Úgy aludt, el hogy észre sem vette. A gyep távoli sarkából egy ideig még eljutottak hozzá a kerti parti zajai, aztán mindent egybe mosott az álom…
– Na, hello! – lépett elé egy alak.
Felriadt a köszöntésre. Az alak alacsony volt. Nagy, bozontos szemöldöke alatt szigorú szemek meredeztek. A kissé kopott, már-már viharvert, sárga láthatósági mellény úgy állt rajta, hogy nem lehetett eldönteni, jól vagy rosszul vett-e fel gazdája.
– Tessék? – kérdezte még mindig álomtól kótyagos hangon.
– Na, hello. Van jegye, vagy nincs? – kérdezte az alak.
– Milyen jegyem?
– Parkoló. Nem is színházi.
– Parkoló? – rázta meg fejét, hátha rosszul hallott. – De hiszen nincs is kocsim.
– Azt mindenki mondhatja.
– Hát én mondom is. Csak leheveredtem ide. Az is tilos?
– Kocsi nélkül? Nem. De ha van kocsija, akkor kell jegy.
– De nincs kocsim. Nézzen már körbe.
A bozontos szemöldök jobbra-balra villant egyet.
– De hol parkol?
– Sehol.
– Ha van kocsija, akkor parkol valahol.
– Rendben. Valahol parkolok.
– De hol?
– Nos, otthon, a házam előtt.
– Értem – bólintott kimérten az apró ember. – És ott van parkolás?
– Van, de nekem van lakossági engedélyem.
– Hol van?
– Mi?
– Hát az engedély?
– Otthon. Az autó szélvédőjén.
– Azt mindenki mondhatja – csóválta meg fejét a kis ember, és egy hatalmas téglát vett elő az oldaltáskájából, majd egy ceruzával – ezt mellényzsebéből varázsolta a kezébe – írni kezdett az egyik oldalára.
– Mi is a rendszáma?
– Minek?
– A kocsijának?
– Mi köze annak magához?
– Figyeljen ide – csóválta meg fejét az alak. – Maga egy parkolásilag szabályozott helyen parkol. Állítólag ott, ahol lakik.
– Úgy van.
– De mégsem tudja felmutatni az engedélyét.
– Mert nem itt parkolok, hanem ott.
– Azt mindenki mondhatja. Szóval, mi is az a rendszám?
Nem hitte el, amit lát. A kis ember tovább jegyzetelt a téglán, majd egy pillanatra megállt és mereven ránézett.
– Várom a számot.
Felnevetett. Ennek így semmi értelme nem volt.
– A rendszámom?
– Azt.
– AAA-000-0.
– Elég jól meg lehet jegyezni – bólintott a bozontos szemöldökű és tovább jegyzetelt a téglára, majd amikor végzett, nagyot sóhajtva egy lépéssel távolabb lépett. – És milyen autó?
– Fehér.
– Ötajtós?
– Legyen az.
– Legyen – bólintott a férfi, majd két mutatóujját a halántékához szorított. Látszott rajta, hogy koncentrál valamire.
– Most mit csinál?
– Fényképezek.
– Hogyan?
– Fejben. Nincs keret gépre. Az enyémet pedig otthon felejtettem.
– És ez így elég?
– Hát ez van – vont vállat a férfi és eltette a téglát a táskájába. – Akkor viszlát. Legközelebb majd fizesse be azt a parkolást, és nem lesz ilyen baj.
– Miért? Most baj van?
– Nem igazán. Persze majd be kell fizetni a pótdíjat.
– Hova fizessem be?
– A társasághoz.
– Melyikhez?
– Ami ide tartozik.
– De az melyik?
– Derítse ki. A tájékoztatás nem az én dolgom, így is túl vagyok terhelve.
– És hol derítsem ki?
– Ahol akarja. Ki vagyok én, hogy beszabályozzam magát? Senki. Higgye el, én egy senki vagyok. Arról nem is beszélve, hogy már régen meg kéne műteni a sarkamat, de valahogy elcsúszott a beosztás.
– Akkor vegyen ki szabadságot.
– Nem az én beosztásom csúszott el, a doktoroké. Valahol valami nem passzolt a korházban. A nyilvántartással lehet a baj. Tudja, a sarkamat az előző betegnél műtötték meg. Nekem meg kiosztották az ő szemműtétjét. Pedig egészen jól látok. Most próbálok elcserélni valakivel egy sarokműtétet, de az ritka, így aztán lehet, hogy mégis szemműtét lesz belőle. Szűrkehályog.
– De azt mondta, jól lát.
– Igen, de ha az embernek kinéz végre egy műtét, azt csak nem fogja elpasszolni. Ennyire azért nem állok jól. Legalább az rendben lesz. A sarok meg majd kialakul. Na, akkor fizesse be szépen a bírságot, és legközelebb úgy heverésszen itt a gyepen.
Az apró alak biccentett és sántikálva eltűnt a közeli magyalbokor mögött. Minden lépés után halkan káromkodott egyet.
Képtelen volt türtőztetni magát. Felállt és a férfi után sietett. A sárga mellény még megvillant egy közeli tölgy mögött. Amikor megkerülte a fát, egy nagyobbacska alagutat fedezett fel. Üreg is lehetett volna, ha egy óriásnyúlról van szó. Belülről meghallotta a ritmikus káromkodást. Nem sokat teketóriázott és a mellényes után indult.
Sötét volt pár másodpercig, majd egy lépcsősort vett észre. Azon sántikált felfelé a bajszos. Még mindig ócsárolta a sorsát. A lépcső egy peronra vezetett. A bajszos megtorpant a peron közepén.
– Jó napot kívánok! Jegyellenőrzés – kurjantotta el magát, majd egyenesen megfordult és hozzá lépett.
– Na, hello. Jegyet vagy bérletet kérek.
– Én vagyok az.
– Ki?
– Akivel az előbb… akit megbírságolt a parkban parkolás miatt. Ismerjük egymást.
A bozontos szemöldök az égnek szökött, aztán visszazuhant a szúrós szemekre: – Azt mindenki mondhatja. Na, van jegye?
– De hát még fel sem szálltam sehova.
– De ha majd jön valami, és esetleg felszáll, akkor van jegye?
– Nincs.
– Ajjaj! Akkor kénytelen leszek megbüntetni magát.
– És ha úgy döntök, hogy nem szállok fel? – kérdezte.
– Azt mindenki mondhatja – vont vállat az apró, mogorva ember. – Mikor született? – kérdezte és egy téglát vett elő az oldaltáskájából.
Egy villamos éles sivalkodással tört előre az alagútból. Az ajtók kinyíltak. A hangosbemondó pedig közölte a peronnal és a szerelvényben utazókkal.
OKTOGON!
*
Július 4. Alice csodaországban Nap.
1862. július 4-én mesélte el Lewis Caroll lányának, Alice Liddell-nek azt a történetet, melyet aztán lejegyzett és végül kiadott Alice Csodaországban címmel.
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Álombolt(4)
Europé ajándéka 4. befejező rész(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)