A férfi hosszú ideig nem bukkant fel. Prudencia várakozás közben nem egyszer határozta el, hogy utána megy, és megkeresi, de végül rendre lebeszélte magát arról, hogy szándékát tetté változtassa. Úgy érezte magát, mint egy kislány, akire ráparancsoltak a szülei. Jó fél óra telt el, mire végre kinyílt az ajtó.

– Hol voltál? – támadt rá Prudencia. – Azt mondtad, hogy mindjárt jössz.

– Nem mondtam ilyet. Azt mondtam, hogy visszajövök érted.

– Az majdnem ugyanaz! – duzzogott Prudencia.

Oliver elmosolyodott és a kezét nyújtotta:– Gyere!

A folyosó üres volt. Szinte kongott. Számtalan féle üresség létezik és ez most hideg, élettelen ürességnek tűnt Prudencia számára.

– Hova megyünk?

– Gyere!

Oliver erős tempót diktálva az ebédlő felé sietett.

– Már vacsoráztunk.

Oliver nem válaszolt. Akkor sem szólt semmit, amikor kinyitotta az ebédlő folyosójára nyíló ajtót.

– Oliver! Hova megyünk! – torpant meg Prudencia. – Ilyenkor veszélyes ott bent. Én tudom, hidd el, tudom.

– Mindenki tudja. Előbb voltunk itt, mint te – nézett rá komolyan Oliver, majd elengedte Prudencia kezét, a pár méterre lévő ajtóhoz lépett és kinyitotta azt.

Bent még érződött a vacsora ételszaga. Már keresztülment azon a metamorfózison, melynek első szakaszában az éhes ember ínycsiklandóként értékeli azt, amit a jóllakott később émelyítő büdösnek bélyegez. A teremben a szokásos éjjeli félhomály uralkodott. Ilyenkor szoktak előbújni az iskola állítólagosan létező szörnyei. Most azonban szörnyek helyett vagy ötven ember várakozott csendes pusmogással. Szinte mindenki pizsamában, hálóköpenyben, papucsban álldogált a kiadópult fölötti EXIT lámpa félhomályában. Nem látott hiányzókat. Oliver kérésére úgy tűnik, mindenki megmozdult.

Prudencia felbukkanásakor a pusmogás befejeződött.

– Ha nekem nem hiszel, akkor talán nekik hinni fogsz – mutatott rájuk Oliver.

Prudencia megkövülve nézte a kollégáit.

– Semmi baj – szólalt meg egy nő az első sorban. Prudencia nem emlékezett a nevére. Csak annyit tudott róla, hogy főként szakaikat tanít, talán valami műszaki tárgyat visz, és hogy alig lehet hallani a hangját. Különös, rejtett életek is megbújtak a tömegben, melyekről semmit sem tudott. A nő nevére viszont emlékezett: Zsankának hívták. Alacsony, vékony, középkorú teremtés volt. Azon tanárok sorába tartozott, aki termete ellenére puszta kiállásával képes volt nálánál akár kétszer magasabb melákok fölé kerekedni.

– Ne add fel – mondta Zsanka. – Mi sem adjuk fel, ha te nem teszed.

– De miért nem? – fakadt ki végre Prudencia. – Ez nem normális. Nektek nem kellene ezt tennetek miattam. Ez az én ügyem.

– Nem te döntöd el, hogy mi mit teszünk – mondta a nő. – Az a mi dolgunk. És mi addig futunk, amíg bírjuk. – A társaságon helyeslő mormogás hullámzott végig. – Miattunk ne add fel. Az túl könnyű lenne. Pont miattunk ne add fel.

– Ennyi már elég lesz? – kérdezte Oliver. – Vagy mindenkitől külön akarod hallani?

Prudencia nemet intett a fejével. – Nem. Én nem…

– Oliver, ne vezesd félre – nézett rá Zsanka szúrós szemmel. – Nem biztos, hogy itt mindenki futni akar. Vannak itt olyanok, akik boldogan fogadnák el a felajánlást, amit Prudencia most elutasít. Nincsenek illúzióink. Vannak itt ilyenek is. De ez az ő dolguk. A legtöbben azonban nem így gondolkodnak. Mindenki maga dönt arról, hogy mit akar elérni.

A csarnok távoli sarkában megcsikordult valami. Mintha egy ócska gáztűzhelyt ráncigálnának arrébb betonpadlón. Többen ijedten a sötétség felé kapták a fejüket.

– Már hiszel nekik? – kérdezte Oliver.

A csikorgás váratlanul mélyről jövő tompa dübörgéssé változott, talán egy lomha, de hatalmas tömeggel rendelkező állat szánta futásra magát.

– Jól van, hiszek nekik, csak menjünk innen – mondta Prudencia.

– Nem, ez így nem jó – csóválta meg fejét Zsanka. – Azért jöttünk ide, hogy tényleg elhidd. Oliver eszelős egy alak, de jó ötletei vannak.

Prudenciában egyetlen éles pillanatra átfutott a gondolat, mely az súgta neki, hogy a nő és Oliver valamikor közelebbről is ismerhették egymást, de az érzés villámgyorsan elenyészett és nem tért vissza többé.

A lomha dübörgés felgyorsult. Minden egyes ütemben karistoló, kopogó hang is párosult hozzá, mintha éles, vissza nem húzható körmök is segítették volna az elrugaszkodást.

– Jó, most már menjünk! – kiáltotta Prudencia.

– Nem megyünk, míg tényleg el nem hiszed – mondta Zsanka.

– És jó lenne, ha gyorsan elhinnéd, édesem – tette hozzá Kaspar –, mert itt döglünk meg mindannyian.

Velőtrázó üvöltés dördül fel a csarnok gyomrában. Többen felsikoltottak rémületükben, de senki sem mozdult, leszámítva azt a néhány tétova lépést, mellyel ösztönesen a bejárati ajtó felé húzódott az egész csoport.

– Ne add fel! – nézett Zsanka tüzes, kemény pillantással Prudencia szemébe. – Hiszünk benned.

– Nem adom! – mondta halkan Prudencia.

Az üvöltés és a dübörgő vágta most már pokolian közelinek tűnt. Újabb önkéntelen sikoltások szakadtak ki a csoportból.

– Nem adom fel, a k**va életbe! Nem adom fel! – kiáltotta Prudencia.

– Végre! Akkor tűnjünk innen a francba! – hördült fel Ivan, aki közvetlen a kiadó pult oldalánál állt, és az ajtó felé iramodott. A többiek hálásan és lépteiket szaporázva siettek a nyomába. Egy szempillantás alatt csak Oliver, Virginia, Kaspar és Prudencia maradt a csarnokban. A feléjük tartó valami, a szörny, melyből állítólag minden iskola mélyén rejtőzik legalább egy, már nagyon közel járt. Koccanásokkal kísért, dobpergés szerű rohama, velőtrázó sivítása igencsak valóságosnak tűnt.

– Mennünk kéne. Feltéve, ha nem akarod itt és most lezárni ezt az egész problémát, sőt, úgy általában mindent – szólalt meg tettetett türelemmel a hangjában Kaspar.

Prudencia nem mozdult. Tekintetét a lámpa fénykörén túl uralkodó sötétbe fúrta, hátha meglát benne valamit.

– Én meg akarom nézni – mondta halkan. – Látni akarom.

– Talán majd máskor, Prud – csatlakozott Kaspar félelméhez Virginia is. – Én rendkívül bátor vagyok, de most már be vagyok szarva.

– Tényleg menni kéne – mondta Oliver.

A dübörgés most már egészen közelről hallatszott, de Prudencia rezzenéstelenül nézett előre.

– Prud! – fogta meg a kezét Oliver. – Nem most kellene…

– Akkor mikor? – kérdezte Prudencia. – Mikor, ha nem most?

Az üvöltés, mely immár valahol a közeli oszlopok mögül harsan fel, velőtrázó volt. Prudencia szíve olyan hevesen vert a mellkasában, hogy az egész teste beleremegett. Mégsem mozdult. Látni akarta. A félelmek csak akkor maradnak azok, amíg a sötétben vannak. Ha kibukkannak a homályból, ellenfelekké válnak. A csarnok gyomrából mintha valami még sötétebb alak bontakozott volna ki.

Prudencia érezte, hogy két oldalról megragadják a vállát és a folyósra rángatják.

– Ne!

Az ajtó becsukódott az orra előtt.

– A messiásunk megőrült – lihegte Virginia.

– Prud, ez nem játék. – Oliver is lihegett az ereiben száguldozó adrenalintól.

– Nem játszottam – nézett rá Prudencia olyan pillantással, amilyet Oliver még soha nem látott. – Soha nem játszom. Látnom kell. Ha nem most, akkor később, de akkor is látnom kell. Amíg nem látjuk, addig nincs mivel küzdeni. Az sem biztos, hogy létezik.

– Ez neked nem létezik? – hördült fel Virginia. – Ez baromira létezik. És én nem akarok ott lenni, amikor szembenézel vele.

– Rendben – bólintott Prudencia. – Akkor nem leszel ott.

– Nem úgy értettem – visszakozott azonnal Virginia.

– Akkor hogy érted?

– Úgy, hogy az én idegrendszerem nem bírja az ilyesmit. Én nem vagyok… messiás.

Prudencia a nőre nézett, de nem mondott semmit. Megfordult és elindult a folyosó vége felé.

*

A szobák folyosóján szinte tömeg volt. Az átéltek intenzív volta legtöbbjükből kiűzte a fáradtságot. Kisebb nagyobb csoportok verődtek össze a szobák nyitott ajtajai előtt. Innen-onnan a meccs zajai röppentek fel. Prudencia elhaladtát bíztató szavak, elszórt taps kísérte.

– Ez szörnyű – mondta olyan halkan, hogy Oliver is alig hallotta.

– Szörnyű vagy sem, ez van – válaszolt Oliver helyett Kaspar. – Nem tehetsz róla, nem tehetnek róla. Fogadd el.

– Nem könnyű.

– Vezetni soha nem az, de a szenvedés megkönnyíti mind a két fél dolgát.

– Mind a két fél dolgát? – torpant meg Prudencia.

– Persze. A vezető dolgát, mert van miért vezetni, és a követők dolgát is, mert van miért követni. És egyébként is. A közös szenvedés testvériséget szül.

– Szóval a szenvedés kifejezetten jó?

– Bizonyos értelemben igen. Beindulnak tőle a dolgok.

– Ezt most nem mondod komolyan.

– Az élet szenvedés, a túlélés pedig nem más, mint értelmet találni a szenvedésben.

– Ki szerint?

– Nietzsche szerint, szerintem és a történelem szerint is. Én vagyok a történelem tanár vagy te? – nevetett fel Kaspar. – Ha már szenvedünk, akkor legyen értelme, és az értelmét most te adod, amiért ők hálát éreznek. Ha tetszik ha nem. – Prudencia mondani akart valamit, de végül nem nyitotta ki a száját. – Szóval legyél hálás azért, ami történik. Ha nem szenvednél és mi nem szenvednénk veled, akkor semmi sem történne. Egy forradalmat úgy lehet leszerelni a legbiztosabban, hogy néha lakomát rendezel a forradalmároknak. Biztos recept.

Prudencia némán emésztette a hallottakat. Túl sok minden történt túl rövid elő alatt. Amikor beléptek a szobájába azonnal Oliver felé fordult.

– Én most elmegyek fürdeni.

– Helyes. Büdös a lábad – bólintott komolyan a férfi.

– Azt mondtad, hogy nem büdös csak…

– Vicceltem, Prud. Menj fürdeni.

– De a kádamban ázok majd.

– Rendben. Itt várok. Már úgy is elkezdődött a meccs.

– Körzeti döntő?

– Elődöntő. Ha nyernek a 13-asok, akkor pontegyenlőség lesz.

– Huh. Az izgi – vigyorodott el Prudencia és becsukta maga mögött az ajtót.

*

A folyosón lassan elmaradtak az emberek. Újra elhaladt az ebédlő ajtaja előtt. Egyetlen pillanatra késztetést érzett arra, hogy bemenjen a sötétbe. Egyszer szembe kell majd néznie azzal a valamivel. Muszáj lesz.

Belépett a fürdőszobába és azonnal vetkőzni kezdett. Néhány dolgot át kell gondolnia és arra egy kád forró víz tökéletesen megfelelő közegnek tűnt.

A kádból hamarosan puha felhőként szállt fel a gőz. Várt egy kicsit, hogy félig megteljen a kád. Jó volt fázni. Sokkal jobb lesz tőle a beleereszkedés. Az élet szenvedés, a túlélés pedig nem más, mint értelmet találni a szenvedésben. Elmerengett a mondaton és igaznak vélte. Az élet tényleg szenvedés, ezt már Buddha is tudta. Akkor is igaz ez, ha azt a szenvedést néha önként vállalja az ember. És igen… ha értelem lakozik benne, akkor hirtelen minden a helyére kerül. Megszületik az ok és vele az út.

Lassan, élvezettel süppedt a forró vízbe.

Becsukta a szemét és talán néhány pillanatra elszunnyadt az örömteli ernyedtségben.

– Fel kell menned! – szólalt meg valaki közvetlenül a kád mellett.

(folyt.köv.)