66. rész
Lassan telt az idő. Amikor nem volt éppen a kínzóteremben, ahol valójában egyre kevesebb fájdalmat kellett elviselnie, az épület tetejére telepített óriási parkban sétált. Végtelennek tűnőösvényeken barangolt. Lassan, erejét beosztva fedezte fel a park egyre távolabbi zugait. A bűntudat, melyet az a gondolat táplált, hogy valami félreértés okán került a kórház legfelső emeltére lassan átformálódott. Az utóbbi időben főként azon aggódott, hogy mikor és milyen munkával válthatja majd ki mindazt a gondoskodást, melyet az utóbbi hónapokban megtapasztalt. Ez hálának hívta, bár a szó nem fedte le teljesen az érzést. Savonarola és Arisztotelész is meglátogatta néha. Ilyenkor általában visszafogta magát. Nem kérdezett és alig beszélt. Nem igazán érdekelte, hogy látogatói mit szólnak ehhez. Csak arra vigyázott, hogy a lehető legkevesebb látsszon belőle, és úgy vélte, hogy ezt a célt hellyel közzel megfelelően teljesítette is.
Arisztotelész szavai soha nem voltak egyértelműek. Irányokat mutatott, lehetőségeket vázolt. Olyan jövőt festett le számára, melyről eddig még csak álmodni sem mert.
– Taníthatok? – kérdezte egyik parkbéli sétájuk alkalmával. A mankót botra cserélte, de a sántítás megmaradt. A férfi nemigen ügyelt a tempóra. Saját ritmusában sétált, amit Prudencia úgy ahogy tartani tudott. Mindazonáltal eszébe sem jutott, hogy figyelmeztesse a férfit.
– Mit?
– Bármit.
– És kit?
– Gyerekeket… gondolom.
Arisztotelész egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, komolyan fontolgatja a kérdést. Egy íves kanyar után kibukkantak a park szélét jelző korláthoz. Mögötte pazar kilátással teraszok és épületek csúcsai kínálták magukat a szem számára. Megálltak a korlát előtt.
– Még nincs itt elég ideje – mondta végül a férfi.
– Már nagyon régóta itt vagyok.
– De még működnek a régi reflexek. Az nekünk nem igazán jó.
– Nekünk?
– Úgy értem, magának és nekem. Talán várnunk kellene addig, amikor már nem tesz majd fel ilyen kérdésket.
– Bűn, hogy tanítani akarok? Végül is tanár vagyok.
– Erről beszélek. Prudencia, maga még félig lent él. Az senkinek sem jó. Sem azoknak ott lent, sem nekünk, itt fent.
– Ezt nem értem.
– Így egyik helyet sem érti igazán. Amikor lentinek érzi magát, a fentre gondol, amikor fent érzi magát otthon, akkor a lentiekkel foglalkozik.
– És ez baj?
Arisztotelész úgy nézett vissza rá, mint egy tanár a diákjára, aki egyetlen kérdéssel adja tudtul a – számára, hogy semmit sem értett meg abból, amit órak óta magyaráznak neki.
– Ez elég nagy baj.
– De miért? Értem mindkét oldalat. Csak így lehet felelős, jó döntéseket hozni. Vagy tévedek?
– Téved, Prudencia. Nem létezik olyan döntés, ami mindenki számára jó. Ezt verje ki a fejéből. Csak olyan döntések vannak, amik valakinek jók. És ne haragudjon meg érte, de minket azok a döntések érdekelnek, amik nekünk hoznak hasznot. Amíg nem áll itt mellettünk teljesen, addig csak rossz döntéseket hozhat. Mármint minket tekintve rossz döntéseket. Előbb álljon az egyik oldalra. Értse meg azt teljes egészében. Aztán felejtse el a másikat. És csak az után lehet értékes ember. Nekem úgy tűnik, hogy ezt még nem érte el. Még jó, hogy volt ez a kis zuhanás. Elég ideje van átállni.
Arisztotelész újra elindult. Prudencia bicegve követte.
– De így ők… nekik rosszabb lesz.
– Nem feltétlenül. Néha rosszabb, néha jobb. A világ így működik. Akkor csináljuk jól a dolgokat, ha mindenkinek jó az, amit mi akarunk. Sajnos ez a legtöbb esetben nem így van. Ilyenkor dönteni kell, hogy melyik oldalt választjuk. És a döntésnek automatikusnak kell lennie. Zsigerből kell, hogy megszülessen. Maga még nincs ennek a közelébe sem. Hónapok kellenek hozzá. Talán évek. Úgy tűnik, ez egy lassú folyamat magánál.
– Nem maradok itt egy évig – állt meg Prudencia.
Arisztotelész visszanézett rá és egy halvány mosollyal válaszolt csak. Prudencia gyomra felkavarodott a hirtelen jött felismeréstől. Megütötte fülét a szó, és az most először kapcsolódott össze saját lényével. Ő is egy folyamat volt. Egy olyan lassú folyamat, mely csak nehezen jut el a végére. Eddig vigyázott, hogy a lehető legkevesebb információt árulja el önmagáról, de az elhatározás most lángra kapott, és egy pillanat alatt égett pernyévé.
– Én is egy folyamat vagyok csak maguknak?
– Mindenki az. Vagyis majdnem mindenki. Többnyire folyamatok irányítanak folyamatokat. Ahhoz, hogy ne folyamat legyen, ennél sokkal többet kell tennie. El kell hinnem magáról, hogy amit mond azt úgy is gondolja. Ha elhiszem, ha tényleg elhiszem, akkor majd nem lesz folyamat. Addig igen. Maga egy lassú, de értékes folyamat. Ne aggódjon, kivárjuk. A kérdésére válaszolva. Persze, taníthat. És bár nem igazán talál itt helyet, ahol ezt megtehetné, de megakadályozni nem fogjuk. Itt nem korlátozzuk a másikat, ha nem muszáj. Ettől jobb itt, mint lent. Tanítson csak bátran, amíg kedve van hozzá. Kivárjuk.
– Mit várnak ki?
– Mit várunk ki – javította ki Arisztotelész. – Mi. Én és maga együtt. Azt várjuk ki, hogy már ne akarjon tanítani. Akkor lesz itt teljesen. Akkor lesz fenti. De semmi pánik, eljön az idő. Talán hamarosan. Én örök optimista vagyok.
A beszélgetés után napokig rosszkedvű volt. Nem akart folyamat lenni, bár belátta, hogy nincs túl sok választása. Az ember valahol valamilyen rendszerben mindenképpen egy folyamat csupán. Ott van például a világtörténelem. Emberi életek zúgnak egymás mellett? Hogyne, közelről nézve mindenképpen, de kissé távolabbról csupán áramlás az egész, történés… folyamat.
Idővel enyhült a rosszkedv és ő újra sétákat tett a parkban. A korlátról lenézve elmerengett azon, hogy vajon lent hogyan zajlik az élet. Az ő múltja távoli volt, ködös a jelen pasztellszínes képeihez képest. Bent, a kürtőben kapott vágy lassanként átalakult. Ahogy Arisztotelész mondta, az idő a legfontosabb. A lassú folyamatot – lám, ez is egy folyamat volt – már nem tartotta olyan szörnyűnek. A valaha éhes, erőtől duzzadó érzés üressé vált, ám ebben az ürességben mégis volt valami. Egy ideig nem tudta megmondani, hogy mi az, de ahogy teltek a napok végre formát kapott és végül nevet. Kényelemnek nevezte el. Lassan felfedezte, hogy a kényelemben is ott bújik a vágy, mely immár nem felfelé vágyik, hanem ragaszkodik ahhoz, ami van. Ez is vágy, a megtartás vágya, az innen soha ne legyen rosszabb vágya. Napokat gondolkodott azon, hogy eddig ezt miért nem érezte. Végül arra jutott, hogy talán mindig is ott volt benne, csupán elnyomták más vágyak, olyanok, melyeknek más színe, tárgya, célja volt. Az ember egy vágyakozógép. A különbség csupán az irányokban található. Egyébként minden ugyanaz. A gondolat felderítette és végtelen megkönnyebbüléssel ajándékozta meg. Már nem tett magának szemrehányást az érzés miatt, és ez új, fényes távlatokat tárt fel előtte.
Lassan élvezni kezdte az életet. Ez az érzés is új volt. Szívderítő nyugalom és bizalom áradt belőle. A megengedés biztos talaján állva úgy tűnt, hogy eddig túlzottan szigorú és kegyetlen volt önmagához. Ennél rosszabbat senki sem tehet magával. Saját lényének korlátozása a legnagyobb hiba, amit valaki elkövethet. A felismerés végtelen szabadsággal ajándékozta meg. Végre engedélyt adott arra, hogy jól érezze magát, ahogy azt is megértette, hogy minden egyes cselekedete ehhez a felszabadító pillanathoz vezette, és neki nemhogy lehetősége, de egyenesen kötelessége ezt beteljesíteni. Ez az életem, és ez most jó élet, emlékeztette magát, amikor néha borús gondolatai támadtak. Az élet lassan kivilágosodott. Megérdemelte.
Éppen a reggelije fölött ücsörgött. Egy ideje már felkérette azt a parkba, ahol úgy tűnt, csak ő teszi tiszteletét. A nap kellemes meleget árasztott. Nyárelő lehetett, bár ebben nem volt biztos. Bizonyos szinteken, és magasságokban értelmüket veszítik az amúgy fontosnak tűnő dolgok. Lassan, kimérten bontotta meg a tükörtojás felszínét, és ráérősen nézte, ahogy a sárga folyadék elindult a fehér sziget széle felé. Régen ilyenkor mindig igyekezett, hogy még időben elkapja az elszabadult áradatot. Valahogy nem szerette, ha a tényér is sárga lett. Nehéz volt mosogatni. A sárga láva végül megtalálta a porcelánt. Feltépett egy friss croissant-t és beletunkolt a kis tócsába, mely felitatta a tojás nagy részét. Beleharapott a tésztába. A folt persze ott maradt. Nekiállt, hogy eltüntesse, de szeme a már megbontott buborékra esett, és inkább azzal foglalkozott tovább. A narancslé és kávé után úgy döntött, hogy sétál egyet, mielőtt lemerészkedne a kínzóterembe. Bár időre kellett mennie, de az ott dolgozók soha nem vetették még a szemére a késést. Kedvesek voltak. Itt mindig mindenki kedves volt.
Egy oldalsó, apró kis ösvényre tért. Talán még soha nem járt erre, vagy ha igen, akkor elfelejtette. Nem mintha számított volna bármit is a dolog. Az ösvény két oldalát sűrű bokrok nőtték be. Alig látott át közöttük. Titkos alagút. Izgalmasnak tűnt. Errefelé az izgalmak is kellemesek voltak, és szinte mindig ígértek valami örömet. Az embernek soha nem szabadna semmi másért izgulnia, csak kellemes és örömteli dolgokért, mely akkor is szép emlék marad, ha az mégsem teljesül. Így van értelme az aggodalomnak: tétmentesen, boldogan.
Egy enyhe kanyar után apró kis térségre ért, melynek egyik oldala a park szélét jelző korlát volt. Mögötte csodás kilátás nyílt a felső vidékre. A kerítés előtt egy pad állt. Nyilván azért állították így, hogy az ide tévedők megpihenve szemlélhessék a pazar kilátást. A pad foglalt volt. Egy tíz éves lány kuporgott rajta. Ügyet sem vetett a panorámára. Minden figyelme egy füzet felé fordult.
Prudencia óvatosan bicegett mögé, de a járás még mindig zajos volt a mankó kattogásától. A lány felemelte fejét. Arca elvörösödött.
– Elnézést! – pattant fel azonnal a padról.
– Hát te?
– Már megyek.
– Nem mondtam, hogy menj. Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz itt?
Érezte, hogy a mondat sokkal nyersebbnek tűnik, mint ahogy azt szándékában állt kiejteni, de már nem volt mit tenni. A lány arca, ha az lehetséges, még vörösebbé vált.
– Megyek már. Ne tessék elmondani az anyunak – mondta és felnyalábolta a padon heverő füzetét.
– Várj! – mondta gyorsan. – Nem árulok el semmit, nem akarok semmi rosszat. Csak azt kérdeztem, hogy mit csinálsz itt, ahol a madár sem jár.
A szófordulat, ahogy remélte, megtette a hatását, a lányban enyhült a feszültség.
– Ide szoktam jönni néha. Ide soha senki sem jön.
– Kivéve engem.
– Kivéve a nénit.
Prudencia elmosolyodott. Ritkán volt néni. A régi életben már lassan bekúszott abba a korba, de az régen volt, egy ideje már újra nem volt néni.
– És mit csinálsz, miközben itt rejtőzöl?
A lány megvonta a vállát: – Tanulok.
Hullámokat indított el benne szó. Tengermélyi rengés volt, nem ért felszínre.
– Tanulsz? Ilyesmit manapság nem csinálnak önszántukból a gyerekek.
– Én igen. Anyu azt mondta, hogy fontos.
– Anyunak igaza volt. Itt laktok?
– Nem… – vörösödött el újra a lány. – Anyu nővér és néha feljövök…
– És mit tanulsz? – vágott a szavába Prudencia, mielőtt a lány újra pánikba esett volna.
– Matek.
– Aha. És megy?
A lány megvonta a vállát.
– A matek nem az erősségem.
– Nekem sem volt az. Pedig nem rossz dolog.
– A néni ért hozzá?
– Egy kicsit. Nem vagyok egy zseni, de azért már nem adnak el fillérekért a piacon.
– És tetszik segíteni?
Prudencia mereven bámult a lányra. A mélytengeri rengések végül mégiscsak elérték a felszínt. Elérték és pusztítani kezdtek.
– A néni jól van? Nem kell ám…
– Jól vagyok! – válaszolta alig hallhatóan. Alig tudott megszólalni. Mereven nézte a lányt, aki tétova, kissé rémült pillantásokkal nézett vissza rá. – Megmutatod nekem is? – kérdezte végül elszorult torokkal.
A lány biccentett és újra kinyitotta a füzetét. Prudencia a pad elejéhez lépett. A lány helyet adott neki, hogy leülhessen.
– Hát ez – tolta a füzetet Prudencia orra alá.
Egyszerű geometria feladat volt. Körülötte tétova próbálkozások.
– Nem mentem vele sokra.
A lány magyarázni kezdett. Prudencia elszorult torokkal bólintott. Végül kibuggyantak a könnyei. Úgy csorogtak le arcán, mint ujjongó búvópatakok, amik végre utat találtak maguknak a felszínre. Megtörölte a szemét. Majd újra és újra.
– Rossz? – kérdezte a lány rémülten.
– Dehogy. Folytasd!
A lány újra magyarázni kezdett, ő pedig hagyta, hogy ruháját átáztassák a könnyek. Amikor a lány befejezte és ránézett, Prudencia megrázta a fejét.
– Nincs semmi baj. Tényleg.
– Biztos?
– Egészen biztos – válaszolta könnyein át mosolyogva. – Na akkor vegyük újra. Van egy egyenlő szárú háromszögünk…
A világ újra billent egy nagyot.
(folyt.köv.)
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:
Kedves Olvasóm!
Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
- 1.130-nál több novella.
- 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
- 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
- 3 kisregény;
- 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
Előre is köszönöm és maradok íród:
Varga Lóránt
Közösségi író
