett, de az sima égre törő oszlopokon kívül semmit nem látott, mely lehetőséget adott volna a menekülésre. Néhány másodperc kellet csak és a lény hanga közvetlenül az oszlopok mögött rezgette meg a hajszálait. Végtelenül nagy és éhes állat lehetett.
– Hát akkor ennyi – mondta és várta valaminek a bekövetkeztét, melyről nem tudott semmit. Az ismeretlen mindig félelmetesebb, mint az, amivel már találkoztunk. A hang elviselhetetlen mértékűvé vált. Érezte, ahogy ritmikusan, apró lökésekkel verődik a bőréhez, ahogy a dobhártyáját ostromolja kívülről, majd lassan átveszi fölötte a hatalmat és szívós munkával mögé kerül. Páni félelem tört rá, és a kürtő alatti hatalmas fénytócsa közepére hátrált, ahol lekuporodott. A vészterhes morgás nem hagyott alább, de a hanghullámokon kívül nem bukkant fel semmi a sötétből. Amikor felfogta, hogy mi történik vele apróbbra húzta össze magát. Kisgyerekké válik az, aki fél. A hang fizikailag támadt rá, és belé hatolt. Érezte, ahogy bőrének pólusai már képtelenek ellenállni az ostromnak és a hang befurakszik a sejtek közé, megrezgeti azokat és tovább halad. A dobhártyája már belülről is rezgett. A folyamat – legnagyobb borzalmára – nem állt le. A hang testének egyre mélyebb és mélyebb rétegeit érte el. Amikor a hullámok átfúrták magukat a koponyán, behatoltak a szemein át, a gerinccsatornáján türemkedtek felfelé, a nyelvén át a szájpadlásán keresztül eljutottak az agy lágy és megadó közegébe, sikoltozni kezdett és átadta magát a borzalomnak. A hang már nem körülötte, hanem benne rezgett. Maga volt a hang. A sejtjeivé, tudatának rezdüléseivé vált és képtelen volt elkülönítenie azt magától.
Nem tudta, hogy meddig sikoltozott és azt sem, hogy meddig tartott az a magzati póz, melybe a félelem kényszerítette. Órák is letelhettek, de talán csak pár perc volt az egész.
Arra lett figyelmes, hogy csend van. Nem süket, tompa, értelmetlen, buta csend, hanem termékeny, élő, várakozó csend. Eddig nem is vette észre, hogy a hang hiánya mennyire más minőségeket is felvehet.
Nyögve tápászkodott talpra. Pizsamája koszos volt és nedves a verítéktől. Fülelt, de nem hallotta a morajt, mely az előbb térdre kényszerítette. Talán elment, gondolta, de ahogy megszületett a gondolat úgy el is halt. Itt van. Nem ment sehova. Körbenézett, és nem látott mást, mint amit eddig. Mégis. Az érzés, hogy a hang ott lebeg körülötte olyan erős volt, hogy minden egyéb lehetőséget felülírt benne.
Becsukta a szemét, hogy jobban figyelhessen. Azonnal meghallotta a hangot. Ott volt a moraj. Nem körülötte, hanem benne. Ő maga volt az. Tovább figyelt. A rezgés már nem rémisztette meg. Erős volt, sőt, hatalmas, de semmi nem volt benne, amitől reszketnie kellett volna. Az erő így hat a gyengére, félelmet szül benne, még az az erő is, mely nem akar ártani. Ahogy egyre mélyebbre hatolt a hangba, így saját magába, észrevette, hogy a hangnak iránya van. Kinyitotta a szemét és felfelé nézett. A vágy olyan erővel rontott rá, hogy felnyögött. A hang, és így ő is felfelé vágyott. Egy íz jelent meg a szájában, mely gyorsan formát öltött és éhséggé vált.
Veszett, mardosó éhség tört rá, mely nem a gyomrában, hanem egyenesen az agyában, az értelmében vert tanyát.
– Istenem – suttogta.
Még mindig befelé figyelt. Az éhség nem szűnt, az iránya sem változott, de most vette észre, hogy hozzákeveredett még valami – vagy talán eddig is ott volt mindezek alatt –, mely erős, parancsoló hangon űzte előre az éhséget.
– Félelem – mondta ki hangosan a szót. Az érzés, mintha valóságos, hús-vér élőlény lett volna akit egy éles bottal megböktek, megvonaglott benne. Újra sikoltott. Néhány másodpercig úgy tűnt, hogy vége a világnak, az ég leomlik és ő pillanatokon belül meghal. Aztán az érzés enyhült kicsit, majd lenyugodott. Nem aludt el, de annyira visszahúzódott, hogy az éhség, mely kíváncsisággal, vággyal, szomjjal is kiegészült közben újra előterébe kerülhessen.
Lihegve próbálta meg összeszedni az önuralmát, és amikor úgy vélte, hogy ez sikerült – valójában csak találgatott, és bízott abban, hogy nincs messze az igazságtól – újra az oszlopok felé indult. Minden egyes lépésében érezte benne rezgő vágyat, éhséget, szomjat, kíváncsiságot, és azt, ahogy mindezek mögött ott figyel a félelem. Az oszlopokhoz ért. Megérintette a legközelebbit, mely átmérője talán tíz méter is lehetett. Éles vágy mart belé, hogy pontosan megmérje azt. Azon kapta magát, hogy lehetséges módszereken és képleteken agyal.
– Állj meg! – adta ki magának a parancsot.
A kimondott hang segített. A vágy visszahúzódott bár nem felejtődött el. Újra körbejárt a csarnokon. Két ízben nézett fel a színes lépcsőházak rengetegére. Mind a kétszer letaglózta a vágy, hogy feljusson oda. Attól félt, hogy ha túl sokáig bámul felfelé, akkor az akarás paralízisébe fagy és tehetetlen mozdulatlanságba merevedve áll majd ott az idők végezetéig, vagy legalábbis addig, míg össze nem esik. Valahonnan – hogy honnan, azt meg nem mondta volna – egyértelművé vált, hogy a vágyat a jelen dolgai semlegesíthetik csupán valamelyest. Ezt észben tartva újra megindult.
Az oszlopcsarnok körül tett következő kör alapos volt. Minden egyes oszlopot módszeresen körüljárt, és csak akkor indult el a következőhöz, amikor megbizonyosodott arról, hogy nem talált semmi mást, csak puszta márványt. Lépésről lépésre villant fel benne a vágy, hogy újra az átmérők problematikájába merüljön, és neki minden egyes oszlopnál figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy ne tévedjen el a kívánás végtelen és édes útvesztőjében.
Talán egy óra is eltelt, mire a kör felére jutott. Szomjas lett. Az agyából érkező szomjúság összekeveredett a testében jelentkezővel. Mindkettőnek megvolt a maga színe és jellege. Nem lehetett összekeverni a kettőt.
Miközben a következő oszlophoz gyalogolt, elgondolkodott a szomjúságok természetén. Különös, hogy mennyi mindent veszünk egy kalap alá, holott ezer különbség van közöttük. A fogalmak hiánya megszabja a világ gazdagságát, és a világ gazdagságának felfogása tágítja a fogalmak körét. Perpetum mobile. Nem kell hozzá semmi más csak…
Megtorpant.
Különös, fényes felismerések érték el.
Elmosolyodott és egy ideig csukott szemmel álldogált az éppen aktuális oszlop tövében. Úgy ízlelgette a semmiből érkező felismerést, mint egy érett gyümölcsöt.
Még mindig mosolyogva nyitotta ki a szemét és indult el a ki tudja hány méter átmérőjű kolosszus körüli túrára. A sötétség felé eső oldalon már érezte, hogy valami történni fog, így nem igazán érte meglepetésként, amikor az oszlop fénykör felé mutató sugarának pontjában egy keskeny ajtót fedezett fel.
Felnevetett. Biztosan tudta, hogy soha életében nem érezte még ilyen jól magát.
Az ajtó kőböl volt, de egy kis nyomásra is megadta magát. Belépett az oszlopba. A fal mellett széles csigalépcső kapaszkodott felfelé. Elindult felé, de félúton megtorpant. Középen, az oszlop tengelyének pontjában egy sötét márványkorongot vett észre a padlózaton.
– Na, hát akkor itt az idő – mondta és a korongra lépett, ahonnan kimért, lehetőleg egységes távolságokkal az ajtóig lépkedett.
– Tizenöt, ez a sugár, vagyis körülbelül harminc méter az átmérő – mondta hangosan miközben végtelen elégedettséget érzett magában.
Elindult felfelé. Középen egészen az oszlop tetejéig ellátott, ahol a kifelé kanyargó ion csigák belülre kunkorodva is megismételték magukat. Csodálatos mérnöki teljesítmény. Vajon milyen magasan van?, kelt életre benne a kérdés és nyomán újra az éhség.
– A fene enné! – bosszankodott egyet a visszhangnak.
Tovább kapaszkodott.
Lépcsőházak, lépcsők, termek, csarnokok, és vágy. Az élet kellékei.
Lihegve, elcsigázottan jutott el az óriási oszlopfőig, ahol az eddig széles lépcsősor hirtelen egyszemélyesre szűkült, és egy vékonyka vájaton az oszlop tetejére juttatta. Egy – most már tudta – harmincszor harminc méteres fehér márványplatón találta magát ahonnan széles lépcső emelkedett felfelé. A jobb és bal oldalt görög és római szobrok díszítették fenséges eleganciával.
A szíve hevesen kalapált miközben ellépkedett a szobrok mellett és feljutott a sor tetejéig, ahol az út két felé ágazott. Egyszerre akart elindulni mindkét irányba. Minden egyes lépcsőt érezni akart a lába alatt. Ezt Olivernek látnia kell. Dehogy! Ezt mindenkinek látnia kell.
Végül jobbra ment. Egy újabb lépcsőházban találta magét, ahonnan immár négy lépcsősor vezetett különböző irányokba.
A felfedezés izgalma elsöprő éhségként jelent meg benne. Émelyegni kezdett a lehetőségek pazar látványa nyomán, és tudta, hogyha nem dönt hamarosan, akkor hasonló bénulásban lehet része, mint lent az oszlopok tövében.
A legközelebbi lépcsősorhoz támolygott és elindult felfelé. Az éhség egy halvány fokkal mintha csökkent volna benne, vagy talán irányt talált, így nem feszített olyan nagyon. Újra örömet fedezett fel magában. A lépcső girbegurba vonalvezetéssel haladt felfelé. Volt, hogy teljesen zárt falak vették körül, volt, hogy oldalt a körtő irdatlan térségére adott rálátást. Ilyenkor letekintett a mélységre, mely innen fentről kopárnak és sötétnek tűnt. Szabálytalan időközökben olyan terekre érkezett, ahonnan több – akár több tucat – lépcsősor indult el felfelé. A választás mindig nehéz volt, és maró éhség kísérte, mely azonnal enyhülni látszott, amint a kiszemelt lépcsősorra tette a lábát.
Minden egyes elágazásnál a felfelé vezető lépcsők szomszédságában vízszintes alagutak is megjelentek, melyek oldalirányba haladtak tovább ki tudja, milyen szobák és csarnokok felé. Ezekkel nem törődött. Bár hívogatóan érdekesnek tűntek, mégsem vonzották annyira, mint a felfelé törő lépcsők.
Volt ideje figyelni, és hamarosan rájött, hogy az éhség – néha jobban illett rá a szomjúság – színe, jellege lépcsőfokról lépcsőfokra, emeletről emeletre változásokon megy át. Hol erősebb a háttérben mindig ott lebegő félelem, hol szinte elvész az öröm fergeteges folyamában. További összetevőket is felfedezett. Becsvágyra, kapcsiságra, irigységre, odaadásra, önfeláldozásra is ráismert. Ezek mindegyike a félelem a vágy és az öröm tömegéből keverték ki a maguk egyedi színét, és váltak néha pusztítúan erős érezetté. Ilyenkor félt, büszke volt, és utána mindig nevetett saját törékeny öntudatán.
Bár fáradt volt, mégsem akart pihenni. A vágy nem engedte. Kapaszkodott felfelé. Újabb és újabb fordulók követték egymást. A kürtő alja – ha néha rálátott – egyre szánalmasabb derengésnek tűnt csupán, melynek közepén azért megmaradt egy fényes, ragyogó folt.
Megrökönyödve torpant meg az egyik szokásosan színes és fényes lépcsősor tetején. Telve volt örömmel és az éhség szinte nem is érződött benne, de a látvány egy csapásra mindent a semmibe taszított. Szűk, vékonyka kis helyiségben találta magát, melyből egyetlen, szintén alig vállszélességű lépcsősor vezetett tovább. A már megszokott oldalfolyosókból is csak egyetlen egyet látott, melynek mélyét néhány méter múlva elnyelte a sötétség.
Az éhség nem szűnt meg benne, de sötét lepelbe burkolózott, mintha fázott volna. Nagyot nyelve, vastag, szorongással teli nyállal a szájában indult el felfelé az egyetlen lehetséges járaton. Vállát horzsolni kezdte az érdes, sötét fal.
(foly. köv.)
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!