Fázott, amikor felébredt. Fölötte semmi sem változott. A hatalmas kürtő az ég felé nyúlt, a szél pedig kitartóan fújt valahonnan alulról felfelé repítve a gondolatait és a vágyait. Felült és körbenézett. Karolina és a két férfi nem volt a közelben. Magára hagyták és ebben olyan biztos volt, hogy nem is törődött tovább a dologgal. Ebből kell főzni, sőt, ennél volt már rosszabb is. Mezítláb, egyedül, kölcsönpizsamában egy óriás torony belsejében, nem is olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. Vagy talán nem is hangzik semmilyennek.

Újra megborzongott, pedig nem volt különösebben hideg. Komfortérzetének valószínűleg nem sokat segített, hogy eszméletlenül hevert egy ideig a főpadlón. Nagyot sóhajtott. Oliver jutott eszébe. Itt kellene lennie. Mindig mellette. Bertolddal kapcsolatban soha nem érezte ezt. Valószínűleg azért, mert a férfi jelenléte nem sok vizet zavart az ő személyes világ-tavában.

Feltápászkodott és elindult a kürtőt alulról tartó körkörös oszlopsor mentén. Vastag, ősi építménynek tűnt, ahol járt, és ez különös, ösztönös tiszteletet keltett a múlt iránt. Pontosan ezért lett történelemtanár. A múlt valójában olyan jelem, mely úgy fagyott bele az időbe, mint ahogy azok a bogarak a dinoszauruszok idején a gyantába. A múlt valójában egy kihűt és megkövült jelen. Soha nem változik, ha nem nyúlnak hozzá. Ha mégis változna, akkor az éppen aktuális jelen miatt van. Hiszen a jelen él, olyan, mint egy végtelenül forró kéz, amihez hozzányúl, az szétolvad és csak folyik-folyik, alakul, formálódik, lassanként dermed, majd újra megolvad, ha történik vele valami, majd újra alvad, míg végül kővé nem válik. De ha a jelen hozzáér, akkor újra olvadni kezd, ismét átalakul, módosul. Nem véletlen, hogy az igazi történészek vastag, tűzálló kesztyűben végzik a munkájukat, nehogy a jelen felolvassza az idő régen megszilárdult darabját. Amikor a történelemre gondolt, a múlt jelenére gondot, az időutazásra, mely során bármikor és bárhol jelen lehetett. Nem kell hozzá több, mint az a tudat, hogy a múltban is emberek éltek, emberek, olyanok, mint a ma emberi, mint ő. Aki ezt megérti, az megérti azt is, hogy a múlt emberének a jelen pontosan olyan kiismerhetetlen, bizonytalan, forró és képlékeny közeg volt, mint az a jelen, amiben most ő él. A jelent mindenki minden korban pontosan ugyanúgy érzékeli. És ez csodálatos.

Az oszlopok között mély sötétség honolt. Végül megtalálta azt az oszlopsort, mely mentén ide érkeztek. Nem tudta eldönteni, hogy vállalja-e a visszautat. Abban nem bízott, hogy képes lenne visszaemlékeznie az útra, de abban igen, hogy valahogy rálel egy jó megoldásra. Ameddig van választási lehetőség, addig remény is van, amíg remény van, addig jövő is van. Kilépett a félhomályba. Megborzongott a rátörő hidegtől. Idefelé nem tűnt fel számára, hogy a csarnok feketébe burkolódzó tömege ilyen fagyos leheletet áraszt.

Tett egy tétova lépést a következő oszlop irányába. Ekkor hallotta meg a mély morgást. Ismerte már a hangot. Pontosan ilyen volt a kihalt ebédlő gyomrában életre kelő nagyon is valóságos lény hangja. A probléma az volt, hogy itt nem volt ajtó, melyet magára zárhatott volna. A morgás nyomán megremegett a levegő. Tudta, hogy itt nincs esélye. Valószínűleg a kürtő alatti fénykörben sincs, de ott legalább lát. Visszalépett a fényre. A hang gazdája rohamosan közeledett. Időközönként mély morgással adta tudtul, hogy nemsokára találkoznak. Hideg veríték ütközött ki testén. Kiutat keresett, de az sima égre törő oszlopokon kívül semmit nem látott, mely lehetőséget adott volna a menekülésre. Néhány másodperc kellet csak és a lény hanga közvetlenül az oszlopok mögött rezgette meg a hajszálait. Végtelenül nagy és éhes állat lehetett.

– Hát akkor ennyi – mondta és várta valaminek a bekövetkeztét, melyről nem tudott semmit. Az ismeretlen mindig félelmetesebb, mint az, amivel már találkoztunk. A hang elviselhetetlen mértékűvé vált. Érezte, ahogy ritmikusan, apró lökésekkel verődik a bőréhez, ahogy a dobhártyáját ostromolja kívülről, majd lassan átveszi fölötte a hatalmat és szívós munkával mögé kerül. Páni félelem tört rá, és a kürtő alatti hatalmas fénytócsa közepére hátrált, ahol lekuporodott. A vészterhes morgás nem hagyott alább, de a hanghullámokon kívül nem bukkant fel semmi a sötétből. Amikor felfogta, hogy mi történik vele apróbbra húzta össze magát. Kisgyerekké válik az, aki fél. A hang fizikailag támadt rá, és belé hatolt. Érezte, ahogy bőrének pólusai már képtelenek ellenállni az ostromnak és a hang befurakszik a sejtek közé, megrezgeti azokat és tovább halad. A dobhártyája már belülről is rezgett. A folyamat – legnagyobb borzalmára – nem állt le. A hang testének egyre mélyebb és mélyebb rétegeit érte el. Amikor a hullámok átfúrták magukat a koponyán, behatoltak a szemein át, a gerinccsatornáján türemkedtek felfelé, a nyelvén át a szájpadlásán keresztül eljutottak az agy lágy és megadó közegébe, sikoltozni kezdett és átadta magát a borzalomnak. A hang már nem körülötte, hanem benne rezgett. Maga volt a hang. A sejtjeivé, tudatának rezdüléseivé vált és képtelen volt elkülönítenie azt magától.