A munka nem is volt olyan könnyű, mint amire számított. Ámbátor nem egyszer mosott fel életében különböző folyosókat, de ezek mintha hosszabbak és szélesebbek lettek volna bármelyiknél, mint amit eddig volt szerencséje feltakarítani. A felmosó vödör perceken belül szürkévé vált, mint valami szomorú mementó.

Megróbálta a lábát is letakarítani vele, de a kísérlet csak kísérlet maradt. A helyzet nem lett jobb, csak nedvesebb.

– Mi történt a lábával? – kérdezte Elena, amikor felbukkant az egyik teremből.

– Rávágtam az ajtót.

– Az kellemetlen. Nem fáj?

– Most már nem is tudom. Azt hiszem, hogy igen.

Prudencia egy pillanatra eltűnődött, hogy milyen különös az ember. Ami valamikor az őrületbe tudta volna kergetni, megszokássá vált és végül elenyészett. Mostanra már egészen megszokta, hogy nincs rajta cipő és úgy néz ki, mint egy napszámos száz évvel ezelőtt. – Jó lenne megmosnom.

– Mit? – kérdezte Elena őszinte meglepődéssel az arcán.

– A lábam. Sebes is, persze nem véreztem össze semmit – nem tudta, hogy ezt miért mondta –, de azért nem ártana kitisztítani.

– Ártani nem árt, csak van egy kis dolgunk – intett a végeláthatatlannak tűnő folyosó felé Elena.

– Azért egy percem csak van.

Elena kerekded, pirospozsgás arcán egy pillanatra felhők vonultak át.

– Most dolgozunk – mondta.

– Takarítunk. Én tanár vagyok, nem mintha bajom lenne a munkával, vagy a takarítással. Azt is el kell végezni valakinek, csak…

– Csak nem nekünk, igaz?

– Ezt sem mondtam – rázta meg fejét Prudencia. – Csak arra utaltam, hogy a felmosás nem az elsődleges feladatunk…

– Hanem a tanítás – vágott szavába Elena és felkacagott, mintha valami különlegesen jó viccet hallott volna.

– Hát igen. És gondolom öt perc egy kis lábmosásra talán megengedhető. Egyébként pedig pisilnem is kell.

– Pisilni kell! – vihogott tovább Elena. Kezében rázkódott a műanyag partfis nyele.

– Most mi olyan vicces? – kérdezte Prudencia.

– Semmi. Tényleg. Komolyan.

– Akkor? Elmehetek végre egy mosdóba?

– Persze.

Prudencia elégedetten bólintott:

– Végre. – A falhoz támasztotta saját partfisát. – Hol a mosdó?

Elena már csak kuncogott inkább érdeklődve nézte Prudenciát, ahogy az kiállt a folyosó közepére, majd elindult a még fel nem mosott szakasz irányába.

– Hova megy? – kérdezte Elena.

– A mosdóba. Eddig nem láttam, szóval nyilván arra van – mutatott előre.

– Arra van, igen – bólintott mosolyogva Elena. – De nem ajánlom, hogy megkeresse.

– Miért? – fordult vissza Prudencia némi felháborodással. Kezdett elege lenni a reggel óta rázúduló abszurditásokból.

– Mert messze van.

– Csak nincs olyan messze?

– De igen. A folyosó végén van. Innen úgy öt perc.

– Jó, majd jövök – intett Prudencia.

– … és ha elmegy, akkor nyilván meg is mosakodik – folytatta Elena.

– Ez a terv.

– És pisil is.

– A terv szerint – biccentett Elena felé.

– Az a visszaúttal úgy tizenöt perc.

– Ha maga mondja.

– Én mondom. Tizenöt perc múlva nagyjából két keresztfolyosónyit kell haladnunk.

– Kell?

– Kell. Benne van a Tanrendtartásban, nem olvasta?

– Hogy a francba olvastam volna? Még ki se nyitottam.

– Ez baj – bólogatott Elena. – A Tanrendtartásban benne van a kvóta. Két keresztfolyosó közötti távolság hét perc. Ha majd később ügyesebb lesz, akkor gyorsabban végez majd a folyosóval, és besegíthet nekem. Ketten együtt a hét perc gyerekjáték.

– És akkor mi van, ha a hét percet onnantól mérjük, hogy visszajöttem?

– Nem lehet. Két óránk van az egész szintre. Abba nem fér bele tizenöt perc. Már ezzel a beszélgetéssel is veszélybe kerültünk.

– Veszélybe? – vonta össze szemöldökét Prudencia.

– Igen. Ha nem teljesítjük a kvótát, akkor az pontlevonással jár. És én nem akarok pontlevonást. Most lettem C-8. Ha mázlim van, akkor pár hónap és C-9 leszek. Akár C-10 is.

Prudencia megtántorodott a hirtelen rázúduló információktól.

– Mióta vagy itt? Elena?

– Már tegeződünk?

– Baj?

Elena megvonta a vállát, hogy valójában ez nem oszt és nem szoroz a dolgok állásán.

– Körülbelül kilenc hónapja.

– És C-5-ön kezdted, mint én?

– Te C-5-ös vagy? – kerekedett ki őszinte csodálattal a nő szeme.

– Igen.

– Én C-2-ről kezdtem. Majdnem nem engedtek osztályhoz. Mehettem volna az adminisztrációra, vagy a napközibe. A napközi a pokol. Kis pokol, de azért mégis az. A belét is kidolgozza az ember és nem taníthat. Nem olyan könnyű ám feljutni. Mire C-5-ös lettem, addigra elég sok mindent kellett kiállnom. Feljutni elég nehéz, de lecsúszni nagyon könnyű. Inkább dolgozzunk. Ha nem fejezzük be időre, akkor elvesznek egy pontot. Tőlem is.

– Tőled? Miért?

– Mert együtt dolgozunk. Ha te lazsálsz, én is lazsálok. Ez van. Majd a B-nél. Ott már nincs felmosás. De addig van.

Elena megfogta a partfisát.

– Várj! – akasztott meg a mozdulatot Prudencia . – De ez nem a mi dolgunk. Azt ugye tudod?

Elena a kezdőknek járó, elnéző mosollyal válaszolt:

– A mi dolgunk az, ami a Tanrendtartásban le van írva. És ott le van írva, hogy fel kell mosnunk. És még jó pár más munka is ránk hárul. Már azon is izgulok, hogy így is lefaragnak tőlünk egy pontot.

– Mert beszélgetünk?

– Dehogy. Beszélgethetünk. Ez egy szabad iskola. Az persze nem mindegy, hogy miről, de a beszélgetés megengedett. Oli néha végigénekli az egész munkát.

– Akkor? – kérdezte Prudencia, miután úgy döntött, hogy nem kérdez rá Olira. Ha így mennek a dolgok, akkor idővel nyilván őt is megismeri.

– A fertőtlenítő – bökött Prudencia vödrére Elena.

– Mi van vele?

– Nem használsz fertőtlenítőt. Pedig ez is benne van a Tanrendtartásban.

– Micsoda?

– Hogy a felmosáshoz fertőtlenítőt kell használni. És te nem használsz.

– Hogy a retkes fenébe használnék, ha nem tudok róla? – fakadt ki Prudencia.

– Benne van a Tanrendtartásban – válaszolt Elena csendesen.

– De még nem olvastam. De tudod, mit? Teszek bele. Hol van?

– Mi?

– Hát a fertőtlenítő, amit bele kéne tennem.

– Elfogyott.

– Akkor hogy tegyek bele?

– Nem hoztál?

– Mit? Fertőtlenítőt? – tárta szét megrökönyödve kezét Prudencia. – Bocsánat, úgy látszik, kiment a fejemből. Egyébként miért kellett volna hoznom?

Elena arca elkomorult.

– Mert benne van a Tanrendtartásban és az esküben is.

– Micsoda? – kiabálta most már Prudencia.

– Hogy ha kifogyott valami az iskolában, akkor azt nekünk kell pótolni.

Prudencia mondani akart valami kegyetlenül csípőst, de visszafogta magát. Kitágult orrcimpákkal nézte Elenát, aztán elszámolt tízig, majd még egyszer tízig.

– Nem hoztam magammal fertőtlenítőt – mondta végül viszonylag nyugodt hangon.

– Szerintem, elnézik az elején. Nekem is elnéztek pár dolgot – bólintott Elena. – Nem lesz baj. De holnapra hoznod kéne WC-papírt, fertőtlenítőt, elemet, krétát, fénymásolópapírt… majd összeírom a listát.

– Ez mind nincs ebben a szép iskolában?

– Még sok minden nincs. Kicsi a költségvetésük. Éppen kijönnek belőle. Nem tehetnek róla. Az ember pedig segít. És hát esküt tettünk, vagy mifene? – vigyorodott el Elena.

Prudencia újra visszatartotta a véleményét.

– Sietnünk kéne – mondta Elena és eltűnt egy közeli teremben.

Egy teljes órán át dolgoztak. A teremajtók fölött olcsó, műanyag órák tudatták vele az időt, ami nem igazán akart telni. Sok teremmel később végre újra összefutott Elenával.

– Legalább két órája dolgozunk. Kizárt, hogy jól járjanak az órák.

– Kicsit lassabbak, igen. Ügyes vagy, igazi matekos – kacsintott rá Elena pajkosan.

– Lassabbak? Elena! Mióta dolgozunk?

– Két óra. A folyosón lassabban járnak, mint a termekben. Oli azt mondja, hogy nagyjából kétszer lomhábbak.

– Mindegyik?

– Igen.

– És melyik jár jól?

– Mindegyik – vigyorodott el Elena. – Most már tényleg el kéne olvasnod a Tanrendtartást, ami kimondja, hogy az adott helyen lévő óra mutatja az adott helyre érvényes időt. Ez persze jó is rossz is. Tanítani elég nehéz, mert túl rövidek a tanórák. Mire lenyugszanak a kis kópék, már vége is az órának. Persze amilyen rövid ideig képesek koncentrálni, talán jobb is, hogy csak úgy szárnyal az idő. De ha kint takarítasz, akkor a hosszabb percek egyenesen áldást jelentenek. Ha a benti órák szerint kéne végeznünk, akkor egy héten belük kirúgnának minket. Szóval igen rendesek, akik így döntöttek. Elég időt adnak a munkára.

– Elég munkát adnak, hogy nyújtani kelljen az időt.

– Ez csak nézőpont kérdése – mosolygott Elena.

Prudencia a másodpercmutatót nézte, mely szürreálisan lassan pattant egyik helyéről a másikra. Végül is, gondolta, az idő, mint olyan valóban csak megegyezés kérdése. Relatív, mint minden más. Csak egy adott helyen van értelme, mindenhol máshol csupán fikció. Halántékán dübörögni kezdett egy ér.

Elena közben újra eltűnt egy teremben. Látszólag korlátlan energiái voltak. Prudencia utána sietett és a terembe lépve az Elenától átellenes, ablaksoros oldalhoz fogott hozzá. Kint egy újabb, most éppen kihalt sportpálya ázott az esőben.

– Elena, mekkora ez az iskola?

– Elég nagy.

– Csak azért kérdezem, mert már képtelen vagyok megszámolni, hogy hány folyosót mostam fel és te hány termet.

– Több száz van. Még nem sikerült megszámolnom, hogy mennyi – válaszolta Elena. – De több száz, az biztos. Talán több ezer.

Prudencia felmosófájával benyúlt az asztalok alá. A szürke linóleumon fényes, nem túl bizalomgerjesztő csíkot húzott a felmosórongy.

– Nem kéne kicserélni a vizet.

– Arra nincs idő – válaszolta azonnal Elene.

Prudencia eljutott a hátsó falig.

– És minden teremben óra zajlik? Hány diák lehet ebben az iskolában?

– Abból is van elég – nevetett fel Elena.

Úgy tűnt, hogy ismét jókedve van, de legalábbis képes volt arra, hogy ezt mutassa.

– De mennyi?

– Sok.

– Annyi, hogy minden terem tele legyen?

– Nem. Ezek a termek üresek. A szárny is.

Prudencia kezében megállt a felmosófa. Felegyenesedett és úgy nézett a szorgosan dolgozó Elenárra.

– Azt akarod mondani, hogy itt nem lesz holnap tanítás?

– Nem. Itt biztos nem. Néha váratlanul jönnek, és akkor van ám a nagy kosz. De itt legalább két hónapja senki nem volt. Jobb is. Gyorsabban lehet haladni.

– De… – harapta el a szót Prudencia.

Elena felegyenesedett a megszegett kérdés hallatán. Csillogós szemét Prudenciáéba fúrta.

– Hogy minek takarítunk?

Prudencia némán bólintott.

– Mert benne van a Tanrendtartásban. És mert ha nem végezzük el, akkor azért levonás jár. Ez elég jó indok, nem gondolod?

– Leszámítva, hogy nincs értelme.

– A rendnek és a tisztaságnak mindig van értelme. Vagy nincs?

– Ahol emberek vannak, ott igen.

– De hát itt is vannak.

– Kik?

– Hát mi! – nevetett fel Elena. – És persze azok, akik majd ellenőrzik a munkánkat. Ha úgy vesszük, ez a hely tele van emberekkel. És ne feledd, ha nem készülünk el, levonnak tőlünk. Azt pedig nem akarjuk, ugye? A kis szegények. Jó ideje nem tanultak matekot. Ha elherdálod magad, akkor megint bajban lesznek.

Elena újra dolgozni kezdett. Prudencia fejében egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak. Tudata olyan volt, mint egy komolyabb viharfront. Jégesővel. Utálta a viharokat. Rombolást hagynak maguk mögött.

A kinti óra szerint még további negyvenöt percen át dolgoztak. Az tanítási időben úgy másfél órát jelentett, bár arra nem mert volna megesküdni, hogy a termekben ketyegő műanyag vackok nem sietnek-e, mint valami vonatát lekéső utas. A folyosók végeláthatatlanul követték egymást. Prudenciának úgy tűnt, hogy egyes helyeken évek óta nem járt senki. Kivéve egy felmosóronggyal bohóckodó takarítót, aki nagy valószínűséggel délelőtt biológiát oktatott, vagy kémiát, vagy történelmet, ha ideológiailag elég simulékonynak minősítették.

– Kész vagy? – kérdezte Elena a főfolyosó bejáratában. Prudencia éppen valamelyik mellékág mélyén járt.

– Azt hiszem igen. De a víz olyan mocskos, hogy tulajdonképpen inkább koszoltam a padlót.

– Nem baj. A vége ilyen. Majd holnap vételezünk vizet a diákvécéből.

– Van diákvécé?

– Persze – mutatott csodálkozva a folyosó egyik névtelen ajtajára Elena. – Minden folyosó elején.

– Miért nem hozunk onnan vizet?

Elena széttárta a karját:

– Mert nem szabad. A diákvécé a diákoké. Mi a tanári vécét használhatjuk. Hiszen mi tanárok vagyunk.

– Mi most takarítónők vagyunk.

– Nem. Tanárok, akik önként segítenek rendben tartani az iskolát.

– Önként, mert ha nem, akkor kirúgnak.

– Ezt nem szabad így felfogni – mondta Elena és elvette Prudenciától a vödröt, kinyitotta a diákvécé ajtaját és eltűnt a helyiségben.

– Nem mehetnék be egy pisire?

– Egy tanár? A diákvécében? Az nem lenne valami túl illendő. A végén még a diákok is bemennének a mi vécénkbe.

– Ha most pisilhetek, akkor felőlem ott is lakhatnak.

Elena felnevetett és kiöntötte a szurokfekete vizet az egyik csészébe. Prudencia egy pillanatig nézte, ahogy a nő akkurátusan várja, hogy az utolsó csepp is lecsöpögjön a műanyag vödör szélén, aztán megrázta a fejét és az egyik távolabbi fülke elé ment, kinyitotta az ajtót és azzal a mozdulattal letolta a szoknyáját.

– Mit csinálsz? – kiáltotta megbotránkozva Elena.

– Mondtam, hogy pisilni kell.

– Én meg mondtam, hogy itt nem lehet.

– Látod, hogy lehet.

Elena nem válaszolt, helyette sietősen az ajtóhoz ment és kinézett a folyosón. – Ebből baj lesz.

– Mi lenne?

– Meglátják.

– Kik, a diákok?

– Igen.

– De hiszen itt nincsenek diákok – kiabált ki olyan hangosan a fülkéből, hogy még a folyosóról is visszahallotta a hangját.

– Ne kiabálj! – sziszegte Elena.

Prudencia nem válaszolt, mert érezte, hogy nagy nehezen engednek görcsbe rándult záróizmai és végre megindul belőle az áradat.

Mennyei megkönnyebbüléssel lépett ki a folyosóra.

– Na, megláttak? – kérdezte a még mindig őrködő Elenától.

– Nem. De bármikor megláthattak volna.

– De nem láttak. Csak te. És ugye te nem dobsz fel?

Elena arca egyetlen pillanatra megrándult, és ettől Prudencia váratlanul veszélyben érezte magát. Eszébe jutott a fakó királynő intelme, hogy senkibe sem bízhat. Bárki lehet besúgó. Elég, ha valaki kellően el van keseredve, vagy megfelelően elszánt. Már bánta, hogy bízott Elenában. Jobb lett volna a vödörbe pisilni. Talán ilyen extrém esetekre nem tér ki a Tanrendtartás. Márpedig, ami nincs tiltva, az engedélyezett. Sajnálatos módon szinte biztos volt abban, hogy az utolsó megállapítás erre az intézményre nem vonatkozik. Hát igen. A demokráciát vékonyka kis vonal választja el a diktatúrától. Csupán hangsúlybeli különbség, mely nem is igazán a törvényekben, inkább az azokhoz való hozzáállásban keresendő. Mert nem mindegy, hogy az ember meddig mer nyújtózni, addig, ameddig le nem állítják, vagy addig, ameddig engedik. A kettő között hatalmas különbség van, de nem a betűk tekintetében, hanem abban, hogy az ember mit érez a betűk mögött. Mert amint az ember félni kezd a betűktől, bár látszólag semmi sem változott, ő mégis már a másik oldalra került. A diktatúra oldalára. Arra az oldalra, ahol papíron még mindent szabad, de a valóságban csak az engedett, amit a papír betartói engedni akarnak. És ebben a pillanatban kettéválik a társadalom betartókra, akik félnek, és betartatókra, akik bármit megtehetnek. Miközben a felszínen semmi sem változott…

– Prudencia, figyelsz? – bökte meg a vállát Elena.

Prudencia visszatalált a jelenéhez.

– Tessék?

– Mennünk kell a lakószintre. Itt végeztünk és még nem kaptál szobát.

– Szobát? Minek? Van nekem lakásom.

– Hol?

– A városban.

– Oda ma már nem megy busz.

– Tessék? – kérdezte zavarodott pillantásokkal Prudencia. Érezte, hogy egyre mélyebbre merül valamiben, amibe bele sem kellett volna lépnie.

– Már nincs busz a város felé. És egyébként is. Mindenki itt alszik. Legalábbis amíg ki nem rúgják – válaszolta Elena. A takarítószereket egy vékonyka fali fülkébe helyezte és erős tempóban indult el arrafelé, ahol megkezdték a takarítást. – Igyekezzünk, mert lemaradunk a vacsoráról.

(folyt. köv.)