– Nyilván megvet mindenki – monda egyszer Olivernek.

– Nem hiszem, hogy itt bárkinek jogában áll bárkit is megvetni. Mindenki él, ahogy tud. Minél nehezebb az élet, annál kevesebb súlya van a moralitásnak.

– Ezt azért egy páran vitatnák – nevette el magát Prudencia és körbemutatott a szobában. – Szerintem ezekben a könyvekben pont az ellenkezőjét javasolják.

– Az elmélet azért elmélet, hogy próbát kapjon a realitástól. A morális szabályok pedig alapjában véve elméletek. A mit kellene tenni, soha nem azt mondja, hogy mit tegyél, hanem azt, hogy mi lenne a követendő.

– És?

– És szinte mindig elbukik a realitás tűzpróbájában. Mert a valóság maga az élet, a szabályok pedig csak elnagyolt vaktérképek a valóságról.

A szoba sarkában álló kandallóban pattogott a tűz. Prudencia egy ideig bámulta a lángokat.

– Ez a kandalló hova szellőzik? – kérdezte elgondolkodva.

– Pontosan erről beszélek. Ez a realitás – bólintott Oliver.

– Mi? A szellőzés?

– Nem, az hogy nem tudjuk, hova szellőzik. Virginia próbált rájönni, de sehol sem találtunk fent kéményt. És mi mégis minden alkalommal begyújtunk, ha kint esik a hó.

– Hát még jó.

– Persze, hogy jó – vigyorodott el Oliver. – De attól még nem tudjuk, hogy hova megy el a füst, aminek valahol mindenképpen meg kellene jelennie. Csakhogy nem számít, mert míg nekünk kényelmet ad, addig talán jobb is, hogy nem tudunk róla semmit. És ha lenne egy kandalló- tízparancsolat, akkor persze a harmadik pontban biztos benne lenne, hogy “és ne gyújts tüzet, míg nem tudod, hogy hová távozik a füst”. És mi akkor is begyújtanánk, mert nem hozzánk megy, és annál sokkal fontosabb, minthogy ne égjenek a lángok, amikor elmenekülünk ide. És ez csak egy kandalló, hála Kasparnak, aki felfedezte ezt a helyet. Ennél lehetne sokkal nagyobb bajunk. Úgy is élhetnénk itt, hogy nincs fűtés.

– Ezért azt már csak nem hagyják az elsőn?

– Nem tudom, hogy mit hagynak és mit nem. De előfordulhat egy ilyen eset is. És bizony akkor sem érdekelné az embereket, hogy hová megy a füst, ha tegyem azt közvetlenül egy A-s lakószobába ömlene. Mert fáznánk. Ezért mondom, hogy minél közelebb vagyunk a túlélés kérdéseihez, annál jobban halványulnak az elméletek. És vannak pontok, ahol teljesen el is tűnnek.

– Azért csak nem.

– De igen – szólalt meg Kaspar, aki eddig látszólag saját gondolataiba mélyedve nem vett részt a társalgásban. – És meg kell mondjam, Prudencia, hogy ez a szint soha nincs olyan messze, mint azt gondolnád. Egy nagyon biztosnak tűnő, de valójában rendkívül vékony palló választ el csak minket tőle. Elég, ha éhesek leszünk, vagy fázunk, és a palló napok alatt eltűnik a lábunk alól, mi pedig olyan mélységbe zuhanunk, ahol már nincsenek elméletek, írott vagy kimondatlan szabályok.. Semmi sincs, csak túlélés. Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan képesek vagyunk állattá válni. De persze ezt az elsőn tudják, és amíg tehetik, addig soha nem juttatnak el minket oda. Az senkinek sem érdeke. Legyenek csak szabályok, amiket elvileg be kell tartani, és legyen elég étel és kellő meleg, hogy azt be is akarjuk tartani. Nem túl bonyolult. És nem, Prudencia, mi nem ítélünk meg téged. Eszünkben sincs. Aki arra vár, hogy megmentse valaki, az először mindenkire megmentőként tekint. Nem tehet mást.

– Ez most nem segített – jegyezte meg Prudencia.

– Elnézést. Nem akartalak megbántani.

– Nem bántottál meg.

Harag gerjedt benne, és nem tudta, hogy kit célozzon meg vele.

– Pedig megbántottnak tűnsz.

– Pedig nem vagyok…

– Prudencia, szeretünk – vágott közbe Kaspar. – Jó, hogy itt vagy.

Percekig csak a tűz pattogott. Kint újra esett a hó, így valószínűleg még tél lehetett, vagy korai tavasz.

– Apropó, milyen hónap van most?

Oliver egy pillanatig elgondolkodott.

– Június. Most ment le az érettségi.

– Tényleg? – nézett rá megdöbbenve Prudencia.

– Persze. Neked nem mondták az osztályban?

– Nem. Hetek óta sporisokkal vagyok. Őket ez nem érinti. Automatikusan kapnak papírt. Pedig nem mindegyik tud olvasni.

– Nem is kell tudniuk. Másra szánta őket az első emelet. A lényeg, hogy elvileg nyár van. Te nem nézed a napi beosztást?

– Egy ideje nem.

– Pedig kéne.

– És akkor nyári szünet lesz?

– Nem hiszem, hogy sokáig nyár maradna. A forrásaim azt csiripelik, hogy újabb osztályokat indít a suli.

– Ez remek – biccentett Kaspar.

– Képtelenség – rázta meg fejét hitetlenkedve Prudencia. – Így is sokan vannak.

– Hát igen. De azt is csiripelték, hogy új bérek lesznek.

– Na ez jó – bökte közbe Kaspar. – Vennék pár dolgot az árustól.

– Ki nem? – vigyorodott el Oliver.

– És mennyire biztos ez? – kérdezte Prudencia.

– Eléggé. Komoly emelés lesz.

– És mit kérnek cserébe…?

Oliver vállat vont, mint aki ezzel a kérdéssel inkább nem akar foglalkozni.

*

A béremelés valóban megérkezett. A C szint tanárai összegyűltek az értekezletekre kijelölt tornateremben. A bejelentés hangos volt és ünnepélyes. Mindenki dísz-maszkot viselt, és boldognak látszott. A vice-igazgatóhelyettes másfél órás beszédben ecsetelte, hogy végre eljött a felemelkedés ideje, az a kor, melyben a 23-as a csillagok közé száll és örökké ott is marad.

Mindenki tapsolt.

– Természetesen az ilyen mértékű beruházás, mely nem kis áldozattal jár az iskola részéről, megköveteli azt, hogy tanáraink komolyan vegyék munkájukat, és főként a Tanrendtartásban foglalt szabályokat – mondta még mindig ünnepélyes hangon a vice-igazgatóhelyettes.

– Na, most jön – súgta valaki a sorban.

– Ennek értelmében – folytatta a szónok – a Tanrendtartás hamarosan egy teljesen új verzióval jelentkezik majd, melyben pontos leírást kaphat minden kolléga azokról az elvárásokról, melyeket az új helyzet magától értetődő módon megfogalmaz a jelenlévők számára. Ezen szabályok természetesen a 23-as érdekeit, így minden itt dolgozó kolléga érdekeit szolgálja. Legyünk érte hálásak!

– Legyünk – mondták kórusban a jelenlévők.

Prudencia, mint mindig, most is lemaradt a válasszal.

– Én ezt az életben nem fogom megszokni – súgta Oliver felé.

– Nem baj. Csak állj a tömege közepén, hogy ne tűnjön fel.

– Kollégák. Legyünk hát hálásak a sorsnak és főként az aktív, 23-ik Iskolaszentnek, hogy lehetővé tette mindannyiunk számára ezt a csodás felemelkedést. Fohászkodjunk hát hozzá, mégpedig az új 4.0-ás verziószámú Tanrendtartás szerint.

– Az milyen? – kérdezte súgva Prudencia.

– Honnan tudjam? – nézett rá Oliver. – Nem az elsőn lakom.

– Fohászkodjunk! – mondta a vice-igazgatóhelyettes.

– Fohászkodjunk! – vágták rá a kollégák és térdre ereszkedtek.

Megindult a beszélgetés.

– Azt hittem, Oli, hogy olvastad az új változatot.

– És nem mondtam volna el neked?

– Hát mit tudom én!

– Mondd, te szeretsz engem?

– Ennek mi köze van ahhoz, hogy olvastad-e vagy sem?

– A 4.0-ás verziószámú Tanrendtartás szerint a fohász ezentúl csendes és elmélyült – kiáltotta el magát a vice-igazgatóhelyettes. – Aki megszegi a szabályt, az az Iskolaszent ellen vétkezik.

Egy csapásra néma csend lett. Szótlanul térdeltek egymás mellett. A vice-igazgatóhelyettes néhány pillanat múlva már közöttük járkált. Kimért lépései élesen koppantak a csendben.

Aztán a koppanásokon kívül hosszú ideig semmi sem történt.

– Szerinted meddig… – szólalt meg egy férfi Prudencia mögött. Nem ismerte meg a hangját. Talán azon kollégák közül volt valamelyik, akik főként szakmai tárgyakat oktattak a szakiknak. Külön banda volt, nem közösködtek senkivel.

– Te! – kiáltotta el magát a vice-igazgatóhelyettes. – Nem érted, hogy a fohász innentől kezdve néma ima?

– De, csak a térdem… – mondta a férfi. – Nagyon fáj.

– A fejlődés fájdalommal jár. A haladás lemondással, aki többet kap, annak többet is kell adnia. Ez nem volt világos eddig?

– De csak…

– Nincsen csak. Az van, amit az iskolaszent kijelent. És mi mindannyian az ő szavára figyelünk. Ez már a 3-as Tanrendtartásban is benne van, ha jól tudom.

– De vice-igazgat…

– D szint – mondta szónoki hangon a vice-igazgatóhelyettes.

– Tessék?

– A D szintre küldöm. Most azonnal.

– De uram…

– Még egy szó és az E-re kerül.

Prudencia még hallotta, hogy a férfi valamit morog, de értelmes szavak már nem hagyják el a száját.

– Kollégák! Talán nem értették meg, hogy mi a helyzet. A döntés, melyet a 23-as hozott azért, hogy önök jobban éljenek, nem kis áldozattal járt. És ez az áldozat áldozatot is kíván. Nincs kapás adás nélkül. Aki kap, az hálás. Aki nem hálás, az nem kap. És a hála formája egyetlen lehet csupán: a megfelelés. Értik, kollégák, a megfelelés.

A szó ide-oda verődött a csarnokban, mint valami szurkolói jelmondat. Másodpercek teltek el, mire végül elhalt minden zaj.

A beállt csendben a térdelés kegyetlenül hosszú percei következtek. Senki sem mozdult. Még a vice-igazgatóhelyettes is mozdulatlanul várakozott, mint aki a szoborcsoport felügyelőjeként annak részévé is akart volna válni. Prudencia térde már pokolian sajgott, de nem mert megmozdulni. Oliver fészkelődni kezdett mellette.

– A 4.0-ás verziószámú Tanrendtartás megköveteli annak pontos betartását, hiszen annak minden szava az Iskolaszent szava – szólalt meg váratlanul a vice-igazgatóhelyettes. – Megköveteli a fegyelmet. A hálát.

Újabb néma percek következtek. Prudencia térde most már lángolt. Többen nyögni kezdtek.

– A fohásznak vége! – törte meg a csendet a vice-igazgatóhelyettes és elindult a pódium felé.

Nyögve tápászkodtak talpra.

– Kollégák. Ne feledjék a jót, amit kaptak. És legyenek hozzá méltók. Akik nem így tesznek, azoknak nem jár semmi. Ezek a Tanrendtarás szavai. Köszönjük neked, Iskolaszent.

– Ez mi volt? – nézett Oliverre Prudencia, de mielőtt a férfi válaszolhatott volna a vice-igazgatóhelyettes újra megszólalt.

– Ezek a tanrendtarás szavai…

A tanácstalanság zöngéi lengték körbe a tanári kart.

– Köszönjük neked, Iskolaszent – kiáltotta el magát Timur.

– Helyes! – bólintott a vice-igazgatóhelyettes. – Innen látszik, hogy ki holt tart a felemelkedésben – tette még hozzá majd a többi első emeletes társaságában szertartásos lépésekkel a liftig menetelt.

– Én mondtam, hogy fizu emelés lesz – vigyorodott el Oliver.

Kapott hideget és meleget egyszerre.

*

A felmosónyélre támaszkodva nézett végig a folyosón. Aznap több olyan órája is volt, ahol tanított, nem csak próbálkozott a tananyaggal. Ettől sokkal jobb kedve lett, ami elfújta azt a masszív borongást, mely napok óta rajta élősködött. Oliver kedves volt vele, ahogy a kollégák többségén is úrrá lett valamiféle ködös optimizmus, melyet sem megosztani sem megérteni nem volt képes. A fohászok némák lettek és pokolian hosszúak. Az osztályok elviselhetetlen létszámra duzzadtak. És még mindig nem kapták meg a 4.0-át, ami Prudenciában mély és zsigeri félelmeket keltett életre. De a napok teltek és ő lassan megszokta a helyzetet. A megszokás az elmúlás előszobája, jutott eszébe sokszor a gondolat. Még azt sem tudta eldönteni, hogy hol hallotta ezt először. Talán éppen valamelyik iskolaszent mondta. Miért ne? Néha nekik is lehetnek értelmes gondolataik.

Képtelen volt dönteni, hogy melyik folyosónak ugorjon neki. Egyik sem volt koszos, de mindegyikre ráfért volna egy kis takarítás. Még fejében visszhangoztak Elena szavai: a tisztaság nem számít. Néhány napig követte Elena gondolatmentét. Új folyosókat fedezett fel és miközben felmosott, abba a hitbe ringatta magát, hogy talán holnap az iskola éppen ezern fertályára küldi majd a kollégákat a tábla. De a módszer nem működött. Mindenkinek a saját módján kell hazudnia önmagának. A kölcsönvett önámítások nem igazán működnek. Hosszas tanakodás után végül döntésre jutott. Az ötlet véletlenül jött. Éppen földrajz órát oktatott. Az anyag számára is új volt, de igen érdekes. Globális földrajzról olvastak, a bolygó vízrendszeréről, a termikus folyamatokról. Akkor döbbent rá a megoldásra, amikor friss, pár másodperce szerzett tudását a tábla elé kiterített ócska világtérkép előtt kezdte tovább osztani. Egy pillanatra meg is akadt mondandójában, mely akár végzetes hiba is lehetett volna, hiszen a felületes tudás nem tűr meg szakadásokat a gondolatmenetben, és az a tudás, melyet éppen átadni készült, a legnagyobb jóindulattal sem volt felületesnek becézhető. Félretette hát az ötletet, és csak délután tért vissza rá. A gondolat egyszerű volt, és már az első pillanatban tudta, hogy működni fog. Attól a perctől kezdve már nem takarító volt, hanem felfedező. És minden egyes felmosott folyosó és terem nem a tisztaság érdekében ragyogott, hanem annak okán, hogy része lett Prudencia térképének. Az első napokban csak egy papírra vázolta fel az ismert folyosók rendszerét, de két nap alatt rájött, hogy ennél precízebb módon kell eljárnia. Füzetet kezdett hát vezetni. Minden lap a térkép egy-egy szeletét fedte le, ahogy az útikönyvek is végigveszik témájuk tárgyát. Az első lapon beosztott négyzetrácsot a további oldalakon részletezte.

A dolog bevált. Élvezni kezdte a takarítást. Célja lett az amúgy értelmetlenül eltöltött óráknak. Ennél nem is igazán vágyhatott többre.

– Prudencia! – szólalt meg mögötte valaki.

Szolidan felsikoltott miközben megperdült a sarkán.

Dominika, maga a fakó királynő, állt előtte. Ezer éve nem látta a nőt, aki mintha semmit sem változott volna. Szűkre szabott, hideg pillantásokkal méregette Prudenciát, és ez ősi emlékeket idézett fel benne.

– Dominika – köszönt végül, amikor az ijedtség után megtalálta a hangját.

– Magának tanfelügyelő – szórta ki a száján szárazon a szavakat Dominka, mintha élettelen magokat köpdösött volna a földre.

– Elnézést – sütötte le szemét Prudencia.

Dominika nem válaszolt csak hűvösen biccentett egyet és ettől Prudenciának olyan érzése támadt, hogy a nő valamiért neheztel rá.

– Még mindig nincs cipője? – kérdezte Dominika.

– Már nem is lesz.

– Nincs pénze? Most kaptak fizetésemelést.

– Már nem akarok. Megszoktam.

– Ez ostobaság.

Most Prudencián volt a sor, hogy hűvösen átnézzen a fakó királynőn, aki mintha vette volna a lapot halványan elmosolyodott: – Ő itt Titánia – intett a háta mögé.

A folyosó gyomrában egy vékonyka nő álldogált tanácstalanul. Prudenciának elszorult a torka.

– Új tanerő – folytatta Dominika. – Ma vettük fel.

– Esküt tett? – kérdezte Prudencia.

– Igen!

Dominika arcán egy pillanatra elmélyült egy ránc, melytől Prudencia úgy érezte, hogy néhány másodpercre össze kell szorítania a szempilláit. Amikor újra kinyitotta Titánia már közvetlen előtte állt. Ártatlan, fiatal lány volt.

– Mit tanítasz? – kérdezte Prudencia.

– Fizika. De azt mondták, hogy itt irodalom lesz. Nem értem…

– Nem kell érteni – vágott a szavába Dominika miközben le sem vette szemét Prudenciáról.

– Az ember sok mindent nem ért, amikor bekerül ide – válaszolt Titániának Prudencia miközben ő is Dominikát nézte.

– Azért jó lenne, ha ezt majd módosítanánk – mondta a lány.

– Majd módosítunk, ha úgy látjuk jónak – förmedt rá Dominika.

– Előbb szokd meg, hogy itt vagy – mondta Prudencia jóval kedvesebb hangon.

– Így van. Ahogy a kolléga is milyen jól megszokta. – Dominika szája pengevékonyságú mosolyra húzódott, mely zsigeri rettegést váltott ki Prudenciából.

Feltorlódott néhány másodperc, majd Dominika látványos mosolyra húzta a száját, mely lezártnak tekintette azt a sejtelemes valamit, amitől Prudencia halálra rémült.

– Titánia mostantól ide lesz beosztva magához. Ügyeljen rá, hogy minden lényeges információt megkapjon a 23-asról – mondta, majd egy lépést hátra lépett, hogy a lány legyen közelebb Prudenciához.

– Titánia – nyújtotta kezét a lány mosolyogva – Még csak nem is ismerem Oberont.

Prudencia a kezet nyújtott, de még mielőtt bemutatkozhatott volna a lánynak Dominika újra megszólalt.

– Különösnek vélem, hogy nem kereste meg Timur kollégát.

Prudencia összeráncolta a szemöldökét.

– Meg kellett volna keresnem?

– Ha jól tudom, igen. A tanrendtartás szerint mindenképpen jelentkeznie kellett volna nála, ha erre felszólítást kap.

– Nem emlékszem, hogy kaptam volna.

Dominika rezzenéstelen arccal nézett rá hosszú másodperceken keresztül.

– Az elég nagy baj – mondta végül, majd megfordult és köszönés nélkül indult el a folyosó torka felé.

– Ijesztő egy nő – mondta Titánia, amikor Dominika befordult a sarkon.

– Most nem is volt olyan rémes – grimaszolt egyet Prudencia. Titánia felnevetett. – Jó. Akkor most kerítünk egy felmosót neked is és nekilátunk.

– Minek?

– A délutáni munkának.

– Most?

– Hát mikor? Benne van a Tanrendtartásban. Még nem olvastad?

– Nem igazán volt rá időm.

– Pótold be, de gyorsan. Akkor ugorjunk neki, mert sok van hátra mára. Tedd csak le ide a cuccod – mutatott a fal tövébe Prudencia. Titánia engedelmeskedett. – Csodás! Hozom a felmosóvödöröt és a partfist. Ez a folyosó és az azokat keresztezők a tiéd. A tantermeket én csinálom, aztán majd cserélünk.

(folyt. köv.)