Prudencia belesüppedt a napokba, melyek hetekké, hónapokká váltak. A kiírt dátumok eleinte zavaró rendszertelenséggel ugráltak a szeme előtt, de ez is szépen lassan megszokottá vált, ahogy a diákok, a reggeli fohászok, a hétvégi foglalkozások, az értelmetlen lét, amikor nem tanított, csak őrködött a gyerekek fölött. Beletanult távoli tantárgyakba is. Olyan területek kezdtek megvilágosodni előtte, melyekről eddig még csak nem is hallott. Ez örömmel töltötte el. Ilyenkor úgy gondolt magára, mint a növényzetre, mely idővel a legszélsőségesebb helyzetben is megújul. A tanárok ilyenek: dudva, ami bárhol megél. Már nem zavarta, hogy a diákok többsége buta marad. Talán erre van szüksége a jövőnek. Már büszkévé tette az, hogy afrikai. Csodálkozó tudata, mely oly lelkesen változott át a küzdök tudatává, lassan az érzéketlenek tudatává vált. Ez enyhítette a fájdalmat. A boldogság keserédes formája, amikor a kisebb fájdalom jelenti a nagyobb örömet.

*

– Prudencia, azt hiszem, hogy ma takarítottunk utoljára – nézett fel rá Elena. Egy poros, elhanyagolt folyosón dolgoztak.

– Miért? – kérdezte Prudencia meglepődve. A felmosórongy vizes csíkot húzott a porrétegbe. Úgy csillogott, mint a tejút a sötét világűr előterében.

– Mert elmegyek.

– Hova?

– Fel – intett a feje fölé Elena.

– Hova fel? Az elsőre?

– Nem hiszem! – nevetett fel Elena. – Nem. Hülyén mutattam, mintha lent lennénk a C-n.

– Akkor hova mész?

– Valószínűleg az A-ra. Megkerestek, és úgy döntöttem, hogy elvállalom. Több lesz az adminisztráció, de kevesebb a tanítás.

– És az jó?

– Az jó. Én már ezer éve nem szeretek tanítani. A gyerekek kegyetlenek, buták, a feladat… – hirtelen elhallgatott, és úgy nézett körbe, mint egy csapdába esett nyúl. Prudenciának úgy tűnt, hogy a nő megijedt valamitől.

– Most mi van?

– Nem. Nem mondtam semmit – rázta meg a fejét Elena.

– Ezt hogy érted?

– Ahogy mondtam. Én nem mondtam semmi olyasmit a gyerekekről. Azt hiszem, hogy félreértetted. Biztosan így volt – hebegte. – Arra gondoltam, hogy a kölykök mindig ilyenek, de hogy persze lehet jól is csinálni, és hogy azért alapvetően minden jó felé megy. Nyilván. – Arcára színpadias mosoly ült ki, mintha egy előadáson venne részt. – Azért ez az iskola nagyon jó. Mentsvára a jövőnek. Erre gondoltam.

A mosoly ráfagyott az arcára. Homlokán, éppen a hajvonal alatt, apró verítékpettyek jelentek meg, a kényszer fejpántja.

– Elena, mi a baj?

A nő nem válaszolt. Megragadta a felmosófát és vadul nekilátott a munkának. Prudencia egy ideig nézte, aztán Elena mögé állt és elvégezte a tisztamosást is. Ezekkel a szellemjárta folyosókkal csak így, csatárláncban lehetett megküzdeni. Néhány perc munkával eljutottak a jóval tisztább keresztfolyosóig. Kint már lement a nap. A folyosók órája este ötöt mutatott. Talán március lehetett a valóságban. Vagyis egy másik valóságban. Ebben most éppen szeptember volt. Vagy október. Nem emlékezett a reggeli kiírásra, de alapjában véve mindegy is volt. Nem azért dolgoztak, hogy haladjanak, hanem azért, hogy teljen az idő és mozogjon a gép.

Elena olyan hirtelen állt meg előtte, hogy majdnem rámosott a sarkára egy adagot.

– Elnézést.

A nő nem reagált a bocsánatkérésre. Megfordult és sápadt arcát mutatta Prudencia felé. Ijesztően nézett ki.

– Ugye nem…?

– Mi nem?

Elena arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még fehérebbé vált.

– Nem…

– Nem értelek, Elena. Komolyan mondom, hogy nem értem, mit kérdezel.

Elena pengevékonyságúra szorította össze a száját. Kimeredt szemekkel nézett Prudenciára.

– Prudencia, ugye nem árulsz be?

A felismerés, hogy Elena mire céloz egyszerre volt nevetséges és kétségbeejtő.

– Mit? Kinek?

– Ugye nem?

– Elena, kinek árulnálak be, és mit mondanék neki? Nem értem.

– Nekik! – intett a nő a feje fölé. – Én nem gondoltam komolyan, hogy a gyerekek buták, hogy ez itt rossz…

– De hát azok – vágott a szavába Prudencia. Különös feszítő érzés kelt életre benne, mellyel hosszú ideje nem találkozott. – Nem mind, de a többség buta. És az is marad, mert nem tanul. Elena, ezt mindenki tudja. Én is, te is. Ez a generáció buta lesz. A többség legalábbis az. Aki nem tanul, az buta marad. Ez egyszerű logika. Teljesen felesleges másítani a helyzetet, és tökéletesen álszent dolog ködös, de jól hangzó elvekről beszélni, hogy minden generáció egyre jobb lesz, hogy okosodik a társadalom, hogy minden gyerek egy csiszolatlan drágakő, amit csak ki kell bányászni, és meg kell csiszolni. Mindezek igazságok persze, és nincs rossz gyerek, csak rossz gyerekkor. Minden igaz. De attól, sőt, Elena, éppen ezért, az is igaz, hogy ezek a gyerekek most buták maradnak. Egy rakás drágakő, amit nemhogy nem csiszoltak meg, de otthagytak a földben. Ezek a gyerekek buták lesznek. Persze meg lesz a magukhoz való eszük, már akinek, ugye, de attól még tudatlanok maradnak. Ahogy egy társadalmat úgy egy generációt is le lehet rontani. Persze majd egyszer helyreáll, valamikor, sokára, de attól még el lehet rontani. És mi rontjuk el éppen most. Nem akarjuk, de ezt tesszük. Ennyi, Elena, ennyi! És semmi baj nincs azzal, hogy ezt kimondod – tört ki Prudencia. Önmaga hevességén is meglepődött, mint ahogy azon is, hogy mennyi kimondatlan gondolat szorult bele az elmúlt hónapok során.

Elena gyanús pillantásokkal nézett rá.

– Most miért nézel?

A nő megrázta fejét: – Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e, vagy csak be akarsz ugratni.

– Beugratni? – nevetett fel Prudencia. – Hova ugratnálak be?

– Én ezt tenném veled.

– De mit?

– Beugratnálak. Ennél jobb módja nincs annak, hogy kiderüljön, valójában mit gondolsz a dolgokról.

– De hát most mondtam el, hogy mit gondolok róla.

– Hogy én is azt mondjam – bólintott komolyan Elena.

Prudencia értetlenül megrázta a fejét: – Elena, miről beszélsz?

A nő hirtelen egy lépést előre lépett. Arcuk szinte összeért. Prudencia érezte a nő szagát. Izzadság keveredett mosószerrel.

– Fentről jöttél? – kérdezte halkan a nő.

Prudencia mélyen Elena szemébe nézett.

– Nem.

– Ne hazudj!

– Nem hazudok. Kintről jöttem.

– Vagy fentről, hogy megfigyelj engem. Volt már ilyen.

– Elena…

– Onnan jöttél? Ha igen, akkor nekem nyilván végem. Ilyen hozzáállással soha nem jutok feljebb. Szóval áruld el, hogy ki vagy, mert tudnom kell. Én nem fogok… nem akarok itt megrohadni. Ha fentről jöttél, akkor legyen benned annyi, hogy elmondod, és hagysz időt arra, hogy lelépjek, mert a C-n nem maradok, lejjebb pedig nem egyek. Tehát?

Prudenciában egyetlen másodperc erejéig megfordult a gondolat, hogy hazudni fog. Úgy érezte, hogy Elena megérdemelné a félelmet. Aztán az érzés a negatívjába csapott és sajnálni kezdte a nőt. Megértette a vágyait és azt az elkeseredett küzdelmet, ami az előrejutásért játszódott le benne. Talán a versenylovak is így éreznek. Nem száguldhatnak bármerre, csak amerre korlátok engedik. De aki vágtázni született, az idővel beletörődik a kényszerpályába, hiszen az legalább szabad.

– Nem – rázta meg fejét Prudencia.

– Ne hazudj!

– Nem hazudok. Nem fentről jöttem.

Elena szeme összeszűkült.

– És te? – kérdezte Prudencia.

– Én mi?

– Te figyeltél engem?

A nő nem válaszolt azonnal, és ez bővel elég volt mindkettejük számára. Prudencia arcán halvány mosoly jelent meg.

– De nem mondtam semmi rosszat.

Prudencia apró bólintással köszönt érte. Elena hirtelen hátra lépett. Közöttük vákuum keletkezett, mely kimondatlan kérdésekből táplálkozott.

– Akkor dolgozzunk! – mondta és elindult a következő tantermi folyosó felé.

Egy órán keresztül szótlanul végezték a dolgukat.

– Mára ennyi – mondta végül Elena miközben a felmosórongy nyelénél fogva belecsavarta a vizet az előtte álló vödörbe.

– Ezt mindig is tudni akartam – szólalt meg Prudencia.

– Mit?

– Hogy honnan tudod, mennyi munka van mára és melyik folyosót kell kipucolnunk.

A nő felnevetett. Őszinte kacagás volt.

– Akkor te tényleg nem fentről vagy – mondta jól látható megkönnyebbüléssel.

Prudencia mosolyogva tárta szét a karját, hogy ő eddig is ezt mondta.

– Szóval?

– Prudencia, nincsenek célok, csak tevékenységek vannak. Teljesen mindegy, hogy melyik folyosót mossuk fel. Akár három órán át moshatnánk ugyanazt. Senkit sem érdekel. Csak az számít, hogy tegyük a dolgunkat. A tisztaság lényegtelen, csak a pipa számít a táblázatban, hogy valaki felmosott.

– Akkor miért megyünk ilyen helyekre? – nézett körül a folyosón Prudencia.

– Mert így van egy kis értelme.

– Van?

– Hát van. Új helyeken járunk. Ugyanúgy néznek ki, de legalább újak. Ennyi jár nekünk. Különben megőrülnénk, nem gondolod?

– Csak ezért?

– Csak ezért. Arra szoktam gondolni, hogy másnap majd valakinek lesz olyan szerencséje, hogy éppen egy ilyen folyosóra, és teremre viszi a beosztása. És volt már ilyen. Egyszer velem is előfordult.

Elpakolták a vödröket és elindultak a felvonó felé.

– Te mindig felmostál? – kérdezte Prudencia.

– Mindig. Amikor idejöttem, ezt kaptam, aztán már mást nem is igazán akartam. Nem rossz munka. Sőt. Elég csendes és senki sem néz rád.

Az üres folyosók különös hangulatot árasztottak. Mintha mások hiányában most a falak figyeltek volna a szavaikra.

– Elena, és mi lesz, ha feljebb jutsz?

– Nem tudom. Kevesebb ilyen és több olyan. Tudod, nekem semmi kedvem nem volt figyelni téged. Valójában nem is figyeltelek. Csak úgy tettem, hogy nekik is jó legyen és nekem is.

– Értem. És kifizetődött?

– Hát ki. Holnap felmegyek. Talán az A-ra egyenesen. Már nagyon várom, hogy elfelejtsem ezt az egészet – mutatott körbe.

– A felmosást?

– Dehogy – nevette el magát a nő. – A küzdelmet, ami a fejben zajlik. Ha fent vagy, akkor minden sokkal egyértelműbbnek látszik. Kevesebb a kérdés, kevesebb a tépelődés és több a jutalom.

– Jutalom – ismételte el halkan a szót Prudencia.

– Persze. Állatok vagyunk mind. Jutalomra vágyunk. Ha elég van belőle, akkor kevesebb a kérdés és több az elfogadás. És nekem ez kell. Elfáradtam, Prudencia. Ez van.

Megálltak a lift előtt. Elena megnyomta a hívógombot, a lift ajtaja azonnal kinyílt. Beszálltak.

– Tudod, Prudencia, csak idő kell hozzá. Eleinte azt hittem, hogy majd szégyellni fogom magam. De ez nem így megy. Egyáltalán nem így. A beleszokás után jön a fásultság, aztán egy szép pillanatban rádöbbensz arra, hogy még vágysz valamire. Még ott van benned a vágy, hogy legyen valami. Aztán felismered, hogy döntened kell: vagy elindulsz felfelé, vagy véged. És azt is felfogod, hogy nincsenek választható utak felfelé, csak azok, amikre ráengednek. A pillanat, amikor ezt felismered majd, garantáltan kiöli belőled a szégyent. Belőlem kiölte. Én fel akarok jutni – mondta Elena. Halkan beszélt, de így is keményen ejtette ki a szavakat, mint aki nem engedheti meg magának az ellágyulást. Ahhoz, hogy sebezhetőnek látszódj, nagy bátorság kell. Ezt Prudencia is tudta.

– Engem érdekel, hogy mit gondolnak rólam – mondta Prudencia. A lift komótosan ereszkedett velük.

– Engem már nem. Nem nagyon. És minél föntebb vagy, annál kevésbé fog érdekelni. Ezért remélem, hogy rögtön az A-ra jutok. Ott már más a légkör. Legalábbis ezt ígérték.

– Kik?

– A fentiek.

– Azt ígérték, hogy fent már nem érdekel semmi?

– Nem – rázta meg a fejét Elena. – Azt ígérték, hogy máshogy látom majd a dolgokat. Ez nekem elég. Állítólag ott nincs már elégedetlenkedés. Nincs miért elégedetlennek lenni. Ez jó, nem?

– Nem tudom.

– Szerintem jó. Nekem jó. Állítólag az elsőn még jobb. Onnan már egészen más a kép.

– Térkép-e a táj.

– Mi? Ja igen, valahogy úgy. Onnan már nem látszanak annyira a dolgok, amik itt nagyon fájnak, és hidd el, eleget voltam már lent ahhoz, hogy megérdemeljem a nyugalmat. És megpróbálom majd elfelejteni ezt az egészet.

– El akarod felejteni? – nézett rá Prudencia.

A lift megállt és kinyitotta az ajtaját. Nem szálltak ki.

– El – bólintott Elena. – Kénytelen leszek így tenni.

– De nem vagy kénytelen.

– De igen. Vagy maradok itt és elfogyok, beleszürkülök a betonba, vagy elindulok felfelé. Nekem a második kell és nem érdekel, ha megvetsz érte.

– Nem vetlek meg.

– De megvetsz.

Prudencia nagyot sóhajtott.

– Látod, megvetsz – bólintott Elena. – Megértem. És azt is, hogy te másmilyen vagy, mert másmilyen vagy, azt látom.

– Hát most már egyre inkább nem gondolom ezt.

– Az vagy – legyintett Elena. – De én nem vagyok olyan. Nekem az nem megy, ami neked. És persze megvethetsz, de azt mégsem vetheted meg, hogy nekem több kell. Hiszen neked is több kell, csak máshogy. Az ember ilyen: több kell neki.

– Nem vetlek meg.

Elena mosolyogva megrázta a fejét, hogy tudja, amit tud.

– Én csak abban reménykedem, hogyha fent leszek, akkor majd máshogy látom a dolgot. Azt tudom, hogy majd segítenek ebben, és azt is, hogy eleinte nehéz lesz, de aztán egyre könnyebb. És minél távolabb vagyok majd ettől a helytől, annál inkább érzem majd magam odavalósinak, és minél inkább azt érzem, hogy oda tartozom, annál kevésbé zavar majd, hogy ti mit gondoltok rólam. Aztán remélem, hogy eljön egy pont, amikor majd azt gondolom, hogy nektek nincs igazatok. És az jó lesz.

Az ajtó becsukódott előttük. A lift újra összezárta őket .

– Jó lesz? Miért lesz jó?

– Mert az azt jelenti, hogy már abban hiszek, amiben ők, ott fent. És akkor megnyugszom, hogy helyesen döntöttem. Tudom, hogy a jövőm azon múlik, hogy mennyire tudlak benneteket elfelejteni. A boldogságom függ attól, hogy mennyire tudlak majd titeket megvetni.

Az utolsó szavakat tompán koppantak a lift padlóján. Prudencia úgy érezte, hogy betoncsizmaként kulcsolódnak a bokája köré.

– Ez szomorú – mondta végül.

Elena némán bólintott.

– Prudencia, érts meg, aztán utána nyugodtan gyűlölhetsz. Itt nem tudok maradni. Felfelé pedig ez az egyetlen út. Nem én szabom a feltételeket. Én csak követem a szabályokat, amit felállítottak a játék elején.

– Senki sem mondja, hogy gyűlölj minket.

– Nem mondja. Ez igaz. De anélkül nem lehet kibírni. Ez önvédelem, semmi más. Puszta önvédelem. Fent tudják ezt állítólag és segítenek.

– Segítenek gyűlölni minket?

– Segítenek úgy érezni, hogy könnyebb legyen. És én azt akarom, hogy könnyebb legyen.

– Én gyűlölném őket, ha ezt tennék velem.

– Mert nem akarsz felmenni. De én igen, mert jobbat akarok magamnak. Szóval én nem fogom őket gyűlölni. Sőt, figyelni fogok minden szavukra, nehogy valamire is emlékezzek abból, amit itt gondoltam és éreztem. Nincs más mód.

– De van. Kell, hogy legyen.

– De nincs. Nem tudod magad felfúrni hozzájuk, ha pedig lifttel akarsz menni, akkor az ő szabályaik szerint mehetsz csak. Azt hiszed, hogy nem gondoltam át ezt?

– Nem tudom.

– Átgondoltam, hidd el. És így döntöttem.

– Én soha nem döntenék így.

– A soha túl nagy szó. Ne használd el olyan könnyedén. De persze rólad el tudom képzelni.

Elena megnyomta a nyitógombot, és kilépett a folyosóra.

– Nem jössz?

Prudencia végül megmozdult. A lift ajtaja közvetlenül mögötte csukódott be, mintha egy éhes száj vétette volna el éppen a harapást.

– Akkor ennyi volt? – nézett Elena szemébe.

– Igen. Azt hiszem. Ma este felmegyek, és úgy vélem, hogy holnap már nem mosok veled együtt padlót. Pedig jó volt. Élveztem.

Prudencia elmosolyodott, Elenához lépett és átölelte a nőt: – Sajnálom. Tényleg sajnálom.

– Ne tedd. Az én döntésem. Arra kérlek, hogy ne… – elbicsaklott a hangja.

– Nem… nem tudnálak utálni.

Elena szipogva válaszolt: – Köszönöm! Tényleg. És ha teheted, ne szürkülj be.

– Most magad ellen beszélsz – kuncogott Prudencia.

– Nyilván. De nem baj. Vesztesnek is kell lennie valakinek, én pedig híresen jó vagyok ebben a műfajban. Vannak született győztesek, és vagyok én.

Együtt sétáltak el a lakószobákig. Elena intett és meg sem fordulva tűnt el a szobájában. Másnap már nem liftezett fel velük az osztályokhoz.

*

Az első egyedül töltött takarító délután üres volt és magányos. Találomra választotta ki a folyosókat és tantermeket. Addig dolgozott, míg hat órát nem mutatott valamelyik óra. Elenával úgy tűnt, hogy az egésznek van értelme, hogy van terv, amit keretek közé tereli az erőfeszítést. Most, hogy egyedül maradt, minden értelmetlenné és szürkévé vált.

Az új lány két hét múlva érkezett meg hozzá.

(foly. köv.)